A ritkán adódó reggelizés közben törtek ránk a gárdisták. Amint megláttam az arany páncélokat az ablakon keresztül, tudtam, baj van. Kérdés nélkül rontottak a házunkba, a gyenge ajtónk kiszakították a helyéről, miközben beözönlöttek hozzánk.

Értetlenül néztem körbe. Mi történt? Általában csak akkor jönnek, mikor valaki bűnt követett el, esetleg régóta nem tudtuk fizetni az adót. Ijedten álltam fel az asztaltól, egyből a kishúgomért, Alesháért nyúltam, akinek megragadtam a karját, majd betereltem magam mögé.

– Erran Thark, én, Valer Doleu, a gárdisták vezetőjeként letartóztatom mások kifosztásáért! – dörrent egy erőteljes, még díszesebben öltözött férfi hangja.

– Tessék?

Ennyi szaladt ki édesanyám száján, és próbálta védeni az apám. De az erős harcosok hamarabb elkapták, esélyt sem hagyva az ellenállásra. Én félve néztem végig, ahogy erőszakkal elhurcolják, míg magamhoz szorítottam a testvérem.

Mindhárman sírtunk, tudtuk, milyen szörnyű büntetésre várhatnak a tolvajok. A szívem összefacsarodott a gondolattól, inkább próbáltam elterelni a figyelmem. Ahogy felnéztem, megakadt a tekintetem egy égkék szempárban.

Hosszan néztük egymást, bennem valami furcsa bizsergés indult el, majd a pillanat olyan gyorsan szakadt meg, ahogy elkezdődött. Kábán bámultam utána. Úgy éreztem, ez a gárdista más. De mégis miért volna az?

– Apa lopott értünk, igaz? – kérdeztem végül megtört hangon anyától.

– Igen, ezért fogadott ma minket finom reggeli.

Szomorúan, összeszoruló torokkal emlékeztem vissza a búzakenyérre, amit igazán sosem fizethettünk meg. Az apám lopott. Lopott értünk, a családjáért. Ez egyszerre tett rendkívül hálássá és teljesen bűntudatossá. Nem így kellett volna történnie. Minden rendben lehetne.

– Miért nem engem vittek? – motyogtam, miközben leültem az asztalhoz, megtámaszkodtam rajta, majd arcom a tenyerembe temettem. A könnyek csípték a szemem.

– Sadler... mondd csak, te is loptál?

– Nem, de rá nagyobb szükség van, mint rám.

– Miért mondod ezt, bátyus? – kotyogott közbe a húgom vékonyka kis hangján.

– Miért ne mondanám, Alesha? Nézz rám, annyira gyenge vagyok és szerencsétlen!

– Fiam, a húgod kicsi még, próbáld meg megérteni, hogy te rád ugyanakkora szükségünk van, mint bárki másra! És ilyenkor kell egymásban tartanunk a lelket.

– Nem vagyok kicsi!

– De, az vagy, még csak nyolcéves vagy, az kicsike! – mosolyogtam rá, hátha oldhatom a hangulatot, habár belül még kínzott a tudat, mit fognak tenni az édesapámmal. – Ezért nem folyhatsz még a nagyok dolgába!

– Anyu, miért van az, hogy Saddie ilyen idős?

– Mert ő született a leghamarabb, kicsim – simogatta meg a húgom szőke haját.

– Hová vitték aput?

– Hát...

– Rossz helyre?

– Olyasmi. Jegyezd meg, pöttöm, apu lopott, de nem szabad lopni! – magyaráztam lágy hangon, míg ő mindvégig hevesen bólogatott.

– Visszajön még?

– Vissza.

Ezután már senki sem szólt, mindössze némán ültünk, édesanyám és én feszült csendben várakoztunk, talán vártunk a csodára, míg Alesha a lábát lóbálva ült az egyik magas, törött háttámlájú széken, s mélyen a gondolataiba feledkezett.

Kezdett felnőni. Reméltem, nem éppen most értett meg egy szeletet ebből a kegyetlen világból. Éhezünk, szegények vagyunk... De rá mindig gondoltunk, ő kapta elsőnek az ételt, hiszen életben maradt. A szüleim hét gyermekéből kettő, én és a kistestvérem. Természetes, hogy védtük.

Miután elég erőt éreztem magamban, úgy határoztam, szükségem van némi környezetváltozásra. Egyszerűen kellett egy hely, ahol átrághatom magam a megannyi borús gondolaton. Így rögtön a kitört ajtó felé vettem az irányt, és lassú léptekkel elhagytam a házat.

***

A dombon álltam. Azon, amire még mindig kijárunk néha, azonban az egyre romló helyzetünk miatt többet dolgozunk, a kicsi Aleshára pedig már alig marad idő. Magunkra alig marad idő.

