Chuuya a háta közepére sem kívánta a rá váró munkát. Nem szerette a tárgyalásokat. Kouyou megtanította a társasági élet finomságaira, de akkor nem volt mellette, és Chuuya a házigazda szerepét nem érezte a magáénak. Elegánsan öltözködött a saját kedvére, az estélyt és a vele járó formaruhát viszont nem szerette. Egyszerűen fáradt volt az emberekhez. Tudta, hogy muszáj, azt mégsem értette meg, Mori miért egyedül őt küldte, hogy üzleteljen néhány tokiói kapcsolatával. Meg akarta győzni, hogy magával vihesse Ait. A lány, mint rendesen, el volt temetve a papírok közt, de Chuuyának szüksége volt rá.

– Főnök. – Chuuya Mori szobájába lépve levette a kalapját. Már egy hónap is eltelt Dazai szökése óta, de a fiúnak még mindig szokatlan volt, hogy nem támaszkodik vele szemben az asztalnál, Mori jobbján.

– Valami gond van, Chuuya-kun? – Mori félretette, amit olvasott, egyenesen ránézett. Feltámasztott, arca előtt összefont ujjai elrejtették a száját, de a szeme körüli izmok rándulása és maga a pillantás is elég informatív volt.

– Nem – mondta Chuuya, már az első szóval elbukva, hogy kitérő nélkül beszéljen. – A holnap esti munka miatt jöttem.

– Szükséged van valamire? – Mori tartása megváltozott, ismét a kezébe vett egy tollat. Sugárzott belőle, hogy nem érti, ilyen aprósággal kapcsolatban mi okozhat nehézséget Chuuyának.

– Igen. Szeretném, hogy Aohana-san velem jöjjön.

– Ó. – Mori felvonta a szemöldökét. A kérést magát, de Chuuya hirtelen érdeklődését a lány iránt sem tudta mire vélni. – Miért pont Ai-kunt szeretnéd?

– Aohana-san az összekötő köztük és köztünk – mondta, ahogy korábban már összeszedte az érveit. – Jobban ismeri ezeket az embereket nálam. – Mori hümmögött. Egyaránt lehetett kíváncsiság és beleegyezés, Chuuya felbátorodva folytatta. – A jelenléte egyébként is kívánatos, mert... hát, szép lány. – Halványan elpirult. Ez volt a leggyengébb indoka, de a Morinak leginkább tetszőt nem akarta elsőként bevetni. Chuuya köhögött, legyőzve a pillanatnyi zavarát, de már csak halkan mormolta. – Pusztán a látványa elég lenne, hogy a megbeszélés simábban menjen.

– Lehetséges. – Mori kifürkészhetetlen pillantást vetett Chuuyára. Ő már túl volt a megingáson, de elhallgatott, mert kiszáradt a szája. – De egy fiatal hölgy szépsége mióta szól bele a munkádba, Chuuya-kun?

– Nem erről van szó! Nem azért foglalkozom Aohana-sannal. – Chuuya kellemetlenül érzete magát. Amikor Mori elmosolyodott, nyilvánvalóvá téve, hogy megfogta, lehajtotta a fejét, és kiadta az ütőkártyáját. – Figyelni akarok rá, mert nem bízom benne. Lehet, hogy összejátszanak Dazaijal.

– Ezt miből gondolod? – Mori komolyan érdeklődni kezdett. Chuuya felkészült erre a kérdésre, és egészen őszintén tudott felelni. Csak azt kellett elmondania, amit látott, és az érzéseit kihagyni a helyzetből.

– Közel állt hozzá. Közelebb, mint én – mondta gyorsan, mert Morin látszott, hogy közbe szólna. – Lehet, hogy tudja, hol rejtőzik. Talán rajta keresztül meg tudjuk találni.

– Hidd el, ha érdekelne, mi történik most Dazai-kunnal, már kerestetném, és veled együtt meg is találtam volna. – Chuuya elsápadt, nem tudta elég gyorsan visszavenni a semlegesség álarcát. Mori félreértette a reakciót. Leeresztette a kezét, közelebb hajolt az ajtóban álló fiúhoz az asztala fölött. – Van más okod?

