Egyikük sem folytatta, amibe belegabalyodtak. Chuuya és Ai is a másikra várt, ettől terhessé vált köztük a levegő. Chuuya nagy levegőt vett, rászánva magát, hogy valamiképp kimozduljon a helyzetből, amikor kulcszörgést, röviddel utána pedig a kivágódó ajtó hangját hallotta az előszobából.

Azonnal eleresztette Ait és felállt. A lány is felkelt, tanácstalanul járt a tekintete Chuuya és a nyitott hálószobaajtó közt. Újabb zaj hallatszott, mire Chuuya otthagyta őt. Ai észhez tért, de nem keveredett ki elég gyorsan a pillanatból: mire utolérte Chuuyát, már hárman voltak a lakásában.

Akutagawa ugyanolyan riadtan nézte Ait, mint a lány őt. Lehajtotta a fejét, zsebre tett keze idegesen megrándult, beszéd közben alig mert Chuuyára nézni.

– Bocsánat, Chuuya-san – mormolta. Tényleg feszült volt, a zavar vörös foltokat festett az arcára. – Azt mondtad, nem... hogy nem foglak zavarni. – Még mást is mondott volna, de Ai jelenléte elbizonytalanította. Rá is vetett egy szégyenkező pillantást, mielőtt mindkettejüktől elfordult. – Nem tudtam máshová menni – mondta, már egészen halkan. Még a cipőjét sem vette le, így nem ment beljebb az előszobából.

– Ryuu? – Ai Chuuyába fojtotta a szót. Később ocsúdott fel a végrehajtónál, mégis hamarabb cselekedett. Egyenesen Akutagawához ment és megfogta a kezét, könnyedén kirántva a zsebéből. – Mit csináltál? Mi történt veled?

Az nem érdekelte, mit keres Chuuya lakásán, ráért később elmagyarázni. Akutagawa alig emelte fel a fejét, mert új kín gyötörte. Fogalma sem volt, hogy mások előtt hogy kellene beszélnie Aijal.

Chuuya nem várta meg, hogy kitalálja. Hárman már nehezen fértek el az ajtónál, így rászólt Akutagawára, hogy jöjjön beljebb, ő pedig bement a fürdőszobába.

– Megsérültél? – kérdezte. Akutagawa kabátja és gallérja véres volt, de rajta nem látszottak sebek.

– Nem – suttogta. A fürdőszoba előtt állt tétován, amíg Chuuya a helyére tette az elsősegélyes ládát. – A nyomomban volt a rendőrség és le kellett ráznom őket valahogy.

Egyszerre felelt Chuuya kimondatlan kérdésére és Ai korábbi faggatására, de Akutagawa még mindig nem nézett rájuk. Rosszul érzete magát, mert azt hitte, üres a lakás, legfeljebb Chuuya várja majd. Amikor Chuuya valamivel korábban felajánlotta neki vészhelyzeti menedékként, azt mondta, bármikor menjen, nem zavarná. Akutagawa rettenetesen érzete magát kettejük közt.

Chuuya egy szót sem szólt neki Airól, és amióta ismerte, Dazai mellett is csak ritkán látta. A viselkedése azonban mit sem változott. Nem törődött Chuuyával, tovább szorongatta a kezét, és maga felé fordította, hogy alaposan felmérje őt. Ha a sérüléseiről volt szó, Ai sosem bízott benne. Dazai gyakran tett vele olyat, ami fájt, de nem hagyott nyomot, Ai pedig ezt nem felejtette el.

– Mit csináltál? – Chuuya megkerülte az ajtónak háttal álló lányt. Egyenesen Akutagawához beszélt, rövid időre megfeledkezve Airól.

– Túl hangos volt a kiabálás – mondta egészen érzelemmentesen. Ha a feladatairól volt szó, Akutagawa olyan lett, akár egy gép. Nem számított, hány embert és milyen kegyetlenül tett el láb alól, a parancsait pontosan és kérdés nélkül végrehajtotta.

