A kórházi ágyamon feküdtem, nos a testem mellett. Még mindig kómában voltam, így ja, ez volt a helyzet. Az igazgató a kérdése óta még a kórház közelébe se jött, én meg nem mehetek 50 m-nél messzebb a testemtől. Így itt ragadtam. Kemény három napja tette fel a kérdést, én pedig azóta gondolkodom, hogy mi tévő legyek. Ha kitaláltam felébredhetek felőlem a kómából. Addig, nem.

Csendben a plafont figyeltem, mikor nyílt az ajtó. Lehunytam a szemem, gondolván, biztos anya, Nee-chan, Nii-chan vagy az orvos/nővér jön be. Mély levegőt vettem, miközben a cipők kopogását hallgattam, amiből több volt, mint szokott.

- Sakuko!- hallottam a lány hangját. Kipattantak a szemeim. Kyouka előre tolakodott az osztály többi tagja között, majd mikor meglátott lefagyott. Ja, hát, igen. Bekötözött fej, láb, kar, test. Egy gép mutatta a szívverésem, és infúzióra kötöttek. De nem voltam lélegeztetőn.

- Oi, Jirou.- jött be Aizawa. Rám nézett, majd sóhajtott.- Igen, elég rossz állapotban. Erős agyrázkódása volt, a bokájáról, és a karjáról tudhattok. A karjain lévő régi sebeket valószínű, hogy most kezelik először. Ezek mellett rengeteg vért vesztet. Valószínű, hogy csak hetek múlva engedik ki. A képességét az orvosok szerint csak egy hónap múlva fogja tudni használni.- Szép hazugság volt. Vagy elsumákolás? A szívműtétemet nem említette. -Kaptok fél órát vele, felnőtt nélkül. Jól használjátok ki.- morogta, majd kiment. Az osztály csendben figyelt pár percig, majd valaki megtörte a csendet.

- Oi, Sakuko!- morrant fel Katsuki, mire mindenki ránézett. Eddig lehajtotta a fejét, most felnézett. Vigyorgott.- Tudom, hogy hallasz. Egész menő volt, amit levágtál múltkor. De legközelebb kinyírlak ezért. Drótfülű annyira aggódott, hogy majdnem felrobbantottam.

- Bakubro..- nézett rá Kirishima.

- Bagoly mondja verébnek. -nézett rá Kyouka.- Te is aggódtál annyira, mint én, ha nem jobban.

- HEEE?!! OI, KINYÍRLAK!- üvöltött rá. Felnevettem, bár gondoltam, nem hallják.

- Csak szerintem lett nyugodtabb az arca?- kérdezte Hagakure. Magamra néztem. Tényleg.

- Így nem néz ki olyan ijesztőnek.- sóhajtott Mina.- Nem is látszik így rajta a képessége vagy, hogy kik a szülei.

- Ashido-kun, Sakuko-kun sose volt ijesztő a képessége vagy szülei miatt.- szelte át Iida keze a levegőt.- Csak az emberek mondták annak oktalanul!

- Iida-kunnak igaza van.- mondta kínos mosollyal Midoriya.- Sakuko-san sose bántott senkit. Csak a Gonoszok szövetsége egy tagját, és a noumukat. Ráadásul a képességek nem aótudják meghatározni az embert, hisz...- kezdett motyogni a végére, mire Bakugou fejbe csapta.

- Oi, idegesítesz selejt, fogd be.- morogta.

- B-bo-bocsánat, Kacchan...- pár perc csend.

- Umm... Sakuko... ha felébredsz, mi lenne, ha elmennénk egy kávézóba?- kérdezte hirtelen Momo.- Amikor, még titkoltad a képességed voltunk párszor, és élveztem, viszont most egy ideje... elhanyagoltuk ezt... de nyílt egy új is, és ki szeretném próbálni! Örülnék, ha elkísérnél.

- Ugye, tudod, hogy nem fog válasz- kezdte Sero.

- Saku-chan, van egy rész angolból, amit nem értek. Ha felébredtél segítenél? Kero.- kérdezte Tsuyu-chan.

- Srácok, nem tud válaszol- ráncolta a szemöldökét Vöröske, de hirtelen átkarolta a nyakát Bakugou.

