Egy újabb rész a mai napon Adrien szemszögéből:

Épp hogy odaértem az időre. Egy kicsit szusszantam mielőtt felnéztem volna és elámultam Marinette jelmezére. Gyönyörű volt a ruhában és az arca nagyon szép volt akkor. Azt hittem álmodok.

-Szia, Adrien! Hát te? - kérdezte tőlem és zavaromban elmosolyodtam majd jobban megnéztem a ruháját. Hosszú piros ami feketedett a vége felé és a felső része fűzős volt ugyan úgy feketedett de a háta felé.

-Szia, Hercegnő- feleltem neki és meghajoltam elegánsan majd csendesen tekintettem felé. Tudtam mire gondolt épp, hogy megváltoztam. Pedig csak megbabonázott a szépsége. Nem bírtam másfelé nézni.

- Egy illedelmes vámpír vagyok, Hercegnőm- feleltem teljes komolysággal és megfogtam a kezét majd óvatosan a számhoz emelve megpusziltam a kézfejét. Abban a pillanatban elvörösödött és tudtam most már biztos érez valamit irántam mert el akarta kapni de én megszorítottam és nem engedtem.

- Miért teszed ezt? Miért vagy ennyire komoly?- kérdezte teljesen jogosan.Sóhajtva elengedtem a kezét és hátráltam pár lépést. Hallottam ahogy szomorúan kérdezi tőlem - Adrien hova mész?

- Hova mehetnék nélküled, Hercegnőm? - kérdeztem és egy szempillantás alatt előtte termettem. Nagy zöld szemeim csillogtak az örömtől és hatalmas mosoly terült az arcomon. Most először nem fogtam vissza magam. Mint egy vámpír, gondolhatta mosolyogva és csodálkozva egyszerre.Fel sem fogta, hogy mit teszek csak amikor már felkaptam és repültem a házak tetején egészen Párizs nevezettettsége felé majd lehuppantunk a felső szintjén. Ahogy a Hercegnőmre emeltem a tekintettem észrevettem, hogy félt tőlem és elnézett a fejem felett.

-Hercegnő mi a baj?- kérdeztem meggyötörten. Erre felkapta a tekintetét és azt láthatta ahogy leteszem és bánatosan elfordulok tőle.

-Ne menj el, Adrien!- kérlelt lágyan és erősen elkapta a kezemet. Már besötétedett így alig láthatta, hogy elvörösödtem majd megfordultam és magamhoz szorítottam olyan szorosan ahogy bírtam. Birtokolni akartam ahogy minden vámpír tenni akarja a menyasszonyát. Ez volt az én titkom, hogy éjjel vámpírként kellett élnem míg nappal normális ember voltam. Pokoli volt, hogy a Hercegnőm vérére kellett áhítoznom éjjel. Nappal meg hozzá se szóltam mert féltem, hogy valami butaságot kotyogok ki. Pl tudom hol lakik, vagy szívesen megízlelném a vérét vagy szívesen nézem akkor amikor alszik. Mindig a fejemet ráztam amikor ilyesmik jutnak a gondolataimba. milyen szánalmas vagyok, hogy csak vámpírként jutnak eszembe olyasfélék amitől Marinette megrémülne és többé szóba se állna velem. Tudtam még sem tudtam elszakítani magam tőle annyira éheztem rá mint aki egy hónapja nem evett és most egy terülj terülj asztalka került volna elé. Elhúzódtam tőle egy kicsit erre felnézett a ragyogó zafír kék szemeivel és megbűvölten hajoltam az ajkaihoz, hogy csókolgassam az örökké valóságig vagy ameddig a Hercegnőmnek el nem fogy a levegője. Ahogy az ajkaink találkoztak egy kósza sóhaj jött ki belőle mintha csak erre várt volna tőlem. Hosszadalmasan elmerültünk a csókunkban vagy a csókokban amiket váltottunk majd ahogy eltávolodtak az ajkaink óvatosan rálestem az arcára. Pipacsvörös volt és szerelmesen pislogott rám.Majd még lejjebb hajoltam és belecsókoltam a nyakába. Megrezzent de nem úgy mint aki megijedt volna csak úgy mint aki meglepődött volna.

-A-Adrien-lehelte zavartan de én csak mosolyogtam rá és óvatosan beleharaptam a nyakába. Először ellenkezett de biztos rájött, hogy nem fogom bántani hiszen Adrien lennék mégis csak.

-Szeretlek, vámpírom!-mondta alig hallhatóan de én mégis hallottam.

- Én is, Hercegnőm- feleltem neki és felemelkedettem a nyakától. Előkapott egy papír zsebkendőt és megtörölgette az arcomat majd a nyakát is és megígérte h rak rá sebtapaszt csak vigyem haza. Így tudta meg az én titkomat ami már az ő titka is.