Chuuya az üres lakásban volt. Ripityára tört bútorok és szétdobált ruhák emlékeztettek a tombolására, ami, ha ott van, Dazai ellen fordult volna. Chuuya dühös volt, de tudta, hogyha Dazai otthon van, ahol lennie kellett volna, nem veri szét a lakását és nem szakítja le a függönyt az ablakból. Dazai hálószobájában ült a földön, mögötte a feldúlt, régóta érintetlen futon hevert. Chuuya már túl volt a harag első hullámán, de a romok láttán hatalmába kerítette a kétségbeesés.

Puszta kézzel akarta megfojtani Dazait, ha megtalálja, de nem maradt ereje, hogy felálljon. A feje nehéz volt, fájdalom és részegség egyszerre kínozta. Már nem is tudta biztosan, mióta volt Dazai lakásán. Amíg ordibálva, a társát szólongatva rángatta ki a fiókokat a szobában, öt perc vagy több óra is eltelhetett: Chuuya számára aznap értelmezhetetlen volt az idő.

A szitkozódása nem csitult, de a szavak helyét dühös könnyek vették át. Chuuya felejteni akart, mert ha csak visszagondolt rá, Dazai mit művelt vele, pusztítani támadt kedve, kezdve a társa arcának bezúzásával. Senkihez sem fordulhatott és senki sem segíthetett rajta. Chuuya egyetlen vigasza az alkohol volt a rommá tört lakásban: egy üveg méregdrága, finom vörösbor, amit egy különleges alkalomra tartogatott már régóta. Chuuya sosem gondolta, hogy ez a különleges esemény az lesz, hogy Dazai elhagyja őt, és mindent felégetve maga után lelép a maffiától.

Chuuya utálta magát, amiért sír, de közel sem annyira, mint azt az átkozott fáslihuszárt. Dazai kitolt vele: amint hazaért a külföldi kiküldetésből, hűlt helye volt, de arra még volt gondja, hogy felrobbantsa az autóját. Chuuya biztosra vette, hogy ő volt, minden nyomorult dolgon, ami a Dokkmaffiánál várta, felfedezte a keze nyomát. Elő akarta keríteni, akár a föld alól is, de jártányi ereje sem maradt. Dazai hálószobájában ült, szétvetett lábai közt a borosüveggel, és halkan káromkodott, amikor az álláról az ingére peregtek a könnyei.

Nem vette észre a zajt rögtön. Az alkohol már a fejébe szállt, félig hunyt szemmel, fókusztalanul nézett maga elé; egy törött képkeretre, meg egy felborult vázára. Csak akkor fordult a hang irányába, amikor a léptek a nyitott szobaajtóig értek. Chuuya nehézkesen pillantott oldalra, a friss könnyeket kipislogva próbált az érkező arcába nézni.

– Dazai, te rohadt... – nyögte, és igyekezett felállni a földről. Megszédült és visszahuppant, ám az üveget még ekkor sem engedte el.

– Hol van Osamu, Chuuya? – Ismeretlen hang ütötte meg a fülét. Chuuya még jobban erőlködött, hogy felálljon. Nem bízott az érkezőben.

– Ki a franc vagy te? – A haragja nem válogatott, Dazai hiányában a lányt vette célba. Szúrósan méregette, nem használva a jobbik eszét: a lány tudott a lakásról és ismerte Dazait. Vagy a maffia embere volt, vagy egy ostoba ellensége.

– Aohana Ai – mondta. Chuuya sötét tekintetét figyelmen kívül hagyva letette, ami a kezében volt, és közelebb ment hozzá. – Chuuya, mi történt? Mi van veled?

Ai letérdelt a fiú elé, de ügyelt, hogy véletlenül se érjen hozzá. Látta, hogy Chuuya megmarkolja a palack nyakát, de Ai kitartott, és nem nyúlt fegyverért. Nakahara Chuuya nem volt az ellensége, bár a maffiában töltött fél élete alatt akkor találkozott vele először.

