Flannerrel vártuk Sadler visszatérését. A kezem ökölbe szorult, a torkomban gombóc nőtt. Aggódtam, mérges voltam. Vajon mit tesz vele a szörnyeteg? Reménykedtem benne, nem kell még egyszer úgy látnom, ahogy három napja, akkor a szívem megszakadt érte. Valahogyan nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy gondoskodni akarok róla.

– Te is érzed? – kérdezte hirtelen a társam.

– Micsodát?

– A dühöt. Hogy az, aki fontos számodra, éppen egy elmebeteg ajtaja mögött dug, talán élvezkedik is rá...

– Igen, érzem – válaszoltam rezignáltan. – Mindent megtennék, hogy kihozzam onnan.

– Látod már? Amikor azt mondod nekem, semmiség, bírjam ki, hasonlót, én éppen ezt érzem. A szerelmem egy másik férfival van együtt, nekem pedig semmi rálátásom nincs arra, hogy mit csinál vele.

– De ez nálad kicsit más.

– Mi más? Szerelmes vagy belé? Szerelmes vagy Sadlerbe, nem?

Hallgattam. Némaságba burkolózva álltam, emésztettem magam. Szerelmes vagyok belé? Szabad egyáltalán annak lennem vagy sem? Mit válaszolhatnék a kérdésére? Nem tudom, ezért tovább hallgattam.

– Jaj, mondd már el az igazat, ne kelljen győzködni, Nordel!

– Hagyj már!

– Barátok vagyunk, nyugodtan mesélhetsz az érzéseidről! Mit érzel iránta?

– Meg akarom védeni, jót akarok tenni vele. Szeretném, ha kedvelne. Vágyom arra, hogy mosolyogni lássam őt – vallottam be. Legbelül könnyebbnek éreztem magam, mintha egy nehéz szikrát görgettem volna le magamról.

– Én mondtam, szerelmes vagy!

– Én nem...

– De, ne hazudj, odáig vagy a kis kurvádért!

Kurva. Amint meghallottam ezt az egy szót, mindennél erősebben elöntött a düh. Legszívesebben kitekertem volna a nyakát, amiért ezt mondta. Sadler a szememben a legtisztább lény, akit valaha megismertem. Minden része ártatlanságot árasztott magából. Hogy hívhatta így?! Megölöm! Esküszöm, megölöm!

– Ő nem kurva! – kiabáltam rá, mire hátratántorodott.

Hatalmasat löktem Flannerön, ki kellett élnem a bennem felhalmozódott feszültséget. Ütöttem. Először a jobbal, majd a ballal. Védekezett. A páncéljaink hangosan ütődtek egymásnak, ami tovább mérgelt engem. Minden mozdulat ösztönösen jött. Vérbeli gárdista vagyok.

– Bizony, hogy az! Fogadd el, sosem lesz a tiéd! – hergelt tovább, mire egy hatalmasat dobbantottam a csempéken. – Éppen most is Santonnal kéjeleg! Szinte hallom, ahogy nyög, élvezi!

– Fogd be, fogd már be!

Tiszta erőmből megráztam őt, arcán mosoly ült. Könnyedén felállt, ezúttal ő tolt hátrafelé. A karom kitartottam, a bokáját rúgtam. Hiába magasodott felém, én gyorsabbnak bizonyultam. Tombolt bennem a düh, mindenem forrt. További ütéseket próbáltam bevinni, szinte mindet kivédte, egy azonban súrolta az arcát.

– Éppen a kedvenc kis kurvád bassza, és szó nélkül tűröd? – nézett rám, majd felnevetett. Hahotázott, jól szórakozott rajtam.

Ezzel ismét újra meglöktem, s a talpammal a mellkasát céloztam. Eltaláltam. A falnak esett, lerogyott oda. Szemem még mindig elöntötte a méreg vörössége, minden egybefolyt előttem. Kizárólag egy valami lebegett a szemem előtt: ártani Flannernek. Ziháltam, kiabáltam, minden idegességem igyekeztem kiadni rajta. Jobb, bal, jobb, bal.

Ismét fogást találtam rajta, az aranyozott öltözék alól kilógó szövetet markoltam meg. Ezután megpörgettem át, hogy utána a túloldalon lévő falhoz vágjam őt. A gárdista hangosan repült neki, aztán onnan egyenesen a földre került.

– Mi folyik itt? – érkezett Sadler ártatlan hangja, ami egyből lenyugtatott valamelyest.

– Lekurvázott téged!

Ahogy megint nekimentem Flannernek, Cloel tűnt fel hirtelenjében, és igyekezett szétválasztani minket. A karunk rángatta, közénk állt. Csak ekkor álltam le, nagy levegőket véve nyugtattam magam. A kezem még mindig ökölbe szorult, mint két vadállat úgy köröztünk.