– Igen – suttogta. A Dazai keltette érzések összekuszálták a fejét. Minél őszintébb próbált maradni úgy is, hogy csak az igazság egy kis részét mondhatta el, így a szavak egészen más értelmet nyertek, amint elhagyták az ajkát. – Félek, hogy ő is elárul majd.

– Tartsd hát szemmel. – Mori visszadőlt a székébe. – De nagyon veszélyes dologba mászol bele, ha együtt akarsz dolgozni Ai-kunnal.

Nem kellett részleteznie, Chuuya tisztában volt vele, hogy egy rossz döntés milyen katasztrófát hozhat a nyakunkba. Ai és ő harcban borzasztó párost alkottak, mert nem támaszkodhattak egymás képességére. Dazai nélkül nem használhatta a megszállottságot, Ai pedig véletlenül is bármikor előcsalogathatta belőle.

Chuuya vállalta a kockázatot. Maga mellett akarta tartani Ait, nem pusztán azért, mert kételkedett a hűségében. Tényleg félt, de az okát nem tudta meghatározni, és a szóhasználattal többet árult el Morinak, mint amennyit szeretett volna.

*

A feje még azután is zsongott, hogy maga mögött hagyta a főnök irodáját. Ugyan el tudta látni a feladatait, de megkönnyebbült, amikor végre a lakásába érkezett a nap végén, és kigombolta a ruháját. Lehunyta a szemét és elszámolt háromig, amikor megcsörrent a mobilja. Nemrég hagyta ott a munkát, és elképzelni sem tudta, mi történt, amíg kijött a főépületből.

– Chuuya! – Ai volt a vonalban. A szokásosnál több érzés volt a hangjában, Chuuya nevét is különös izgalommal mondta. – Elmagyarázod nekem, hova a francba kell mennünk? Mori-san az előbb szólt, hogy beosztott veled, de nem értem, mit akar. – Gyorsan beszélt, a háttérből halk papírzörgés kísérte. Chuuya könnyen maga elé képzelte, hogy szedi össze a dolgait Ai a széles íróasztalról, mielőtt bezárja a szobát éjszakára.

A füléhez tartotta a telefont, és az öltözködést félbehagyva kiment az erkélyre. Nem kívánta akkor a cigarettát, de jólesett neki a langyos esti levegő és az alatta hömpölygő, lusta, narancssárga fény. Megtámaszkodott a korláton, mélyet lélegzett a város illatából. A hívás váratlanul érte, de hamar magára talált; legkésőbb másnap reggel egyébként is beszélnie kellett a munkáról Aijal.

– Lesz egy tárgyalásom. – Igyekezett úgy megfogalmazni a gondolatait, hogy minél világosabb legyen Ainak. – A tokióiak, akikkel mostanában foglalkozol. – Ai beleegyező hangja belé fojtotta a mondat második felét, de Chuuya nem bánta. – Csak gyere el és legyél mellettem közben – mondta. Chuuya remélte, hogy elég erős a hangja, mert minél többet beszélt, annál hülyébben érezte magát. – Nem számítok balhéra, de könnyebb így – tette hozzá, Ai azonban nem békélt meg elsőre a magyarázattal.

– Miért nem Ryuuval leszel? – Chuuya felszusszant, ideges nevetés és horkantás közti hangot adva.

– Neki nem ez az asztala. Mori-san szövetségeseket akar, nem hullákat. – Komolyan gondolta, Ai mégis elnevette magát. Oldódott a feszültség a telefonban, Chuuya is nyugodtabban fordította az arcát a feltámadó, gyenge szél felé.

– Oké, de miért engem küld? Eddig ki se engedett az irodából.

– Tudom, de kértem. – Személyesen talán gyorsabb lett volna, Chuuya akkor mégis örült, hogy a város két külön pontján vannak, ha nem is olyan messze egymástól. – Te rengetegszer beszéltél már velük – utalt a küldöttségre –, ismernek, szóval könnyebbé teszed a dolgunkat.

