Három hete már, hogy Sadler úgy öltelt. Olyan... aranyosan, ártatlanul, kissé feszengve. Viszont a szeretetét éreztem, a szívem pedig nagyokat dobbant a közelében. Annyira szívesen csókoltam volna, de nem akartam rá plusz terhet szabadítani. Amikor a múltkor ott, a fürdőhelyiség csempéin ültünk, azt hittem, képtelen leszek visszafogni magam.

Mindenem oly erősen kívánta őt, hogy a miatta érzett fájdalom visszafogásához nem bizonyultam elég erősnek. Az ártatlansága pedig tovább fokozta bennem ezt az érzést. Ethant sirattam volna? Sejtettem a választ: nem. Azonban előtört belőlem a bűntudat, ha arra gondoltam, azokban a pillanatokban a halott férjem eszembe sem jutott.

Sőt, nehezen, viszont rájöttem, el kell fogadnom, amit Flanner mondott. Szerelmes vagyok. Ez az érzés emiatt egyszerre negatív és pozitív. Viharként kering bennem, hogy nem lehetek vele, ő más tulajdona, ráadásul néha kénytelen Santon ágyában aludni. Ugyanis már megtörtént az első alkalom, amikor az az elmebeteg nem állt meg némi orális kényeztetésnél.

Aznap Sadler sírva tért vissza, habár azt mondta, nem fájt neki, mégis a lelkét majd szétszaggatta a tudat, hogy egy általa nem szeretetett férfihoz kényszerült. Megértettem. Hiszen így telt el a házasságom első néhány hete. Gyűlöltem Ethant, a szüleim, az egész világot. Csak nála volt esélyem megváltoztatni a nézeteimet. Santon egy szörnyeteg, semmi más.

– Nordel – szólított meg finoman Sadler. Az ártatlan arcára néztem, legszívesebben szőke hajába túrnék, és finom ajkát csókolnám.

– Igen?

– Akarsz később beszélgetni?

– Valami fontos dologról?

– Nem, nem igazán, csak mindenféléről csevegésre gondoltam. Mert mostanában annyira... eltávolodtunk.

– Így érzed? – lepődtem meg. Igaz, kerültem. Vagyis nem teljesen, mert képtelen voltam nem vele lenni, de néha az érzéseim iránta annyira közel kerültek az elszabaduláshoz, hogy elvonultam.

– Igen. Valami rosszat tettem?

– Nem, semmit, minden rendben köztünk.

– De kerülsz! – méltatlankodott kisgyermek módjára, mire halványan elmosolyodtam. – Miért szórakozol ilyen jól a bánatomon?

– Nem azon szórakozom. Csak... olyan vagy így, tehát... olyan aranyos.

– Tényleg érdekelne, mit tettem – hajtotta le a fejét elkeseredetten, az arcára pír szökött. Annyira szép így.

– Semmit, tényleg semmit. Tudod, néha annyira átveszik felettem az uralmat a rossz érzések, hogy inkább elkerüllek, mert nem akarok minden szörnyűséget a nyakadba zúdítani.

– Megteheted, kibírom. De ez a távolságtartás elszomorít. Szóval, akarsz esetleg reggeli után csevegni?

– Talán délután. Ma járőrszolgálatot kell teljesítenem, majd szerintem sétálok egyet a városban. Vegyek neked valamit?

– A városban? – csillant fel a szeme. – Megnéznéd, mi van a családommal?

– Persze, benézek hozzájuk.

– Köszönöm, köszönöm, annyira köszönöm! – ugrott a nyakamba. A lába elemelkedett a talajtól, mindössze én tartottam őt. Teljesen megrészegültem a közelségétől, mélyen az orromba szívtam az illatát.

– Semmiség, örülök, hogy segíthetek!

– Akkor megkérdezed nekem, jól vannak-e, és megkapták-e Santon támogatását?

– Meg, megnézem. De remélem, édesapád ezúttal nem támad meg. Legutoljára eléggé rám ijesztett. Viszont láttam rajta, mennyire szeret titeket. Mennyire szeretitek egymást... – tűnődtem.