– Ez a reakció engem igazol.

– Te játszottál velem! Mindvégig direkt hergeltél! – morgolódtam, majd az ajtó felé pillantottam. Sadler már nem állt ott. Hol lehet?

– Igen, azt tettem. Így már nem vagy annyira feszült. Egyébként pedig örülök, hogy újra szerelmes vagy, cimbora.

– Még mindig szívesen elpáholnálak, te idióta! Remélem tudod, rendesen feldühítettél! – mondtam immár higgadtabban. Átvert, hát ez hihetetlen... Micsoda paraszt. – Azért jól vagy?

– Jól, jól, habár van benned erő. Ha Cloel kicsit később érkezik, szerintem kinyiffantasz.

Valahol belül elöntött a bűntudat, miközben arra gondoltam, mennyire harcias lettem egy egyszerű megjegyzéstől. Hiszen a barátok is mondhatnak olyat, ami nem tetszik, nem szabadott volna ezt tennem.

***

Már órák teltek el, mióta Flannernek estem, és azóta gondolkodom rajta, vajon merre lehet Sadler. Féltem, megbántottam. Hiszen annyira el voltam foglalva a saját dühömmel, hogy nem is kérdeztem meg róla, mi történt Santon hálójában. Egyre inkább aggódtam, kerestem, de nem találtam.

Mikor már mindent reménytelennek éreztem, elhelyezkedtem a fürdőszoba csempéjén, amiben elsőnek találkoztunk, s a könnyeim maguktól indultak útnak. Hiába akartam kicsit elgondolkodni az érzéseimen, a folyamatos ijedség jobban hatott rám. Féltettem őt. Én tényleg meg akarom védeni. Mosolyt szeretnék látni az arcán.

Ebből pedig ténylegesen úgy gondoltam, meg tudom válaszolni a gárdista barátom kérdését... Szerelmes vagy belé? Nem tudom biztosra, de azt hiszem, első pillantásra beleszerettem. Tovább sírtam, minden porcikám remegett, nem akartam megbántani őt.

Meglepődtem, mikor kinyílt a helyiség ajtaja, és ott állt Sadler. Arca felpuffadt, bőre vöröslött, talán ő korábban omlott össze. Tekintete ártatlanságot árasztott, szőke haja és halványzöld szeme ismét magával ragadta a figyelmem. Nagy levegőket vettem, igyekeztem megnyugtatni magam. Ha én gyenge vagyok, ő még inkább annak fogja érezni magát...

– Szia – köszönt halkan. – Ethan miatt sírsz? – érdeklődött finoman, mire mindennél jobban kezdtem vágyni a társaságát.

– Nem, hanem miattad.

– Miattam? Miért?

– Úgy érzem, megbántottalak – motyogtam, miközben megpaskoltam a mellettem lévő csempéket. Sadler egyből reagált rá, s letelepedett mellém. – Annyira el voltam foglalva a saját dühömmel, hogy nem érdeklődtem felőled.

– Semmi baj.

– Pedig látom rajtad, valaminek lennie kell, hiszen, ha jó a szemem, akkor te sírtál.

– Flanner miatt vagyok szomorú, mert igaza van, csak egy kurva vagyok. Rettenetes, szánalmas, semmire sem jó kurva – válaszolta elkeseredve a fiatal férfi. – Azt nem tudod, miért haragszik rám?

– Nem haragszik rád.

– És amit mondott a reakciódról, miért mondta?

– Azért, mert fogadtunk, képes-e két perc alatt felidegesíteni engem – hazudtam.

Fájt, hogy ezt kellett tennem. Pedig annyira ártatlan, annyira szép. Mégsem mondhattam meg neki, Flanner éppen a szerelem gondolatát pedzegette vele kapcsolatosan. Mert akkor talán... talán elmenekülne tőlem, és látni sem szeretne. Hiszen így is eléggé megviselik az események, kell még nekem egy újabb lapáttal rátennem erre?

– Hazudsz, látom rajtad – mondta elkeseredetten, mire a szívem összeszorult. Igen, azért, hogy neked kevésbé legyen rossz. Azonban ezt a gondolatot nem mondtam ki, hanem beletörődően sóhajtottam.

– Sajnálom.

– Semmi baj, viszont azt szeretném, ha legközelebb nem akarsz beszélni valamiről, mondd azt, megértem!

– Rendben, így fogok tenni.

– Köszönöm!

– Akkor... mesélnél róla egy kicsit, mi történt Santonnál, amíg én Flanner seggének a szétrúgásán munkálkodtam?

– Hát... rendben.

Áthatolhatatlan Nebris, vond homályba a múlt bajait!