Chuuya elfáradt, egy kis ideig mégsem mozdult az erkélyről. A fekete tornyok felé fordult. Ai nagyjából akkor érhetett ki az épületből.

– Igen, de tudod, hogy én nem vagyok jó ebben! Mi lesz, ha valamit elrontok? – Chuuya elmosolyodott, mert eszébe jutott, hogy az első alkalommal ő is ugyanezt kérdezte Kouyou oldalán. Azóta évek teltek el, és elég jártas lett a társasági élet dolgaiban, Ai aggályait így könnyen el tudta oszlatni.

– Elsimítjuk – mondta, szóról szóra lejátszva magában egy másik jelenetet. – Egyébként sem kell beszélned. Csak állj mellettem és mosolyogj – kérte, hiába tudta, milyen nehéz a lánynak mosolyogni –, meg vegyél fel egy szép ruhát. A többi az én dolgom.

– Lehetetlent kérsz tőlem. – Cipőkopogás és autók zaja tudatta Chuuyával, hogy Ai sétálni kezdett a lakása felé. – Amúgy sincs ruhám tárgyalásra.

– Ezzel nem tudok mit kezdeni. – Chuuya bement. Folytatta a vetkőzést, mert kezdte kényelmetlenül érezni magát. A telefont kihangosítva otthagyta az ágyán, amíg levette a mellényét. – Vigyelek vásárolni, vagy mire gondoltál?

– Akár. – Szemtől szemben könnyebb volt eldönteni, Ai mennyire beszél komolyan, de ő és Chuuya ritkán találkoztak egymással. – De ne félj, megoldom – tette hozzá, pedig Chuuya már felajánlotta volna, hogy amíg szabad másnap délelőtt, elkíséri. – Hol találkozzunk? – váltott vissza a munkára, ez Chuuyának is könnyebbé tette elfelejteni az oda nem illő gondolatokat. Egy időpontot és címet adott Ainak, majd elköszönt tőle. Mire az ágyhoz ért, a lány már letette, a süket vonal fülbántó sípolása hallatszott a telefonból.

*

Ai pontosan érkezett a találkozóra, Chuuyával együtt fogadták a három fegyverkereskedőt. A saját embereik vették körül az épületet, de csak diszkréten; sem Mori, sem Chuuya nem számított összecsapásra.

A tárgyalás rendben folyt. Chuuya egyedül is kézben tartotta volna a helyzetet, mégis megnyugtatta, hogy Ai ott van a jobbján, valamivel a háta mögött. Nem a beosztottjaként, hanem társként vitte magával, és végig így támaszkodott rá. Dazaijal ennyire harmonikusan sosem tudtak együtt dolgozni, mindig tett valamit, amivel néhány másodperc alatt kihozta a sodrából. Leginkább az eltérő módszereik okoztak gondot, de Chuuya lehiggadt, már nem mindenáron erőszakkal próbálta összeszedni az őt érdeklő információkat.

Ai közömbösen, de a legszebb arcát feltöltve állt az oldalán. A testtartása nem árulta el, ám ha rosszul sülnek el a dolgok, kettejük védelmében azonnal fegyvert rántott volna.

*

Alig két óra alatt mindennel végeztek. Chuuya cigarettára gyújtott az épület mögött, hátrahajtott fejjel az ég felé fújta a füstöt. Levette a zakóját, lazán fogta a válla fölött. Nem beszéltek össze, de az öltözék színe tökéletesen passzolt Ai mélykék tweedruhájával.

– Sietsz? – kérdezte, mert Ai kis lépéseket téve faltól falig sétált mellette.

– Nem. – Megállt és ránézett, gyengéden megharapta az alsó ajkát. – Ma már nem megyek vissza az irodába.

Chuuya örült a hírnek. Kellemes meglepetésként érte, hogy Ai nem rohant egyből a toronyba a tárgyalás után. Esteledett, de még nem volt késő. Chuuya tovább szívta a cigarettát, aznap az első szálat, várakozó pillantást vetve Aira a házak fölött úszó felhők után.