- A Hülyehajúnak is kéne segítség matekban, nekem meg már nincs türelmem. Úgyhogy rád bízom!- vigyorgott Katsuki.

- Oi, Bakubro!- nézett rá Kirishima. Belépett Aizawa.

- Gyerekek, vége a fél órának. Mennünk kell!- dünnyögte. Az osztály nagy része kisereglett, kivéve a Bakusquadet. Mármint az eredeti Bakusquad, Kyoukával.

- Mi kérünk még 10 percet.- morogta Bakugou. Aizawa egy pillanatig elgondolkodott, majd bólintott, s kiment.

- Miért vagyunk még itt?- kérdezte kedvesen Kaminari. Kyouka és Katsuki egymásra néztek.

- Bocsánatot kértek.- tették karba a kezüket.

- Mi? Miért?- ráncolta össze a szemöldökét Sero.

- Mindenért, amit csináltatok. Kiközösítettétek, gúnyoltátok, stb.- mondta Kyouka.

- Heh, Bakubro, ugye, csak vicceltek!- nevetett Kirishima, kínosan.- Hiszen, tudod mit tett a Hood duo a családommal! Nem volt férfias!

- Az a Hood duo volt, Kirishima. Nem Sakuko. -mondta Kyouka, mire Kirishima szólásra nyitotta a száját, majd inkább bezárta.

- Ráadásul te ne beszélj férfiasságról.- morogta Katsuki félre nézve. Mindenki ránézett a teremben.

- Miről beszélsz Bakubro?- kérdezte Kirishima. 

- Az azutáni napon, hogy kitiltottátok Sakukot a kollégiumból, az órák után...- kezdte, mire nekem kikerekedtek a szemeim. Katsuki, ne...- egy srác megtámadta őt. Te és Szójaszósz láttátok, de nem tettetek semmit.- mondta dörmögve.

- Tessék!?- pattant fel Mina.- Megtámadták? És ti nem tettetek semmit?- nézett a két fiúra felváltva. Lesütötték szemüket.- Ezt nem tudom elhinni. Ha haragudtatok is rá... így, hogy lehetnétek hősök?!

- Bakugou, ha te is láttad, miért nem tettél semmit?- kérdezte Kyouka.

- Az igazgatóiba hívtak, beszélni a hősnevemről, ami még mindig nem volt lefixálva. A tanárok nem figyelték, de észrevettem az egyik biztonsági kamerák felvételeit. Viszont, mikor szólni akartam a tanároknak erről a srác elengedte és elment.

- Sakuko!- szólalt meg, az eddig hallgató Kaminari. Az ágyam mellett volt, és véletlen pont előttem. Meghajolt hirtelen, mire hátrébb ugrottam.- Őszintén sajnálom! Remélem nem haragszol!- mondta, majd felállt. Kedvesen mosolygott.- Ha felébredsz, bármikor feltöltöm majd a telefonodat kiengesztelésképp. -vigyorgott, mire elmosolyodtam. A többiek felé fordult.- Kimegyek és szólok senseinek, hogy egy pár percet még kérünk. -indult, s ment ki. Mina is meghajolt.

- Sakuko, én is sajnálom. Nagyon, de nagyon! Nagyon jó barát vagy, viszont... én... megijedtem a képességedtől, és megpróbáltam elmenekülni attól. Ne haragudj! Több ilyen nem fordul elő!- mondta, már könnyezve. -Bocsi!- mondta még, majd kirohant. Kyouka sóhajtott s utána ment. Sero is felállt, de Katsuki rámorrant. Meghajolt.

- Segítenem kellett volna, ne haragudj. Idióta voltam, nem tudtam kezelni a helyzetet.- mondta, majd sóhajtott és felegyenesedett.- Őszintén sajnálom. -mondta egy fájdalmas mosollyal, majd kiment. Bakugou utána ment, közben megpaskolta Kirishima vállát.

- Te jössz, Szaroshajú. -mondta és kiment. Kirishima csendben volt pár pillanatig, majd felállt, s leült az ágyamra.

