Fáradtan feküdtem az árvaház egyik padján. A gyerekek kacaja, vagy éppen könyörgése töltötte be a  romos épületet. Kezemben a hős engedélyemet forgattam. Kemény két hétig tartott az engedélyem próbaként, így tegnap előtt lejárt. El kéne mennem újra letenni, hogy hivatalos legyen, de nem akarom. Még mindig bűnözőnek tekintenek, mert azóta is harcoltam. Sóhajtottam és a zsebembe csúsztattam az apró kártyát.

- Mi baja Sakukonak?- hallottam Toyozo hangját.

- Biztos csak fáradt.- mondta kedvesen, megkímélve őket az igazságtól Mitsue-sama. Az igazság az, hogy elment a kedvem mindentől. A hősködéstől, a gyerekek tanításától, a tanulástól, a várostól. Nem volt értelme tovább folytatnom.

Próbáltam a tökéletes kislány lenni. Zongoraművésszé váltam, ismert voltam, mindenki úgy tudta, hogy nincs képességem, és mégse piszkáltak... nagyon.

Próbáltam hős tanonc lenni. Onnan kiutáltak, és egyszer majdnem megöltek.

Próbáltam gonosztevő lenni. Szinte egyből kirúgtak, mert megmentettem az ellenfelet.

Próbáltam hős lenni. Szinte egyből meguntam, ráadásul semmi célom vele. Eddig túlélni próbáltam, bármilyen szerepet is választottam. Ezzel még azt se. 

Ideje feladni. Semmi értelme élnem. Köröznek, még mindig utálnak nagyrészt az emberek. Hiába sodródom az árral, mindig rossz helyre lyukadok ki. Áh, csak magamat ámítom, mi? A sokkal egyszerűbb. Nem csak nincs értelme. Nincs célom már.

Elnyúltam a padon és eltakartam a szemem. Pár percig így feküdtem, majd valaki lelökte a kezemet. Inarit pillantottam meg összehúzott szemöldökökkel.

- Ha túl sokat grimaszolsz, ráncos lesz az arcod.- tettem vissza a kezemet a szememre.

- Argh, Sakuko, ezt fejezd be!- morrant fel, majd lelökte a kezemet, és elkezdett felhúzni.

- Inari hagyj! Nincs kedvem.- nyögtem fájdalmasan.

- Idehallgass Sakuko! Ezek a gyerekek felnéznek rád és, ha azt látják, hogy te itt szenvedsz, az hatalmas csalódás lenne nekik is, meg nekünk is, azoknak, akik kiskorod óta ismernek. Úgyhogy most tudod mi lesz?- nézett a szemembe.- Elmész, kiüríted a fejed, sétálsz egyet, majd visszajössz felfrissülve és élettel telien, mielőtt én verem ki belőled azt.

- Nem lehetne, hogy kihagyjuk az előjátékot, és csak szimplán kinyírsz most?- néztem rá unottan. Felpofozott.- Auch!

- Sakuko!- kiáltott fel, mire a legtöbb gyerek odanézett, ha még nem nézett ide.

- Jól van, jól van. Megyek.- álltam fel, és intve kimentem. Végigbaktattam a városon, végig a földet nézve. Mikor legközelebb felpillantottam, már az erdőben voltam.

A száraz falevelek ropogtak a talpam alatt egy-két bottal. A madarak csicseregtek, a szél pedig az arcomat simogatta. A távolban egy őz a gidájával legelt, egy mókus pedig elrohant a lábam előtt. Elmosolyodtam, miközben a fülemet vízcsobogás ütötte meg. Egy nagyobb kövekkel szegélyezett folyóhoz értem, ami egy vízesésben végződött. A tiszta vízben a halak úsztak, néhol kiugorva. Átugráltam pár kisebb sziklán, ami a vízben pár részen kilátszott. Tovább sétáltam a hátam mögött hagyva a kis vízesést. Egy idő után egy kifejezetten ismerős kis faházat pillantottam meg. Egy hatalmas szürke valami volt előtte. Ahogy egy lépést közelebb mentem, a farkas felkapva a fejét rám morgott, majd vicsorogva közelíteni kezdett. Feltett kezekkel leguggoltam, majd az egyik kezem odatartottam. Megszagolta, mire abbahagyta a vicsorgást, és rám ugrott. Az arcomat nyaldosta, mire elnevettem magam, és a farkas fejét kezdtem simogatni.

- Rég láttalak, nagy fiú!- nevettem, majd nagy nehezen felálltam. A farkassal az oldalamon sétált, én pedig egy kőhöz léptem. Felemeltem, ezzel együtt a palackot is, ami hozzá volt ragasztva. Lecsavartam a követ(kupakot), majd kivettem a benne lévő kulcsot. Visszatettem a helyére, majd a házhoz léptem. Kinyitottam. A poros házba léptem, s végig sétáltam az előszobán. -Semmi nem változott.- suttogtam, majd a farkasra néztem.- Ezt te csináltad, nagy fiú? Köszönöm!- simogattam meg. Levettem egy képet, majd letöröltem róla a hatalmas porréteget. Anya és apa mosolygott a képen, a fotót valószínűleg Chizome csinálta. Visszahelyeztem a képet, majd tovább mentem. Áttekintettem az egész házat, majd lehuppantam a nappaliban. Elindítottam a TV melletti generátort, majd betettem egy "Sakukonak" című DVD-t. A képen lassan anya és apa jelent meg. Mellettük egy fából fabrikált babaágy volt.