– Ha ráérsz, nem jössz fel hozzám?

Mellékesen tette fel a kérdést, mintha nem számítana a felelet, Chuuya mégis a beleegyezését várta. Néhány futó alkalmat leszámítva keveset találkozott Aijal. Egy ideig nehezen vette rá magát, hogy keresse, a lány pedig, mire észbe kapott, munkába temette magát, és elő sem bújt az irodájából a fekete épületben.

Chuuya aggódott, hogy kibillen a beszélgetésük után beállt törékeny egyensúlya. Nem ismerte elég jól Ait, hogy tudja, mit tesz majd a végső összeomláskor, ezért az elmúlt hetekben távolról végig szemmel tartotta. Mori bevonása az utolsó lépés volt. Miután a főnök az áldását adta a tevékenységére, Chuuyának már csak az érdeklődése tárgyát kellett megnyerni.

Ai fanyar mosolyt villantott rá. Válla mögé söpörte sötét haját, de a kezét még utána sem eresztette le.

– Nem tudtam, hogy te is utálsz egyedül lenni. – Közelebb ment Chuuyához, várva, hogy eltapossa a csikket, és elinduljanak végre. A végrehajtó hosszabb lépteihez igazította a sajátját, kis ideig a cipőkopogása volt az egyetlen zaj köztük beszéd helyett.

Chuuya vállat vont. Kényszerítette magát, hogy ne nézzen a lányra, mert az a szomorú, Dazaihoz hasonlatos arc mindig összezavarta.

– Utána hazakísérsz? – Ő is, mint Chuuya, csak mellékesen tette fel a kérdést, ahogy távolodtak a kikötőtől.

– Persze, de nem muszáj elmenned – mondta, mielőtt meggondolta volna. Ai elnevette magát. Akármilyen teher volt a lelkén akkoriban, rövid nevetéseit könnyen osztogatta.

– Ennyire nem bízol bennem? – suttogta. Chuuya nem felelet, de ezzel épp eleget mondott Ainak. – Kár – mondta a cipőjüket nézve –, mert én még mindig csak benned tudok.

– Hülyeség! – Chuuya végre rátalált a hangjára. A zakója meglebbent, ahogy váratlanul leeresztette a karját. – Csak beszélgetni akarok veled.

Örült, hogy Ai nem néz rá, mert arcát és haját is vörösnek mutatták a városi fények. Zsebre tette szabad kezét, és ő is elfordult. Minden ember, akivel együtt dolgozott, különböző volt. Ai mellett egészen másképp érzete magát furcsán, mint régen Dazaijal, vagy néhány küldetés során Akutagawával. Az egyik idegesítette, a másik megdöbbentette, de Ai valami összetettebbet csalt ki belőle, amit egy szóval nem tudott volna leírni.

– Én is veled, szívesen – mondta Ai rövid szünet után. Töprengőnek hangzott, kivezetve Chuuyát a zavaros gondolatai közül. – Most neked kell mesélned, Chuuya, mert én már mindent elmondtam magamról.

Chuuya gyomra kellemetlenül összerándult. Nem volt köze a sietve bekapott ebédhez és a kimaradt vacsorához. Csendes megegyezéssel mindketten kerültek néhány témát, de amikor Ai megérintett egyet, ő sem tudott elsiklani felette.

– Dazairól beszéltél – szűrte a fogai közt –, igazából semmit nem tudok rólad.

– Tudod, mitől félek és tudod, hogy vesztettem el a szüzességem. Nehezen mesélhetnék ennél személyesebb dolgokat.

Chuuya felnyögött. Legszívesebben a hajába túrt volna, de az új kalap, ha az önfegyelme már nem is tartott ki, meggátolta benne. Ai fura volt, Chuuya sosem tudta pontosan eldönteni, viccelni akar-e vagy véresen komoly, amit kiejtett a száján. Akkor viszont egy oldalpillantás segített rajta. Ai a köztük emelkedő házakat és a nem messze hömpölygő kocsisort figyelte, de a tekintete lágy volt, és végre a saját mosolya látszott az arcán.