- Tudod, Sakuko, emlékszem rád. Az előző iskolámban évfolyamtársak voltunk. Akkoriban mindenki vagy irigy volt vagy felnézett rád. Hisz híres zongorista voltál. Én nem is tudom melyik részbe tartoztam. Tudod, a nagybátyám nagyon fontos nekem, ezért kicsit elvesztettem az eszem, amikor megtudtam, hogy ők a szüleid. Feléledt bennem a bosszúvágy. Sajnálom. Őszintén. Kérlek ne haragudj, ha ezt hallod. - mondta, majd kínosan felnevetett.- Ez mennyire gáz. Ezt sose tudnám a szemedbe mondani, sőt úgy kérek bocsánatot, hogy még mindig úgy érzem távolságot kéne tartanom veled. Ez cseppet sem férfias.- sóhajtott, majd rám nézett.- Jobbulást, Sakuko. Remélem hamarosan látlak a suliban.- mondta, majd felállt, s kiment.

Az ágyamon ültem, s a hallottakon gondolkodtam. Hogy tudtak ennyire közvetlenek lenni velem azután, hogy elárultam őket. Ráadásul fel se merült bennük, hogy nem ébredek fel. Természetesnek gondolják, hogy felébredek. Azt akarják, hogy felébredjek. Mosolyogva sóhajtottam. Touyának igaza volt aznap. Tényleg megkedveltem őket. Ekkor, mint villámcsapásként jutott eszembe az igazgató kérdése. Nem akarom veszélybe sodorni őket. Semmiképp. Ekkor eszembe jutott a megoldás. Behunytam a szemem.

Késő délután nyitottam ki. A fejem zúgott, a karjaim és lábaim fájtak, a mellkasomat pedig alig éreztem. Kellett pár pillanat, míg felfogtam, hogy felébredtem. Körbepillantottam a szobában. Nincsenek kamerák, ez eddig jó, de... hogyan tovább? Az ajtóm nyílt, én pedig lehunytam a szemem, hogy ne tudják, hogy fent vagyok. Valaki leült az ágyamra.

- Szívem, tudom, hogy fent vagy.- Hallottam anya hangját. Kinyitottam a szemem. Nagy nehezen, felültem, bár mindenem fájt. Anya segített kicsit, majd könnyes szemeivel rám nézett.- Annyira örülök, hogy jól vagy!- ölelt meg.- Már, amennyire.- nevetett.- Soha többet ne hozd rám a frászt ennyire!- ölelt meg újra, szorosabban. Visszaöleltem, miközben bűntudatom lett. Mikor lassan elváltunk egymástól, a szemébe néztem. Joga van tudni.

- Anya, ma éjjel megszököm. Nem biztonságos senkinek, hogy itt vagyok.- motyogtam. Könnyes szemmel elmosolyodott, s egyik kezét az arcomra rakta.

- Tudom, vagy legalábbis éreztem!- nyomott egy csókot a homlokomra.- Vigyázz magadra!- mondta, miközben letörölte az egyetlen könnycseppet, mely a szememből kiszabadult. -Oh, tényleg! Tessék.- a kezembe nyomott egy teljesen új telefont, egy fekete telefontokkal.

- Ezt, miért?- ráncoltam a szemöldökeim.

- A régi telefonodat nem használhatod. Igazam van?- mosolygott szomorúan.- Ebben van 6 telefonszám. A családodé, akik szeretnek, és támogatnak. És a két barátodé.- mondta.- És még egy két dolog.- kacsintott, mire hitetlenül felnevettem, egy pillanat erejéig. Levettem a tokot. Először a kis fekete borítékot vettem ki. Kibontottam. 40000 yen.

- Anya, ezt nem fogadhatom el. Ez rengeteg pénz.- mondtam a fejemet rázva.

- Csak a kezdésnek, és. Ez lenne a minimum Enjitől. Nem tudja meg.- kacsintott, mire megráztam a fejem. Letettem magam mellé a borítékot, majd elővettem a nyakláncom.- A rendőrség le akarta foglalni, de megmentettem.

- Köszönöm!- mondtam, miközben felvettem.

- Szívesen. Hisz tudom, milyen fontos ez neked. Hisz ez az utolsó dolog, amit Sakusától és Chikukotól kaptál.- mosolygott, mire lefagytam.