Chuuya a választ hallva összehúzta a szemöldökét. Semmit sem tudott Akutagawa legutóbbi megbízásáról, mert Mori szétszedte őket egy nagyobb munka után. Bármit csinált is a fiú, amíg üldözték, nem engedhette el. A rendőrgyilkosság csak felesleges problémákat okozott volna a maffiának, és Chuuya örült, hogy elég esze volt ezt elkerülni. Nem is firtatta tovább. Akutagawa ügyes volt, Chuuya elhitte, hogy nem hozta a rendőröket a nyakukra, az előzmények már nem számítottak. A hajába túrt, megbolygatva Ai ujjainak emlékét, és megfogta a fiú vállát.

– Maradj itt – mondta, határozottabban, mint először akarta. Akutagawa vele szemben félénk és végtelenül tiszteletteljes volt. Dazai nevelése után nem tudott mit kezdeni egy kéréssel, de bármikor vezethető volt egy szelíd paranccsal.

Ai erre eleresztette a fiút. Valahogy szomorúnak tűnt, de Chuuya ezt csak véletlenül látta. Halkan megszólította Akutagawát, és, mint a furcsa találkozás óta mindegyikük, egy pillanatra ő is megfeledkezett a szobában lévő harmadikról.

– Megleszel, Ryuu? – Akutagawa bólintott. – Jó. – Ai elmosolyodott, de még ez is szomorú volt. – Chuuya-san majd vigyáz rád.

– Ne menj el, Ai-chan. – A két kérés összecsengett, egyedül a megszólítás változott. Ai hol a lehajtott fejű védencére, hol Chuuyára nézett, és egészen összezavarodott.

– Nem lenne jó, ha te is belebotlanál a rendőrökbe – mondta Chuuya. Már a kezébe vette az irányítást, egészen összeszedett volt a hálószobai bizonytalanság után. – Ez rád is vonatkozik, Ryuu. Mindketten maradjatok itt éjszakára.

– De Chuuya-san – kezdte Akutagawa. Chuuya végig sem hallgatta.

– Nincs de. Ai, sajnálom – mondta. A közvetlen hang felkeltette a fiatalabb fiú figyelmét. – Ryuu is maradásra kér – mosolyodott el –, nincs ellenvetés.

– Mintha hallgatnék rád – vetette oda Ai, szemernyi komolyság nélkül. Akutagawa csak kapkodta a fejét a gyorsan pergő, közvetlen beszélgetés miatt.

– Chuuya-san – kezdte bizonytalanul –, nem alhatunk nálad. Nem férünk el.

Ai megrázta a fejét, összefonta a kezét maga előtt.

– Elfelejtetted, hogy bármikor alszom veled, ha szükséges – mondta, újabb, a korábbinál sötétebb zavarpírt varázsolva Akutagawa és kíváncsiságot Chuuya arcára. – Valószínűleg Chuuya-sannak sincs kifogása.

– Semmiképp – mondta, bár a hirtelen váltást nem tudta hova tenni. – De Ai, mégis mikor fordult ez elő?

Ai szorosan Akutagawa mellett állt, de kibírta, hogy ne nyúljon ismét hozzá. Chuuya előtt nem volt szégyenlős, mégis más volt, mint egyedül Akutagawával, a saját otthonában.

– Még évekkel ezelőtt. – Akutagawa nyögése félbeszakította.

– Ai-chan, muszáj ezt? – Chuuya felvonta a szemöldökét. Magyarázatot várt valamelyiküktől, de Ai félreértette.

– Nem, de ha már Chuuya-san kíváncsi rá, elmesélem.

*

Teljesen véletlenül ismerkedtem meg Ryuuval, azt követően, hogy Osamu Gint és őt idehozta a maffiához. Ekkor még mi is felemás viszonyban voltunk, nem sokkal az első öngyilkossági kísérletei után.