– Oké, úgy értettem, semmi fontosat.

Chuuya szusszant, megadva magát a lány aznapi, morbid játszadozásának. Könnyebb volt közvetlenül, akár barátként viselkedni vele, mint a korábban megkövetelt protokollt tartani. A keze ellazult a zsebében, és a testét is egészen könnyűnek érzete végre, mintha pár centivel a föld felett lebegett volna.

Ai kuncogása néha ezt váltotta ki belőle borzongás helyett. Különösen sokat nevetett az utóbbi időben, mintha minden őt ért csapást ezzel gyógyított volna. Chuuya a maga részéről ennél durvábban kezelte: a bánatát szitkokba, pusztításba és alkoholba fojtotta, ha a kiváltó okot nem tudta megszüntetni.

Ait nem látta újra olyan elgyötörtnek, mint először, a saját hálószobájában. Mire a Miyazaki-ügy véget ért, látszólag továbblépett, minden keserűséget mélyre temetve magában. Chuuya furcsállta, de így nézve érthető volt, miért tudott vele olyan könnyedén beszélni. Rá vetett, rövid pillantása játékos volt, de hamar továbbsiklott Chuuya arcáról.

– Én sem. Osamu csupa kínos sztorit mesélt rólad. – Édesen felelt, de Dazai nevénél elfulladt a hangja. Chuuya úgy döntött, nem hagyja elmerülni. Nem szeretett tettetni, de Aihoz igazodva könnyedséget vett magára.

– Semmit se higgy el! A fáslihuszár mindig féltékeny volt rám.

Ai ezt hallva lelassított, és finoman meghúzta Chuuya ruhaujját, hogy maradásra bírja. Alaposan végigmérte, tengerészkék kalapján és bordó ingén át egészen a cipője orráig.

– Tényleg hazudott – mondta, eleresztve Chuuya kezét. – Osamu mindig azt mondta, hogy pici vagy, de én is csak a cipőm miatt vagyok magasabb nálad.

Chuuya elvörösödött, rángatózni kezdett a szája sarka. Ai bocsánatkérő arcát észre sem vette. Megint elöntötte a vágy, hogy ezért a megjegyzésért a szart is kiverje Dazaiból. Képes volt türtőztetni magát Ai miatt, mert a lány már nem foglalkozott a témával. Még egyszer, rövidebben is megnézte Chuuyát, összefonva kezét a mellkasa előtt.

– Jól nézel ki – mondta. – Ebben sem volt igaza Osamunak.

Chuuya lehunyta a szemét, hogy megőrizze a nyugalmát. Bosszantotta és zavarba is hozta a megjegyzés, de egyiket sem akarta kimutatni.

– Te is, Ai. – Ideges fintorát a legszebb mosolyává változtatta. Finom, hívó mozdulatot tett a lány felé, aki leeresztette a kezét és megfogta kinyújtott jobbját. Chuuya csak egy pillanatig tétovázott, aztán hagyta, hogy belekaroljon. A Dokkmaffia két magas rangú, veszélyes embere voltak, akkor mégis andalgó, koravén tinédzsereknek tűntek az utcalámpák fényében.

Chuuyát a rövid csend után meglepte, hogy Ai visszatért a munkához. Azt hitte, a korábbi évődésük egyenes út lesz a könnyedebb témákhoz, de csak Dazai került le a napirendről.

– Mori-san elejtette, hogy velem akarsz dolgozni – mondta Ai. Ahogy közeledtek Chuuya lakásához, megnőtt az esti tömeg. Az utcán sétáló emberek kis csoportjai közt még ők sem keltettek feltűnést. Ai természetesen karolt Chuuyába, mert nem hajtotta fel az ingét. Egyébként is nyugodt volt mellette, nem félt, hogy a képességét aktiválja egy kósza érintéssel. – Megkérdezte, mit szólok hozzá.

– És mit? – Chuuya már régóta őt nézte séta közben, a környezetet alig-alig figyelte, veszély után kutatva. Ai arca merev volt, de megnyalta a száját, az ajkát összeszorította beszéd előtt.