– Igen, ők mind nagyon fontosak a számomra, másom nincs. Vagyis nem volt. Aztán jöttél te.

A szívem hangosan dübörgött a mellkasomban, félőnek tűnt, Sadler is meghallja. Arcom szinte lángra gyúlt attól, amit mondott, a vele kapcsolatos érzéseim meg ismét mélyebbre ásták bennem magukat. Reméltem, ugyanazt érezzük, a szerelmet.

– Megértem. Engem apa mindig szeretett, anya mostanában rendszerint kerül. Mindig ennyire hűvös és távolságtartó volt, az igaz, de én vágyom a szeretetére, ezt pedig talán az egyik legrosszabb ebben az egészben – sóhajtottam. – Gondolom, téged megölelnek otthon, ha szomorú vagy.

– Engem meg. Észrevettem nálatok, hogy úgy bánik veled. Annyira sajnálom! Szerintem mindenki megérdemli a kedves szavakat és az emberi érintést!

– Az elmúlt hetekben tőled megkaptam. Egyszerűen jól esik, amiért megteszed. Nem is tudod, mennyit jelent ez nekem. Amíg Ethan élt, addig... addig...

– Addig ő ölelt meg?

– Aha – válaszoltam bizonytalanul. Ugyanis hamar eszembe ötlött, közel sem ez az igazság. Mégsem mertem már visszakozni, így ezen állításomnál maradtam.

– Most már itt leszek, ha bármikor kell némi szeretet – mosolyodott el pajkosan Sadler.

– Köszönöm. Akkor... most megyek.

– Várlak vissza!

Még egy rövid időre egymás karjába borultunk, mint a szerelmesek, majd elköszöntünk egymástól. Ténylegesen reméltem, az édesapja nem akar megölni. Megfordult a fejemben, talán engem okolna azért, mert a fia idekerült.

***

Aegis utcáit járva azt éreztem, amit a múltkor is: ürességet. Amikor a gyönyörű fiúval beszélgettem itt, esetleg sétáltunk valamennyit, mindig elöntött a béke és a nyugalom. De most úgy mentem végig, mintha hazatérnék egy háborúból, azonban elpusztult volna az otthonom.

Miután elvégeztem a járőri feladataim, amikre beosztottak, egyből Tharkék háza felé vettem az irányt. Elgondolkodva haladtam, gondolataim Sadler körül jártak. Megint. Már ma sokadjára. Pedig még csak reggel van...

Talán ez az érzés beteges, nem szabadna ilyen hatással lennie rám. Egyszerűen mégis sikerült neki. Mióta megláttam, nem néztem meg más férfit ferde szemmel, mikor rám ez jellemző lenne jobb napjaimon. Igaz, az elmúlt fél év nem mondható jobb napoknak, inkább bezárkózott gyásznak. Egy nem működő szerelem gyászának.

Ahogy bekanyarodtam, megláttam a korábban roskadozó, szegényes házat, ami még mindig nem volt tökéletes állapotban, azonban látszott rajta, dolgoztak a felújításán. Megálltam előtte, a lábam szinte a földbe gyökerezett. Nem a család miatt, inkább a hely okozta ezt. Vajon Sadler visszatérne ide?

Ez már egyáltalán nem az az otthon, amit elhagyott, sok változás történt rajta igen rövid idő alatt. Eltűnődve figyeltem. A mellette lévő kis földterületen immár zöldellő növényeket láttam, amiket éppen Mona Thark locsolt. Határozatlan léptekkel közelítettem, a nő összerezzent.

– Jaj, az istenek kegyelmére, megijesztett! – kapott a szívéhez. – Mit keres itt?

– A fia küldött.

– Tényleg? – csillant fel a szeme. – Jól van? Minden rendben vele? Ugye, a gondját viseli?

– Igyekszem minden tőlem telhetőt megtenni érte. Habár feltételezem, nem ilyen fájdalmasan képzelte el az első alkalmát, tűrhetően van.