Hogy nem tudtad, Ryuu? Sajnálom. Nem akartam a róla alkotott képedet lerombolni. De ahogy én sosem hívtam őt Dazai-sannak, azt az arcát is ritkán láttam, amit nektek mutatott. Az öngyilkos hülyeségét utáltam és megijesztett, de egészen megszokott volt számomra. Azt viszont nem tudtam elnézni, ahogy veled bánt. Mori-san szabad kezet adott neki, mert ő felelt érted, és amíg eredményes volt, nem érdekelte, hogy csinálja.

Én nem mehettem Ryuu közelébe, de még ez sem kifejezetten tiltás, csak egy kijelentés volt Mori-santól. Úgyis annyi dolgom van egyébként, mondta, ne akarjak még gyerekekkel is bajlódni. Gint emiatt csak pár alkalommal, ám Ryuut még így is gyakran láttam.

Egyszer, mikor valami miatt meg kellett keresnem Osamut, épp együtt voltak. A végrehajtó kiállás engem nem rémiszt meg, mostanra közömbös lettem rá, de akkoriban még ritkán tapasztaltam. Ryuu túl kicsi volt ehhez a bánásmódhoz. Egyiküket sem dédelgettek halálra, és magamon is éreztem, mi történik, ha elveszik az ember gyerekkorát. Lehet, hogy Ryuunak nem volt szüksége rá, de megpróbáltam megvédeni Osamutól, amikor túl messzire ment, és minden ok nélkül gyötörte.

Hogy megérdemelted? Nem, és sokszor mondtam. Osamu nem azért bánt veled így, mert nem vagy elég jó, hanem, mert ő sem volt egészen rendben. És nem akarom menteni... Tudom, hogy borzasztó a személyisége, de én abból keveset láttam. Nem is vagyok rá kíváncsi, mert minél többet foglalkozom vele, annál jobban idegesít, pedig már kezdtem megbocsátani ezekért a hülyeségekért.

Bárhogy viselkedett is velem, sokat veszekedtünk Ryuu miatt. Amióta először láttam, hogy kezet emel rá, állandóan nyaggattam, miért bánik így vele, és se a dühösen odavetett válaszait, se a rendreutasítását nem fogadtam el. Azt mondta, nincs közöm ahhoz, hogy bánik a beosztottjával. Ez igaz volt, de amióta csak láttam azt a két kicsi gyereket Osamu mellett, érzéseim támadtak, és ezt nem lehetett elnyomni.

Nekem nincs testvérem, de Ryuu mindig olyan volt, mintha az öcsém lenne. Próbáltam róla gondoskodni, amikor senki se figyelt ránk, és Osamut is rá akartam venni, hogy ne szekálja halálra.

– De Ai-chan, nem mindegy az neked? – Osamunak elege volt belőlem. Mellette feküdtem az ágyán, és még azután is beszéltem neki, hogy felvette a könyvét, jelezve, mennyire nem figyel rám. – Akutagawa az enyém és azt teszek vele, amit akarok!

– Hülye vagy! – Felidegesített. Meghúztam a haját, hogy legalább nézzen rám, mert rettenetesen utáltam, ha megpróbált figyelmen kívül hagyni. – Egy gyerekről beszélsz, nem egy tárgyról! Amúgy is ok nélkül vagy ilyen.

– Milyen? – Becsukta a könyvet és rám nézett, fél szemében nem volt kedvesség.

– Gonosz – mondtam. Elfordultam tőle, mert az a ritkán látott, sötét pillantás libabőrössé tett.

– És ha az vagyok, Ai-chan? – Már azt kívántam, bárcsak ne nézne rám így. Osamu közelebb jött, a fejem fölül folytatta. – Nagyon-nagyon gonosz tudok lenni.