Dazai ritkán mesélt a társáról, és ha rajta múlik, Ai az elmúlt kilenc évben sosem hallott volna róla. Ainak azonban megvolt a maga módszere, hogy kiderítsen egyet s mást a maffia különlegesebb tagjairól, és Morinak hála mindezt legálisan tehette. Tudta, hogy Chuuya képes manipulálni a gravitációt, és egy érintés bármit fegyverré vagy magatehetetlen bábbá változtatott a kezében. Akkor viszont minden értelemben a padlón volt. Tett egy utolsó kísérletet, hogy felálljon.

Hiába ingott meg, Ai nem nyúlt utána: már a gravitációval sem boldogult volna, hát még ha valami hatalmasabbat szabadít el belőle. Nem volt ott Dazai, hogy a tombolását megállítsa, ez Ai számára is gyorsan nyilvánvaló lett. Amikor a lakásba belépve a szokottnál nagyobb és ijesztőbb káosz fogadta, támadást sejtett, de helyette a részeg, síró Chuuyát találta.

– Hol van Osamu? – ismételte meg a kérdést, mert Chuuya nem tudott vagy nem akart elsőre felelni. – Hallod? Fontos. Mi történt vele?

– Ha tudnám, szerinted még élne az a nyomorult?! – csapott ki a harag újabb hulláma Chuuyából. Sápadt, maszatos arcát Ai felé fordította, durván letörölve a könnyeit. – Lelépett – sziszegte. Halkan beszélt, mert a hangja el-elcsuklott, pedig szívesen kiabált volna. Chuuya ökölbe szorította a kezét, eleresztve az üveget. Az támaszték nélkül vészesen megbillent. Ainak feltűnt, hogy alig egyujjnyi folyadék maradt az alján. – Megölöm, ha megtalálom – fogadkozott Chuuya, de Ai alig értette, mit beszél. Hiába volt sápadt, a bortól és a zaklatottságtól vörös foltok jelentek meg az arca és a nyakán, az inggallér alatt.

Ai próbálta összerakni, mi történt, de Chuuya nem beszélt világosan. Amióta felnőttek, Dazai és ő elkerültek egymástól. Nem tudta, mit csinált a fáslihuszár az utóbbi két hétben, akkor is csak véletlenül futottak össze egy este, a szállásuk felé menet. Dazai kedves volt a maga módján, de Ai még a kezdeti napoknál is keserűbbnek találta. Amíg beszélgettek, Dazai mosolygott, de a mosolya üres és fenyegető volt, mintha tizennyolc éves korára minden maradék érzés kihalt volna belőle.

Hiába tiltakozott, Ai megmondta neki, hogy benéz hozzá valamikor. Dazai vacakul volt, és Ai sejtette, hogy mióta nem élnek együtt, a fiú épp csak muszájból gondoskodik magáról. Abban nem bízott, hogy Chuuya vigyáz rá, mert a viszonyuk sosem volt felhőtlen. Ai nem tudta, milyen kapcsolat alakult ki köztük a küldetéseik alatt, mert Dazai nem szeretett beszélni Chuuyáról. Sokkal gyakrabban mesélt másokról, akiket Ai csak ezekből a könnyed történetekből ismert. Amikor Dazai az ivócimboráit hozta szóba, élet költözött a szemébe. Amit akkor Chuuyán látott, a teljes ellentéte volt az egykori Dazainak.

– Máskor is elment már – mondta, közben az agyában lázasan dolgoztak a fogaskerekek. Tapintatosnak kellett lennie, de nem tudta figyelmen kívül hagyni a fiú állapotát. Sokféle indulat keveredett össze Chuuya arcán, de bármilyen haragos volt, a felszín alatt kétségbeesés rejlett.

– De nem így! – kiáltott, ideiglenesen visszanyerve az uralmat a hangja felett. – Az a szaros komolyan végzett a maffiával.

– Honnan..? – Chuuya nem várta meg, hogy befejezze a kérdést.

– Moritól tudom.

Chuuya úgy döntött, nem érdekli az óvatosság. Nem emlékezett a lány arcára vagy nevére, de a szervezet jellemző öltözékét viselte. Fehér ingben, fekete blézerben, hasonló anyagból készült szoknyában térdelt előtte, szeméttel és üvegszilánkokkal nem törődve. Chuuya furcsállta ugyan, mit keres Dazainál, de ez sem érdekelte. Akár a beosztottja, akár valami futó kapcsolata volt a kötszerpazarlónak, nem számított. Ugyanolyan zavarodottnak tűnt, mint ő, törékeny sorsközösséget teremtve kettejük között.

