Gyönyörű márciusi reggelre ébredt Nagyvárad. A madarak csiripelését még a gyárak hangjai sem harsogták túl. A napfényt megtörő üvegablakok színes árban úsznak. A legfényesebben azonban egy kis helyi kávéháznak az ablaka csillogott.
Az EMRE kávéház már reggel is nyüzsgött a sok vendégtől. A legcsöndesebbik egy bajszos úr volt, aki a zsebóráját bámulta egyre gyakrabban. Valószínüleg várt valakit, arcán azonban az idegesség legkisebb jelei sem mutatkoztak. Még nem is rendelt semmit. A pincér már ki akarta tessékelni emiatt, amikor valami visszatartotta.
Az ajtón belépett egy fiatalember, kinek barnai szemei prizmaként törték meg a fényt. Erős tesfelépítése pedig tekintélyt parancsolt. A többi vendég tudta, hogy ő ki volt. Azt nem tudjuk, azonban sejthetjük, hogy a pincér úr nem a fény miatt lépett hátra. E fiatal úr nem más volt, mint a Nagyváradon nagy népszerűségnek örvendő újságíró, kritikus és költő, Ady Endre. Ady helyet foglalt Babits-csal szemben, majd odaintette a pincért.
-Mivel szolgálhatok a művész úrnak és barátjának? - kérdezte a felszolgáló.
-Nékem a szokásosat, az úrnak szemben pedig egy erős feketét. - Ady karizmatikus hangjával tekintélyt parancsolt - ismét.
-Merre jártál barátom? A nap már majdnem lement!
-A nap még csak most kél újra föl a horizonton, mint ahogy nemsokára büszke hazánk fog újra felkelni a porból!