– Tudom, de fejezd be! – El akartam lökni, de megfogta a csuklóm és lenyomta a karom a takaróra. Nem szólt semmit, csak azt az üres, sötét tekintetét szegezte rám, amíg egészen kiszáradt a torkom.

– Ne szólj bele, mit csinálok, Ai-chan – eresztett el végül, de a közelsége miatt nem tudtam mozdulni. – Ha babusgatni akarsz valakit, keress mást magadnak.

Azt hiszem, féltékeny volt, de ezt sokáig képtelen voltam elhinni. Közel három évvel idősebbek voltunk Ryuunál, igazán gyerekesnek tűnt, hogy bármi miatt féltékeny legyen rá. Semmi különöset nem tettem, csak amire ő nem volt hajlandó: megkérdeztem Ryuut, hogy érzi magát, megpróbáltam megnyugtatni, és küzdöttem, hogy a bizalmába fogadjon. Nehéz volt, mert mi ketten másképp vagyunk töröttek. Valahogy mégis megtaláltam, mire van szüksége Ryuunak, és a körülményekhez mérten megadtam neki.

Osamu mellett az élet kiszámíthatatlan volt még nekem is, de Ryuunak igyekeztem biztos pontokat adni. Gondoskodtam róla, amikor más nem tette, és bármikor szembementem miatta Osamuval, mert számított, ő meg egyébként sem haragudott rám. Nem gondoltam, hogy ártok ezzel Ryuunak. Ha nem érdeklődöm iránta annyira, Osamu talán kevesebbet bántja, de akkor menthetetlenül tönkre is tette volna.

Egészen ostoba dolgokat csinált néha, én pedig nem győztem helyrehozni. Egyszer vettem gumicukrot Ginnek és Ryuunak, mielőtt bementem az irodába. Amikor elmentem ebédelni, találkoztam a szipogó Ryuuval, és nagy nehezen kiszedtem belőle, hogy Osamu kigúnyolta és elvette az édességét, Rashomont pedig, hogy ne bánthassa, állandóan hatástalanította.

Ne szégyelld magad, Ryuu! Nem a te hibád, és Chuuya-san nem gondol emiatt gyengének. Ugye? Az arcodat látva, Chuuya, nem is kellett volna szóba hoznom, de nem tudtam elkerülni.

Végül kézen fogtam Ryuut, elmentem vele ebédelni, és vettem neki egy másik csomag gumicukrot. A lelkére kötöttem, hogy ne hagyja, hogy Osamu terrorizálja, mintha az olyan könnyű volna, és visszamentem dolgozni. Egész nap forrongtam, pedig próbáltam nyugodt maradni. Akkor este nagyon csúnyán összevesztünk Osamuval, és úgy hagyott ott egy több napos küldetés előtt, hogy el sem búcsúzott tőlem.

Ideges voltam miatta, de félre kellett tennem Ryuu kedvéért. Osamu, mielőtt elment, valamit csinált vele, Ryuu pedig belázasodott és egészen beteg lett a gyakorlás közben szerzett sérülésektől. Fogalmam sincs, ebből mennyi volt véletlen, és mennyit tett Osamu haragból vagy kedvtelésből. Amikor láttam, milyen rossz állapotban van, kérlelni kezdtem Mori-sant, hogy Osamu távollétében hadd felügyeljek rá. Beleegyezett, én pedig áthoztam őt magunkhoz. Lefektettem az ágyamba, levest és teát adtam neki a gyógyszerek mellé, és figyeltem, hogy legalább háromszor egyen egy nap, mert olyan vékony volt, hogy már fájt ránézni.