Chuuya szédült, amikor lehajolt, és egy horpadt cigarettatárcát vett ki a kabátzsebéből. Nem az volt az első szál, amit elszívott Dazai nyomorult tréfája óta, addig viszont kevésbé remegett. Az ajkai közé szorította a szálat, de az öngyújtó kiesett a kezéből.

– A rohadt életbe! – A cigi is az ölében landolt. Szitkozódva vette fel, Ai pedig felé nyújtotta az öngyújtót.

Ai nagyon vigyázott, hogy ne érjenek egymáshoz. Chuuya kesztyűt viselt, mégsem bízott benne, hogy kitart: elég egy kis megingás, és a képességével még nagyobb bajba keveri magukat, mint amit Dazai eltűnése okozott. Összepréselt szájjal nézte végig, ahogy Chuuya rágyújtott, keserű füsttel töltve meg a hálószobát. A combja mellett verte le a hamut, csúnya foltokat hagyva a kopott parketten.

– Mi történt, Chuuya? – Már utálta, hogy ezt kérdezgeti, de nem tehetett mást. Közelebb mászott Chuuyához és várta, hogy a füstöt kifújva feleljen.

– Franc tudja – morrant fel, gyors, ideges mozdulattal igazítva meg félrebillent kalapját. – Én külföldön voltam – tette hozzá, először nézve alaposabban Ai sötét hajjal keretezett arcára. – Te voltál a maffiában, Ao..?

– Aohana – mondta Ai, előbb a plafonra, majd újra Chuuyára szegezve a tekintetét. A fiú bólintott, egy utolsó slukk után elnyomta a cigarettát maguk között.

– Te voltál itt a balhé alatt – mondta, már vádlón –, ne te kérdezz engem, mi a szar történt!

Kiabált, de újra elcsuklott a hangja. Ai hallotta az ölébe motyogott, erőtlen szitkokat, és a hirtelen csendben Chuuya ökölbe szorított kezében az ízületek pattogását.

– Nem tudok részleteket – mondta, ahogy derengeni kezdett neki, miről beszélhet. – Az az eset a Mimickel nem az övé volt.

Ai még be sem fejezte a mondatot, elhallgatott. A szájára szorította a kezét, ahogy megcsapta egy kevés Chuuya tehetetlen haragjából és reménytelenségéből. A tenyerébe fojtott egy bassza meget, ahogy az események kezdtek összekapcsolódni. Hevesen rázta a fejét, Chuuya figyelmét is felkeltve ezzel.

– Mi van? – kérdezte, egészen durván. Chuuya nem volt ura a hangjának, az alkohol, az ordítozás és a sírás addigra egészen berekesztette.

– Nem tudom... Nem tudom – ismételgette Ai, minden jelentéktelen részletet előrángatva az elmúlt két hétből.

Ő nem volt érintett a Dokkmaffiát ért támadásban, de Mori egyik közvetlen beosztottjaként a legtöbb ezzel kapcsolatos dokumentum átment a keze alatt. Tudta, hogy az ügyet egy alacsony rangú behajtó, Oda Sakunosuke kapta.

Ai sok időt töltött a szervezetnél, de sem az előző főnök, sem Mori vezetése alatt nem épített ki kapcsolatokat a többi maffiózóval. Dazai kivételt jelentett, mert mindketten Mori közvetlen fennhatósága alá tartoztak. Névről ezt az Oda Sakunosukét is csak sokára ismerte fel: egyike volt Dazai ivócimboráinak, akikkel a fiú a szabad estéit töltötte a Lupinban.

A hozzá érkezett jelentés szerint a küldetés sikeres volt, de Oda meghalt. Ezt az utolsó pillanatig nem kapcsolta össze Dazaijal, mert a fiú bármennyit beszélt neki, Ai, ha valamit nem ítélt fontosnak, nem igazán figyelt rá.

