december 7.

Mindig is imádtam a karácsonyi vásárokat.

Alapból, imádom a hideget, ahogy csípi az arcomat, és a kezeimet, ha nem rakom őket zsebre, vagy ahogy látszik a leheletem, amikor beszélek. Ilyenkor a kezedbe venni egy meleg, vagy még inkább forró poharat az egyik legjobb dolog a világon, függetlenül, hogy mi van benne. Legyen az tea, csoki vagy bor, az érzés ugyanaz, a lényeg, hogy az meleg legyen és felmelegítsen belülről, amikor belekortyolsz.

Emlékszem, hogy pár évvel ezelőtt, amikor a szüleimmel jártam a vásárokra, akkor mindig azt gondoltam, hogy az lenne a legjobb, ha már sötétedés után egyedül lennék egy vásár közepén, és hagynám, hogy a budapesti tömeg az egyik bódétól a másikhoz sodorjon, kezemben egy forró itallal, sállal a nyakam körül, eltakarva a fél arcomat, hogy véletlen se fázzak és nézném a kisvállalkozások termékeit. Aztán szünetelni, megenni egy kolbászt vagy hurkát vacsorára, vagy állni a kürtőskalácsos stand előtt és törni a fejedet, hogy melyiket szeretnéd megkóstolni, majd amikor végeztél, visszakerülni a tömegbe és újra csak sodródni, elkapni néhány beszélgetés foszlányt, hallgatni a zenét az kihelyezett hangszórókból és csak érezni. Érezni a karácsony hangulatát, ami körbevesz.

Ez a nézőpontom kicsit változott azóta. Valószínűleg az, hogy idősödtem is szerepet játszott abban, hogy már nem ez számomra az ideális, mindenesetre az, hogy elkezdtem a gimnáziumot, mindenképpen. Úgy gondolom most meg kell jegyeznem, hogy nem a szülővárosomban tanulok, hanem kollégista vagyok egy másik településen, ezért amikor 9.es lettem, akkor hirtelen egyedül lettem. Megkaptam azt, amire vágytam, a kollégium akkor este fél 9-ig is kiengedett, én meg ki is használtam, egy héten legalább egy, de inkább két estét úgy töltöttem, hogy egyedül kimentem és csak a főutcán sétálgattam. Nem volt társaságom, de nem is akartam. Élveztem egyedül lenni... egy bizonyos ideig. December elején elkaptam valami fertőzést és haza kerültem egy hétre, amiután egyszerűen nem akartam visszamenni. Még nem alakult ki a baráti köröm és azzal, hogy más városból érkeztem, kirekesztettnek éreztem magamat. Könyörögtem anyának, hogy hadd váltsunk iskolát és ne kelljen kolisnak lennem, mert egy hétnyi otthon töltött idő után már nem akartam visszamenni. Ő támogatott, elintézte, hogy félévtől, ha én is úgy akarom, akkor átvegyenek a bátyám gimnáziumába, viszont a félévig vissza kellett mennem az én sulimba.

Amikor viszont visszamentem, az osztályom olyan örömmel köszöntött, amire álmomban sem gondoltam, és ez kétségkívül jól esett, de nem akartam miattuk megváltoztatni a döntésemet. A fordulópontot az hozta el, amikor az ének tanárunk a karácsonyi koncertet hirdette és a helyszín elmagyarázásához egy világító rénszarvast használt, amiről én nem tudtam, hogy merre van. Megkérdeztem a padtársamat erről, amire ő visszakérdezett, hogy én nem voltam még az adventi vásárban, és amikor nemmel válaszoltam, ő felajánlotta, hogy a héten menjünk el. Végül csütörtökön el is mentünk és együtt töltöttük az egész estét, kettesben. Rengeteget beszéltünk és mivel mindketten ittunk egy-egy pohár forralt bort, ezért könnyedebben is ment minden, főleg nekem, aki kicsit introvertáltabb volt nála.

Én a vásárt, és a személyt magát tartom a fordulópontnak, ami megváltoztatta az elhatározásomat és az osztályommal maradtam. Életem talán legnagyobb hibáját követtem volna el, ha akkor elmegyek. A lány mostanra az egyik legbizalmasabb barátom lett és nagyon hálás vagyok neki azért, hogy akkor észrevette, hogy segítségre van szükségem.

Azóta nem voltam egyedül vásárban, pedig rengeteg lehetőségem lett volna rá. Egyszerűen már nincs arra igényem, hogy egyedül menjek el, az ideális már az lett, hogyha valakivel megyek, mindegy, hogy egy barátnőm az, vagy éppen a testvérem.

Azt hiszem nekem ezért jelent ilyen sokat az adventi vásár. Nem tudom megfogalmazni, hogy mennyire fáj az, hogy idén nincsenek és hogy a városban, ahol tanulok idén még az esti fényeket sem láthatom azért, mert haza kell érnem este nyolcra. Remélem, hogy a jövő Karácsonyunkat ez a járvány már nem fogja befolyásolni. Nekem szinte lételemem a karácsonyi vásár.

____________

:)

Lehet, hogy ez egy kicsit személyesebb lett, de végülis ezzel a könyvvel kicsit az a célom, hogy jobban megismerjen az, aki szeretne, szóval nem baj.

Ha valaki szintén volt/van hasonló helyzetben, annak szívesen meghallgatom a történetét:D

És ha valaki esetleg olvassa ezt, aki felismert engem benne, annak üzenem, hogy helló! XD(Ha így történne, írjon már rám, mert tök fun lenne)

Mindenesetre jól esett ezt leírni egyébként, így távlatosan, hogy ez már szerencsére nincs a jelenemben. Akkor próbáltam mindenkivel elhitetni, hogy jól vagyok, mert nem voltam rá büszke, hogy nem vagyok. Most viszont kicsit büszkének érzem magam, hogy tudok erről írni (akkor is, ha névtelenül) és remélem, hogy mindenki aki ilyen helyzetben van és ezt olvassa, annak segít a kitartásban, mert én elhiszem, hogy végül mindig úgy alakul, ahogy kell és azok  mellett az emberek mellett fogsz kikötni, akiknél kell. Hívhatsz naivnak, valószínűleg igazad van, de biztos, hogy jobb ebben hinni, mint áldozatául esni a magánynak. 

Jajj, de depressziósan fejeztem be, pedig úgy terveztem, hogy ez vidám fejezet leszXD