– Neki azt mondtam, hogy szívesen, és neked is megismétlem. – Amikor Ai ránézett, különös fény izzott a szemében. Ritkán látott érzés volt, Chuuya kis gondoskodás után hálával azonosította. – Örülök, Chuu, csak nem értem. – Ai nem törődött a túl bizalmas hanggal, de Chuuyát ledermesztette vele. – Tudod, hogy veszélyes vagyok rád. Miért akarsz magaddal vinni?

– Nem vagy, csak az lehetsz – köszörülte meg a torkát Chuuya. Akármilyen határozott próbált lenni, Ai kibillentette. Megszokta már, mégis fojtogatni kezdte a nyakkendő. Meglazította, de még utána is úgy érezte, nehezen jut levegőhöz. – Egyébként Ryuut leszámítva egyedül vagyok – mondta, elengedve Ait, hogy beeressze a házba maga előtt –, kell a változatosság.

Nem tudta, mennyire győzte meg őt. Igazat mondott, és amit elhallgatott, abban a helyzetben felesleges lett volna.

*

Csak egy pár alkalommal járt nála, Ai addigra mégsem viselkedett vendégként a lakásában. Ami összehozta őket, nemcsak arra jogosított fel, hogy gondolkodás nélkül használják egymás keresztnevét, hanem, hogy rangot és kötöttségeket félretéve bensőségesen bánjanak egymással. Ai tartózkodása és félénksége elmúlt. A szégyenérzete és a titkai együtt foszlottak le róla Chuuya hálószobájában, ezért amikor legközelebb meglátogatta őt, úgy tett, mintha otthon lett volna.

Chuuya bezárta az ajtót és követte őt. Ai a konyhában ült az egyik bárszéken, megtámaszkodott a pulton, bokánál keresztezte harisnyás lábát.

– Nekem is – tért vissza az előző témára, ami megszakadt a lakásba menet. – Mindig irigykedtem rátok – sóhajtott –, mert Mori-san engem nem enged ki az utcára.

– Mert értékes vagy. – Chuuya lerakta a zakóját és a kalapját a másik székre. Ai utána fordult, amikor elment mögötte, hogy kivegyen két poharat a konyhaszekrényből.

– Gondolod? Én veszélyeset mondtam volna.

Chuuya elmosolyodott, korántsem olyan szépen, mint az utcán. Megrázta a fejét, kisöpörve néhány vörös tincset az arcából, és kérdés nélkül egy kevés bort töltött mindkettejüknek, mielőtt visszafordult Aihoz.

– Attól függ, mit tartasz veszélyesnek. Én is az vagyok. – Az egyik poharat odaadta Ainak. Megtámaszkodott a széke mellett, közelebb kerülve a megszokottnál. Ai felpillantott rá. Képes volt állni Chuuya tekintetét, mert a szavak ellenére sem volt benne semmi riasztó.

– Végül is tényleg. – Ivott egy kortyot. – De olyan ritkán találkoztam ezelőtt bárkivel, hogy néha szokatlan még. Szörnyetegek vannak körülöttem. – Őszinte, gyöngyöző nevetéssel dőlt hátra, a szék alacsony támlája épp csak megtartotta a derekát.

– Lehet, de te nem vagy az. – Chuuya letette a poharat a pultra. Nem kellett innia, máris elég bódultnak érzete magát. Ai elcsendesedett, de a nevetés még remegett az ajkán. A bor fényt gyújtott a szemében, bár Chuuyának hamar nyilvánvaló lett, mennyivel jobban bírja nála.

– Te sem – mondta aztán, finoman megérintve Chuuya pulton nyugvó kezét. Akárhányszor ezt tette, Chuuya gyomra liftezni kezdett. Sosem tudhatta, mikor kap csupán egy gyenge áramütést, ha a bőrük találkozik, és mikor olthatatlan szomjat, hogy elpusztítsa a világot.