Körülnéztem. Messzebb Aegis homokszínű falai magasodtak, innen beláttam mindent, előttem kitárulkozott a város. Az uralkodócsalád kastélya ott magasodott középen. Ők tehetősek, nekik nem kell küzdeniük.

Inkább ernyedten, összeszoruló torokkal heveredtem le a fűbe. Az alkaromra támaszkodva néztem fel a békés égre, mire beugrott az az égkék szempár, amit az otthonomban láttam. Egy fiatal gárdistához tartozott, akivel szemben nem éreztem semmiféle negatívat, mert egészen idáig sosem láttam.

Mégis valahogyan a vonásai ismerősnek tűntek, de nem tudtam, hol láthattam már őket. Mindenesetre röviden elmerengtem rajta, hogy azután a borongós gondolataim megint visszatérjenek. Megadón sóhajtottam, s elővettem az egyetlen tárgyat, amit sok pénz nélkül is a magaménak tudhattam.

Az ügyetlenül faragott ló ott pihent a tenyeremben, az első komolyabb kísérleteim egyike. Szerettem faragni, valahogyan ez a tevékenység velem maradt az évek alatt. Habár nem lettem sokkal ügyesebb, mégis lassan fejlődést tapasztaltam. Bármikor, mikor ezt csináltam, átszellemültem.

Ahogy próbáltam elterelni a figyelmem, a mellkasomban enyhe pulzálást érzékeltem, a fülembe pedig amolyan dallamféleség szökött. Aegis melódiája. Ha azt mondanám másoknak, a város énekel nekem, el sem hinnék. Mégis én érzek valami lüktetést, ami néha-néha megjelenik, s összeáll valamiféle egésszé.

Ilyenkor reggel szokott szólni, néha meg esténként tűnik fel a színen. Talán csak őrült vagyok. Legalábbis mindenki így fogja gondolni, ha elmondom bárkinek is. De én nem tudok elszakadni a város ritmusától, akárhogy próbálkozom.

***

A piacon mindig könnyedén megfigyelhettem mindenkit, habár pillanatnyilag nem éppen voltam ilyen kedvemben. Hiába próbáltam elűzni a félelmet, miszerint édesapám hamarosan büntetésben részesül, ez képtelennek bizonyult. Ezért inkább arra gondoltam, azt a kevés pénzt, amit az általam összegyűjtött csecsebecsékből, festegetett kövekből, kifaragott tárgyakból kapok, a többiekre fordíthatom. Igaz, nem kerestem vele a sokat, ezzel szemben rengeteg unszimpatikus emberrel találkoztam, akik igyekeztek azt a kevés pénzt is lentebb alkudni, amit kértem.

– Az a virágcsokor mennyibe kerül? – érkezett egy férfihang, mire rögtön felkaptam a fejem.

Meglepődve tapasztaltam, hogy a körülbelül ötvenes évei végén járó ember a nemesek közül való. Mélyen az őszülő szakállas úr barna szemébe néztem. Eredetileg fekete hajába szintén vegyült néhány ősz hajszál. Ennél jobban már nem figyeltem meg, inkább elkaptam róla a tekintetem, majd a kért virágokra emeltem a tekintetem.

– Öt sheling – motyogtam halkan. Jobb nem ujjat húzni a magasabb rétegekben lévőkkel, könnyen problémám adódhat belőle.

– És te mennyi vagy?

– Te-tessék?

– Egy ilyen szép szál legénynek csak magasabb az értéke öt nyomorult shelingnél. Szóval, mennyibe kerülsz?

– Semennyibe. Nincs értéke annak, ami nem eladó, uram – válaszoltam minden bátorságom összegyűjtve. – Én nem leszek önfejű urak szolgája, sajnálom – fejeztem be a gondolatom.

Szabadnak születtem, ezért a szabadságot el is vártam. Az egyetlen dolog, ami még talán ingyen van számomra. A többiek pedig számítanak rám, mivel nekem lehet a legnagyobb esélyem magasabbra jutni, ha jobban beletanulok a kereskedelembe. Habár nem szeretem, mégis bevállalnám anyáért, apáért és Alesháért.

Szerencsére a férfi kissé sértve, viszont ideadta nekem azt az öt shelinget, majd elvette a virágcsokrot. Már éppen indult volna, mikor visszafordult felém, megpaskolta a pénzzel teli zsebét, és szólásra nyitotta a száját. Feszülten tartottam bent tovább a levegőt, amit éppen megkönnyebbülésemben terveztem kifújni.

– Azért fontold meg – mondta higgadtan, majd rám mosolygott, és végleg elhagyta a piac környékét. Nagy adag oxigént szívtam a tüdőmbe, s végül bepótoltam az elmaradt sóhajom.

Sorsok istene, Aegis, kegyelmezz különleges gyermeked családjának!