- Szia, Sakuko!- szólaltak meg egyszerre, mire lefagytam. -Ha ezt látod, akkor mi valószínűleg már nem vagyunk. Sajnos ezt is bele kellett számítanunk a pakliba, mikor úgy döntöttük, hogy gonosztevők leszünk. -nevetett apa.

- De akkor még nem is sejtettük, hogy lesz egy kislányunk.- mosolygott anya. 

- Pontosan!- mosolygott.- Gondolom többször felmerült benned a kérdés, hogy miért lettünk gonosztevők. A válasz egyszerű. Hogy segítsünk. -mondta természetesen.

- Na, jó. Ez így elég ellentétesen hangzik.-nevetett fel anya kínosan.- Tudod ez a város hosszú évek óta bűnözők tanyája. Ha hősök lennénk, akkor egy bizonyos központhoz lennénk kötve, amíg nem vagyunk prohősök, mert csak akkor nyithatjuk meg a sajátunkat. Ráadásul, előtte le kéne tenni a hősvizsgát. A hősvizsgán előnyük van azoknak, akik hősiskolába jártak, ami ránk nem igaz.

- Plusz szerintem időpazarlás!- mondta apa.- Így mi egyből belevágtunk. Nem voltunk helyhez kötöttek, általában itt, néha pedig más városokban harcoltunk. Ez pedig együtt járt azzal, hogy ide hősöket hoztunk, akik miattunk jöttek, hogy minket legyőzzenek. 

- És végül a végső kérdés. Mi a célunk ezzel? Igaz?- mosolygott anya szórakozottan.

- Eredetileg az volt a célunk, hogy ebben a városban lévő gonosztevőket eltüntessük. Ám most, hogy te is itt vagy velünk, és láttuk az árvaházat. Már más célunk van. 

- Ezt a várost elsősorban, de ezt a világot akarjuk egy olyan hellyé tenni, ahol a gyerekek boldogan nőhetnek fel. Bár, ha ezt a videót látod valószínűleg nem sikerült, tehát tök jó, hogy ezt így beharangoztuk.- nevetett fel apa kínosan, mire anya megcsapta.

- Chikuko! -mondta mérgesen.

- Bocsi, bocsi!- mosolyodott el.- Visszatérve. A videót azért csináljuk, hogy bocsánatot kérjünk.

- Ugyanis, ha ezt a videót látod, az azt jelenti, hogy nem lehetünk már melletted.

- Ezért bocsánatot kérünk tőled!- mondták egyszerre.

- Lehet úgy érzed egyedül vagy, de ez nem így van.

- Mi mindig ott vagyunk neked!- mosolygott anya.

- Ha nem is fizikálisan, akkor mint szellemek. Örökké kísérteni fogunk. -vigyorgott apa, mire anya megcsapta.

- Vigyázni fogunk rád, bármi történjék, ha kell a pokolból is előjövünk!

- Úgyhogy üzenem a fiúknak, hogy ha bepróbálkoznak nálad, akkor- AUCH!- nézett feleségére, aki megcsapta.

- Szeretünk, Sakuko!- mosolygott anya, mikor felsírt a baba. Apa belenyúlt a mellette lévő kiságyba és felemelt nos, igazából engem.

- Nagyon szeretünk!- integettek a kamerába, majd vége lett a felvételnek. Kivettem a lemezt és visszatettem a tokjába, majd a polcra. Letöröltem a könnyeimet, amik a felvétel közben eleredtek.

- Mennem kell, nagy fiú!- simogattam meg a farkast.- Remélem hamarosan találkozunk!- mondtam, azzal a helyére téve a követ. Visszasétáltam a városba.

- Na jobban vagy, idióta?- nézett rám Inari.

- Igen, köszi.- mosolyogtam rá. 

- Na és, mi volt a bajod?

- Csak... elfelejtettem a célom.- vontam meg a vállam.

- Aha.- ment vissza az árvaházba.- Jössz?

- Persze.- indultam volna utána.

- OI! AKAGURO SAKUKO! ÁLLJON MEG! VELÜNK KELL JÖNNI E!- kiáltotta hirtelen egy rendőr.  Csomó rendőrautó tűnt fel, támadás készen. Aktiváltam a képességem, hogy elrepüljek, ám az utolsó pillanatban visszarántottak a földre. Védekező állásban voltam a rendőrökre koncentráltam, amikor... mögülem a nyakamba szúrtak valamit. Hátrapillantottam. Egy hős volt, de már nem tudtam felismerni. A szemem elhomályosult, a fülemben lüktetett a vérem, ezzel eltompultak a hangok, légszomjam volt, pedig kaptam levegőt. A földre zuhantam és elájultam.

***************************************************************************************

Ennyi lenne mára. Milyen? Vélemény? Reakció? A komment szekcióban várom ezekre a válaszokat.

Ha tetszett egy csillagot is dobhatsz rá!

Bye-bye!

W23.