– Csak tűrhetően? Hogy érzi magát lelkileg?

– Rosszul. Hiányoznak neki, nagyon. De hárman vigyázunk rá többnyire, nem hagyjuk őt cserben.

– Három gárdista? – kérdezte meglepődve.

– Kettő és egy ágyas. Flanner barátom beleszeretett az egyikbe, így kénytelen-kelletlen bevontam őket is, miután annyit segítettem őket.

– Nem jönne be egy teára? Hiszen annyi mindent tett már a családunkért, Erran és Alesha is bent vannak, már nagyon szeretnének tudni a drága kisfiam felől.

– Éppenséggel bejöhetek. Szívesen beszélgetnék a többiekkel, ha ténylegesen nem zavarok.

– Dehogy zavarsz, óriási nagy öröm lenne számukra!

– Remélem, a férje már nem haragszik.

– Talán egy kicsit tényleg hibáztat – komorodott el a meggyötört arcú nő.

– Ettől féltem.

***

Amint beléptem a házba, észrevettem, hogy az ajtó immár nem egy nagyobb fadarab. A falakon lévő repedéseket befoltozták, a rozoga székeket újra cserélték. Pillantásom egyből az étkezőben ücsörgő kislányra vándorolt, aki éppen egy kanalat tartott apró kezében.

– Erran, drágám, vendégünk érkezett! – szólt az asszony, mire a szőke hajú gyermek egyből rám nézett, és elém sietett.

– Nordel! Hogy van Sadler?

– Szia, Alesha. Megvan, néha kicsit szomorkodik, mert nem lehet veletek – feleltem leguggolva előtte.

– Te! Mit tettél a fiammal?!

– Jó napot, uram!

– Ne köszöngess, hanem takarodj ki a házamból! – förmedt rám az erős termetű, immár jobb színben lévő Erran Thark.

– Sadler küldött.

– Ho-hogy ő?

– Igen.

– Elnézést – hajtotta le a fejét, míg én a karjára vezettem a tekintetem. Azon fémből készült kéz feszült. Kreatív. – Nem tudtam, hogy ezért...

– Semmi baj. Tudom, mit feltételez, de nekem is csak úgy szóltak róla. Senki nem mondta, miért kell eljönnöm érte, mindössze, hogy honnan és hova. Mondjuk Sadler korábban említette, miszerint megkörnyékezte őt. Bocsánat, nem kéne így merengenem...

– Sajnálom, hogy ismét téged hibáztattalak.

– Már megszoktam, a gárdistákat mindenki hibáztatja. Persze, mert a többségük puszta szórakozásból aláz meg másokat, ami nem éppen vet jó fényt ránk – magyaráztam.

Örültem, amiért a ház feje ennyire hamar lenyugodott. Szemében még mindig aggodalom csillogott, féltette a gyermekét. Jól esett, amiért nem feledte el senki, hanem mind várják haza. A szakállas férfi arcát elnézve, rá kellett jönnöm, mennyire szereti Sadlert.

– Hogy van a fiam?

– Még él.

– Ennyi? – lepődött meg, míg idegesen ökölbe szorította az öklét, nagy levegőket vett. A dühe most nem ellenem szólt, hanem Santon Bergils ellen.

– Mit mondjak? Nem tudnak rajta segíteni. Össze kellett feküdnie valakivel, akitől undorodik, ráadásul majd negyven évvel idősebb nála. Enni kap, többet, mint amihez itt jutott volna... normál körülmények között.

– Szenved?

– Testileg vagy lelkileg?

– Mindkettő.

– Lelkileg főleg. Mint mondtam, gusztustalannak találja Santont. Az első alkalma pedig... rengeteg vér volt. De sikerült három nap pihenőt kiharcolnom neki – mondtam büszkén az egyetlen eredményem a kevés közül.

Habár belesajdult a szívem, ha a csap alatt kuporgó szőkére kellett gondolnom, mégis kitartottam. Már nem ez a helyzet. Képes elterelni a nemes figyelmét arról, ami igazán szétszaggatná őt. Szó szerint.