– Talán... – Igyekezett összeszedni a gondolatait Chuuya homlokráncolását látva. – Nemrég meghalt egy ismerőse – mondta, maga is érezve, hogy a szavak nem fedik le a valóságot.

Chuuya kérdezősködésére várt, a kalapos ehelyett érthetetlen haragra lobbant. Összeszorított keze megrándult, majd a padlóba csapódott. Mielőtt Ai feleszmélt, faforgács repült a levegőbe Chuuya mellett.

– Ez nem ok arra, hogy elárulja a maffiát! Nem ok rá, hogy felgyújtsa a kurva kocsimat és itt hagyjon engem! – Újra a földre csapott, már kisebb erővel. A levegő nem izzott vörösen körülötte, mint egy perccel azelőtt. Úgy tűnt, Chuuyát elhagyta a maradék ereje.

Ai a gyorsan váltakozó indulatok közt szomorúságot fedezett fel Chuuya lesütött, kék szemében. Nem értette, de érezte, amit ő: ha Dazaira gondolt, hiány, félelem, zavar és harag keveredett össze benne.

Nem akarta elhinni a nyilvánvalót: amíg nem figyelt rá oda, Dazai ismét megszökött előle. Ám ez most komolyabb volt, mint tizenöt évesen. Ai nem tudta rátörni a fürdőszoba ajtót, ha nem felelt a hívására. Nem tudott langyos vizet adni neki és hányásra kényszeríteni, kiürítve a mérget a gyomrából.

Bármire készült is, eltűnt mindkettejük elől. Ai félt, de a rettegése lassan haraggá vált. Dazai akármilyen magasra jutott, akármilyen könnyen vont le következtetéseket, örökre egy ostoba, szomorú, szenvedő gyerek maradt. Ai nem tudta elengedni azok után, hogy korábban annyiszor visszatartotta már a haláltól.

Külön szállásuk volt, amióta Dazai a Dokkmaffia végrehajtói közé, ő pedig Mori sötét kis könyvelő irodáinak egyikébe lépett, de a köztük lévő kapocs a távolság miatt Ai részéről egyre csak erősödött. Eleinte utált vele élni, de a lehetőség, hogy ezután örökre nélküle legyen, fenyegető és ijesztő volt. Dazai nem tehette ezt. Nem akarta elhinni, hogy annyi minden után, amin keresztülment, egyetlen ember halála elég volt az árulásához.

Képmutató volt, és ezt ő is tudta, de Ai már túl sok szinten hazudtolta meg önmagát, hogy ezen fennakadjon. Dazai akármilyen lelketlen volt, még mindig maradt benne egy kevés emberség. Ait ennek a lenyomata vezette, ha ki kellett húzni a bajból, és nem érdekelte, Dazai milyen rondán nézett rá utána. Ha aznap nem ment volna el hozzá, hogy az ígéretét betartva ránézzen, Chuuyát sem találja a lakásban. Napokig nem tudta volna meg, hogy Dazai elszökött a maffiától. Elképzelni sem tudta, hogyha ez történik, a hirtelen támadt dühe mégis mekkora lett volna.

– Engem is elhagyott – mondta halkan, nem egészen Chuuyának címezve. A vörös felemelte addig érzéketlenül lehajtott fejét, tekintetét lassan Ai fekete szemére vetve.

– Megfojtom... esküszöm – morogta Chuuya. Ai a fejét ingatta.

– Megmentettem az életét – suttogta. A válla meggörnyedt, ahogy a szomorúság, mint Chuuya súlyos, nehezen oszló cigifüstje, rátelepedett. – Ha nem jön vissza, én fogom megölni.

Nem beszélt komolyan, de a dühös szavak segítettek elnyomni a valódi érzéseit. Dazai nemléte felkavarta, és a vele szemben ülő Chuuya is összekuszálta a fejét.

Az első találkozásuk borzasztó volt. Ai sosem gondolta, hogy épp Dazai miatt következik be, aki a leginkább távol akarta tartani őket egymástól. Könnyebb volt arra gondolnia, miért tette, mint a jelen bármely mozzanatára.