- Én sose mondtam meg senkinek, hogy hogy hívták őket.- suttogtam, de anya meg se rezzent.- Ez azt jelenti...- kezdtem, de elcsuklott a hangom, ahogy a szemem megtelt könnyekkel. Anya alig bírta visszatartani a sírását.- te ismerted... őket?- bólogatni kezdett. Megöleltem, mire szorosan visszaölelt.

- Édesanyád volt a legjobb barátnőm. Gimnáziumban találkoztunk. Egyszerűen hihetetlenül fontos volt számomra. Édesapádat hosszú ideje ismerte, de sose gondoltam volna, hogy együtt lesznek, hisz hiába voltunk együtt, folyton marták egymást. Míg végül egymásba szerettek.- lassan elváltunk.- Mikor megtudtam, hogy meghaltak, azt hittem, teljesen elvesztettem a barátaimat, aztán- mosolygott sírva.- Chizome felkeresett, azt mondta téged egy árvaházban hagyott, mert vele nem lennél biztonságban. Megkért, hogy fogadjalak örökbe, és vigyázzak rád. Egyből igent mondtam, de időbe telt, míg mindent elintéztem, mielőtt elmehettem volna érted!- nézett maga elé, majd rám nézett.- Oh, Sakuko, amint megláttalak, tudtam, hogy te vagy az! Ugyanolyan szép vagy, mint anyukád, és ugyanolyan kedvességet, és vidámságot sugározol, mint apukád! És, ahogy figyeltelek, miközben felnőttél. Egyre jobban hasonlítottál anyukádra!- suttogta, majd egy tincsemet a fülem mögé tűrte.- Olyan büszkék lennének rád!- érintette össze a homlokunkat. Bekopogtattak.

- Rei-san ideje visszatérnie a szobájába.- hallottuk kintről.

- Megyek!- kiáltott ki, majd nyomott egy csókot a homlokomra.- Vigyázz magadra drágám, ha bármire szükséged van szólj! Sok szerencsét!- mondta, majd, elindult kifele.- Tettem váltóruhát a táskádba.- mondta, az asztalon lévő táskára mutatva, majd kiment.

Éjjel volt már, mikor felkeltem. Egy apró mozdulattal kikapcsoltam a szívritmusomat mutató gépet, majd kihúztam az infúziót. Felkeltem, majd elsántikáltam az asztalhoz, és átöltöztem. Bevetettem az ágyam, és összehajtottam a ruhám. Ha valaki benéz tudni fogja, hogy végeztem itt. A táskát a jó vállamra kaptam, majd az ablakhoz léptem. Kitártam.

- Tehát, tényleg elmész.- hallottam az ismert hangot. Hátrafordultam.

- Sho-chan.- néztem rá. Az ajtófélfának dőlt.- Mit csinálsz itt?

- Inni voltam!- lökte el magát, majd hozzám sétálsz, mire nyitottam a számat.- Nem akarlak megállítani.- bezártam.- Csak sok sikert akarok kívánni. Remélem minden oké lesz veled. -sóhajtott.

- Köszi. Vigyázz magadra, anyáékra... és az osztályra!- öleltem meg, mire visszaölelt.

- Biztos tudsz már repülni? Hisz levágták az egyik szárnyad.- kérdezte. Elváltam tőle.

- Majd most kiderül.- kacsintottam. Felém mutatta a kisujját.

- Ne feledd az ígéretünk.- mondta, mire elmosolyodtam, majd megfogtam kisujját a kisujjammal.

- Soha.- mosolyogtam, majd az ablakhoz léptem.- Szeretlek, Sho-chan.

- Én is téged, Sakuko.

- Sayonara!- mondtam, könnyekkel a szememben.

- Sayonara, Sakuko.- mondta ő is, miközben arcán lefolyt egy kövér könnycsepp. Az ablakhoz fordultam, majd kiugortam. A levegő hátrafújta a hajamat. Mély levegőt vettem, majd átharaptam a bőröm, majd a húsom, így vért kiserkentve. Lenyeltem, mire előhívtam szárnyaim és szarvaim. De még így is vészesen közeledett az aszfalt, s a szárnyaim közül az egyik nem mozdult.

***************************************************************************************

Na, itt az új rész!

Milyen, milyen? Jó? Izgi? Rossz? Nyálas? Írd meg kommentbe a reakciód, mert nagyon érdekel.

Akár egy csillagot is dobhatsz rá!

W23.