– Ezek szerint minden nap ott van mellette? – váltott magázásra zavarában.

– Mármint... én?

– Igen.

– Ott vagyok többnyire, amikor félrevonulhatunk. A fejem is vennék, ha máshol látnának.

– Köszönöm, hogy vigyázol rá – motyogta végül hálásan a magas férfi, tenyerét pedig kitartotta felém. Boldogan fogtam vele kezet, arcomra mosoly ült ki. – Nélküled talán már meghalt volna.

– Nem is sejti, mennyire erős.

– De tudom, hiszen a kisfiam. Akármennyire is gyengének tűnik, azt már megtanultam, Alesháért bármennyit éhezne. A halálhoz pedig túlságosan szereti.

– Úgy láttam, megkapták a pénzt, amit Santon Bergils ígért. Ételük is van? Ellátásuk?

– Van, igen, gondoskodott róla.

– Ez megnyugtató, féltem, talán valami szörnyűséget tett magukkal.

Ezután meghívtak ebédre, miután elmondtam nekik, még nem ettem. Azután bemutogatták a házban történt változásokat, amik rendkívül pozitívnak bizonyultak. Ha Sadler ezt látná, nagyon boldog lenne. Az ágyak is jobbak lettek, minden, ami elégedetté tett.

– Látom, jól használják a pénzüket. Mennyit fizet?

– Ötszáz shelinget.

– Annyiból kellemesen meg lehet élni.

– Mennyi pénzt kap egy gárdista? – érdeklődött Erran Thark.

– Húszezret.

A férfi ezután szólni sem tudott, teljes némaságba burkolózott, míg próbálta megemészteni ezt az információt. Valószínűleg a munkások többsége nincs vele tisztában, mennyit kap egy katona. Ez az átlagnak megemészthetetlen mennyiség, talán fel sem fogják a valódi értékét, hiszen túl nagy szám nekik.

– Tudom, rengeteg. Lehet étel helyett azt kellett volna felajánlanom a családjuknak. – Idáig eszembe sem jutott ez az ötlet. Ezt kellene tennem, ha valaha rendbe jön minden.

– Miért tennéd?

– Nagyon kedvelem Sadlert.

– Szerelmes beléd? – tette fel ugyanazt a kérdést, amit Flanner is. Azonban most egyértelmű és határozott válasszal készültem.

– Igen, az vagyok. Ha pedig nem hisz nekem, de összefutna Flanner Oscisszal, mikor járőrszolgálatot teljesít, ő maga mondja meg, hogy összeverekedtem vele egy megjegyzéséért.

– És a fiam is szerelmes beléd?

– Sajnos erre nem tudok válaszolni. Viszont aranyos, bújós. Mielőtt félreérti, nem tettem vele semmit, és nem is tervezek, amíg azt nem mondja, szeretné.

– Akkor áldásom rátok – felelte végül a legidősebb Thark férfi. A meglepődésem kiülhetett az arcomra, mivel ő halványan elmosolyodott. – Tudom, valószínűleg mások nem helyeselnék, de ha valaha egymást választjátok párotokul, beleegyezem.

Vannak dolgok az életben, amikre nem lehet felkészülni, ilyen például ez is. Melegség áradt szét a mellkasomban, és akaratlanul vizualizálni kezdtem, hogy vajon milyen lenne összeházasodni vele.

Fejemben túl élénken jelent meg a csók, majd a nászéjszaka. A szívem a fülemben dübörgött. Annyira vágytam rá. Arra, hogy Sadler boldogan mondjon igent, és engem öleljen. Ki akartam fejezni az egész világ előtt, ő az enyém. Mikor sosem volt az.

– Megnézem, mit tehetek ezzel kapcsolatosan.

– Vigyázz rá, kérlek! Könnyedén megbízik másokban.

– Mindenképpen így lesz – mosolyodtam el halványan.

Könnyed Cairis, küldd feléjük a szerelem ködét!