Ryuut lázálmok gyötörték. Nem szívesen hagytam magára, mert nem tudtam, mit csináljak vele, ha hirtelen rosszabbul lesz, Mori-sant pedig csak végső esetben akartam zavarni. Féltem, hogy úgy ítéli meg, nem tudok vigyázni rá, és elveszi tőlem, ezért mindent megtettem abban a pár napban, hogy Ryuu meggyógyuljon. Szerencsére egyik sebe sem volt súlyos, de sok régi ütés és zúzódás nyomát fedeztem fel rajta, amikor levetkőztettem, hogy a kötéseit lecseréljem. Fogalmam sem volt, Osamu mit művelt vele kiképzés címszó alatt, de muszáj volt beszélnem vele erről. Ryuu rossz állapotban volt, és amikor esténként nem engedett el maga mellől, bizonyossá vált, hogy nem csak a testét törte össze.

Átöleltem, hagytam, hogy a mellkasomhoz bújjon, és simogattam a haját, amíg el nem szenderült. Biztonságosak voltak ezek az ölelések, mert egymás nélkül mindketten lélekegyedül maradunk volna.

Többször nem fordult elő, és Osamunak sem mondtam el, hogy Ryuut ápoltam, amíg otthagyott. Visszatértem az irodába, ő a maga dolgaihoz, és lassan elsimultak az ellentétek köztünk. Ryuu nem panaszkodott, én pedig nem kérdeztem többet Osamut erről. Minden lecsillapodott, és Ryuuért sem aggódtam már annyira. Valami megváltozott körülöttünk, mindenki erősebb és kiegyensúlyozottabb lett, de egy dolog a régi maradt. Mori-san és Osamu is elég rondán nézett rám, ha Ryuuval akartam találkozni.

*

Akutagawa egy idő után már nem szólt közbe, szabadjára engedte az elbeszélést. Chuuya inkább őt, mint Ait figyelte, a küszködését így tisztán látta. Akutagawa a konyhapult külső felének dőlt, lehajtotta a fejét. Egész testtartása védekező és ideges volt, nem is tizenötnek, hanem gyereknek és egészen elveszettnek látszott.

Chuuya megpróbált lelket önteni belé. Tudta, hogy Dazai milyen keményen bánt vele, de még nem töltöttek el elég időt együtt, hogy a mélyebb nyomait is felfedezze rajta. Akutagawát harag, szorongás és állandó megfelelési kényszer vezette. Chuuya jól boldogult a tüskés személyiségével, mert Aihoz hasonlóan ő is felismerte, kivel hogy kell a legjobban törődni. Amíg beszélt, Ai fel-alá sétált a konyhában, a pult másik oldalán. Végül felkönyökölt, de még így is kartávolságon kívül maradt, ez segített Chuuyának tisztán gondolkodni.

– Örülök, hogy idejöttél – mondta Akutagawának. Ritkán ért hozzá, a fizikai kontaktust, ha józan volt, csak okkal és megfontoltan használta, akkor viszont ösztönösen szorította meg a vállát. Akutagawa meglepődött, zavar sütött a pillantásából. Chuuya egy mosollyal megnyugtatta. – Ügyes voltál. Nem lett volna szerencsés harcolnod a rendőrökkel.

– Köszönöm, Chuuya-san. – Elcsuklott a hangja és ismét lesütötte a szemét. Chuuyának az is elég volt, hogy nem tiltakozott. Tényleg mély nyomot hagyott rajta a kötszerpazarló rossz nevelése.

– Menj el zuhanyozni – szólt rá, ellépve Akutagawától. – Majd csinálunk valamit a véres ruháddal.

– A kabátom... – motyogta Akutagawa. Chuuya türelmetlenül leintette.

– Vidd magaddal. – Tudta, hogy nem szívesen vált meg Rashomontól.

Ahogy kettesben maradtak, Ai megkerülte a pultot. Rövid ideig egyikük sem szólalt meg. Ai keresztezte a karját a mellkasa előtt, Chuuya az öltönynadrágja zsebébe tette a kezét. Egymás mellett voltak, de még csak a pillantásuk sem találkozott.