Ai, aki a maffiában felnőve megtanulta kontrollálni az érzéseit, megtört és elgyengült a magából kikelt, ismét a könnyeivel küszködő Chuuyát látva. Ha ez a titokzatos, két lábon járó isten sem tudta tartani magát, úgy érezte, neki sem kell vesződnie vele. Haragudott Dazaira, és ha nincs más kötelessége, azonnal keresni kezdi, de fontosabb dolga volt abban a pillanatban.

Chuuya tényleg kezdett kifordulni magából. Ai az elejtett félmondatok és a maffiabeli pletykák alapján nem alkotott túl tiszta képet róla, de abban biztos volt, hogy nem normális, amint feldagadt szemét és kipirosodott arcát dörzsöli.

Chuuya az üveg után nyúlt, és egy hajtásra kiitta, ami még az alján lötyögött. Túl gyorsan mozgott, azelőtt dobta el az üres palackot, hogy Ai érte nyúlt volna, meggátolva az újabb kortyot. A legkevésbé sem hiányzott neki egy részeg időzített bomba, de Chuuya várakozásával ellentétben nem kezdett ismét rombolni a lakásban. Lehunyta a szemét, két kézzel megtámaszkodott a háta mögött, és mélyen hátraengedte a fejét. A kalap megbillent, majd leesett, sem Chuuya sajátja, sem a rendes gravitáció nem ragasztotta többé a hajához.

– Rohadt kötszerpazarló köcsög. – A szavak elfolytak, összefolytak az ajkán.

Ai nem bízott magában eléggé, így tétlenül nézte, hogy csúszik egyre mélyebbre, míg végül puhán összegyűrődött alatta a kabátja, és Chuuya szétvetett végtagokkal elterült a padlón. Még mindig négykézláb volt, akkor viszont a sarkára billent. Tisztes távolból figyelte a csukott szemmel fekvő, halkan szuszogó Chuuyát. Legszívesebben ő is lefeküdt volna, hogy közönyt tettessen, de nem bírt a szívével.

– Nem kéne itt aludnod – mondta. A szoknya ráncokba szaladt a térdén pihenő kezében.

– Tök mindegy – morogta Chuuya, felnyitva az egyik szemét. – Neked se kéne itt lenned.

Az oldalára fordult, üvegcserepek roppantak össze a válla alatt. Chuuya halkan szusszant, érthetetlen káromkodást mormolt az orra alatt. Megrázkódott, majd csuklott egyet, végül már ritmikusan, gyakran rázta a remegés.

Ai ideges lett a csuklását hallva. Felállt, a feldúlt konyhába ment, és keresett egy poharat, amit Chuuya az első, pusztító rohama alatt nem tépett ki a faliszekrényből.

– Idd meg. – Egy pohár vizet tett le Chuuya mellé, de ő nem reagált. – Chuuya, hallod? Ne aludj el!

Ai még mindig nem ért hozzá, de a magára kényszerített pillanatnyi fegyelmezettség is megtette a hatását. Chuuya két halk csuklás közt kinyitotta a szemét, homályos tekintettel próbálta fókuszba venni Ai sápadt arcát.

– Minek vagy még itt? Miért törődsz velem? – Chuuya nehezen beszélt a részeg álom peremén ingázva. Ai nyelt egyet. Chuuya másképp táncolt az idegein, mint Dazai tette. Inkább nyers volt, mint kiszámítottan, finoman bosszantó, így nem is tudott csípőből felelni.

– Mert nekem is fáj – mondta aztán. Elnézett Chuuya feje felett, a szoba túlsó felébe, a lakás egyetlen épen maradt pontjára. – Nem hagylak egyedül vele.

Leült Chuuya mögött, az összegyűrt futonon. Maradt egy kevés a párnán Dazai illatából. Ai is lehunyta a szemét, emlékezve, milyen volt a hely, amikor még épen, a gazdájával együtt látta. Összekulcsolta a kezét az ölében. Nem akarta ezt tenni, de muszáj volt elérnie, hogy Chuuya bízzon benne. Kifújt egy mély lélegzetet, kiürítette a fejét, és kimondta az egyetlen őszinte dolgot, ami a lelkében maradt:

– Én sem akarok ebben egyedül lenni.