Chuuya fáradt volt. Zsongott a feje az estétől, a körülötte lévő emberektől és az elmondottaktól. Tényleg örült, hogy Akutagawa nem került bajba, mert elég elveszett volt, amióta senki sem figyelt rá, de akkor Chuuya sem érzete úgy, hogy igazán tudna vele törődni. Aira sandított. A lány mozdulatlanul, csukott szemmel támaszkodott a pultnak. A blézer meggyűrődött az oldalán. Túl régóta viselte, mintha még mindig munkában volna.

– Feküdj le – törte meg a csendet Chuuya. Elmerült Ai rezzenéstelen arca és résnyire nyílt ajka látványában.

– Nemsokára – ingatta a fejét, de a szemét még nem nyitotta ki. Ugyanolyan hosszú napjuk volt, de őt az emlékezés is kimerítette. – Én is szeretnék lezuhanyozni – mondta, hirtelen pillantva Chuuyára. – Tudnál adni valamit, hogy felvegyem utána?

A kérés hétköznapi volt, Chuuyát mégis zavarba hozta. Néha hagyta, hogy Dazai felvegye valamelyik pólóját, ha tényleg szüksége volt rá, de Ait intimebb lett volna a saját ruháiban látni. Igent mondott, és győzködte magát, hogy nem nagy dolog, de még akkor sem hatott, mikor már hárman, szorosan összebújva feküdtek Chuuya széles ágyában. Ai volt középen, egészen közel Akutagawához, Chuuya azonban ügyelt, hogy bármilyen kevés a hely a másik oldalán, Ai és ő ne érjenek egymáshoz a takaró alatt. Feszült volt, ritkán érzett izgalom hatalmasodott el rajta. Lehunyta a szemét, és a másnapi feladataira gondolt, hogy felelősségteljes, pihenésre vágyó énje elaltassa, de Akutagawa szuszugása és Ai egészen közeli, halk lélegzetvétele sokáig ébren tartotta őt.

Mozdulatlanul feküdt, mert félt, hogyha az oldalára fordul, hozzáér majd Aihoz. Elég visszatartó erő volt, hogy nem ketten voltak a hálószobában, Chuuyát ezért a kéretlen gondolatai csak tovább kínozták. Amikor Ai felhúzott térde a combjának ütődött, felnyögött. Ai tovább mocorgott, a haja zizzent a párnán, végül megérezte, hogy tapogatózik felé.

– Miért nem alszol? – suttogta. Hozzáért Chuuya nyakához, de visszahúzta a kezét. Melegséget keltett Chuuyában, de amint elváltak, ez is elillant.

– Gondolkozom – mondta ugyanolyan halkan. Az oldalára fordult, olyan közel kerülve Aihoz, hogy a lány kifújt lélegzete az ajkát érte. Chuuya örült, hogy sötét van, és Akutagawa nem ébredt fel a mocorgásukra. Tökéletesebben is el tudta volna képzelni az estét, de akkor a védencük zavartalan álma is épp elég volt számára. Senkinek sem akart a szükségesnél többet magyarázkodni a tetteiért.

– Én is – felelt Ai –, rajtatok. Nem értem, miért teszed, de köszönöm, hogy jó vagy hozzám.

Chuuyának elnehezült a mellkasa. Szerette az egyenes embereket, de ezt az új, nem kertelő Ait még nem tudta megszokni. Amit korábban mondani akart, összekeveredett és elhalt az ajkán. Küzdött, hogy felidézze, végül feladta. Már annak is örült, hogy legalább tudott felelni.

– Megérdemled, hogy végre valaki az legyen, Ai.

A lány felé mozdult. Az egyik hajtincse Chuuya arcát söpörte.

– Csak ezért? – kérdezte. Chuuya megrázta a fejét, bár a sötét miatt felesleges volt.

– Nem – mondta. Rátalált Ai kezére a takaró alatt és megszorította, összefűzve az ujjaikat. – Nem azért csinálom, hanem miattad.