Ai is nehezen kezelte a helyzetet, de egyre többször és egyre természetesebben ért Chuuyához. Szüksége volt ezekre a futó cirógatásokra, hogy kapcsolatot teremtsen maga és mások közt. Amióta egyedül volt, éhezni kezdett a közelségre és a társaságra. Részben ezért temette magát a Morinak szánt akták közé. Az összes kapcsolata Dazaion kívül friss vagy törékeny volt. Akutagawához bizalmi okokból, Chuuyához pedig félszegségből nem közeledett magától, azonban egy pár lépés a végrehajtótól elég volt, hogy megtörje jeget kettejük között.

Chuuya hagyta, hogy Ai vékony ujjait az övéi közé dugja. Összekulcsolt kezük a pulton maradt. Chuuya barátkozott a feltámadó érzésekkel, hiába vert ki minden értelmes választ a fejéből.

– Jó itt kint? – kérdezte végül. Ai lassan dobolt a pulton, a keze alig észrevehetően mozdult Chuuyáén.

– Mindegy. Kényelmesebb lenne a szobádban? – Ivott még egy kortyot, ami Chuuyának is meghozta a bátorságát. Felvette a poharat, jobbját megfordította Ai kezében, és lesegítette a magas székről. – Ezt igennek veszem. – Nevetett, de a fejét elfordította. Chuuya kezdte megtanulni, milyen érzések bújnak meg a különböző, rövid kuncogások és az elkapott pillantások mögött. Ai akkor ideges volt, ám nem azzal a végtagokat zsibbasztó, kellemetlen izgalommal. Egyszerűen nem tudott higgadt maradni, a vérébe keveredő alkohol és Chuuya finom szorítása, ahogy a hálóba vezette, felforrósította.

– Ritkán vagyok ott – mondta Chuuya magyarázatképp. – A konyha nem az én világom.

– Pedig olyannak tűntél, aki tud főzni.

Ai helyet foglalt a bevetett ágy szélén, vigyázva, hogy ne gyűrje össze a takarót. Kiitta a maradék borát, az üres poharat a közeli éjjeliszekrényre rakta.

Chuuya már sokszor megfigyelte, Ai milyen nőiesen ül. Akkor is szépen keresztezte a lábát, maga mellett támaszkodva hajolt a szekrénykéhez. A blézer sokat takart a ruhájából, Chuuya mégis ki tudta venni, hol feszül és hol gyűrődik rajta.

Furcsán üres volt a keze, miután elengedték egymást, ezt a hiányt a saját poharával pótolta. Nem akart megszédülni, hogy kihasználhassa az Aijal töltött időt, a példáját követve mégis kiitta a bor maradékát.

– Tudok is. – Leült Ai mellé. A keze az ölében nyugodott, nagy erőfeszítésbe került, hogy ne érjen újra a lányhoz. Kis büszkeség öntötte el, pedig nem szokott kérkedni a tudásával. – Miből gondoltad?

– Nagyon szép a konyhád – mondta Ai. – Ha nem lennél benne jártas, nem is lenne ilyen felszerelt.

– Jó megfigyelő vagy. – Chuuya szeme félig lecsukódott. Ai gyakran meglepte, mert próbált megfeledkezni róla, mivel foglalkozott korábban. Amikor az apróságok eszébe juttatták, rövid ideig nem tudta, miképp álljon hozzá. Akkor egyszerre megijesztette és csodálta, Ai milyen gyorsan és pontosan vonta le a következtetéseit bármilyen helyzetben. Chuuya arra gondolt, vajon benne mikor tanul meg olvasni. Kis borzongás kúszott végig a gerince mentén, amitől megrándult a szája. – Mondd tovább. – Merészséggel leplezte a megingást, a hangja magabiztossága lassan őt is megnyugtatta. Ai, mint ő, összefonta az ujjait az ölében. Könnyen jött és könnyen múlt el a kézfogásuk, de mintha Ainak is hiányzott volna.

– Tuti előkelő bárokba jársz munka után – mondta rövid töprengést követően –, és saját fodrászod van!

Ezt már lelkesen tette hozzá, Chuuyát azonnali pirulásra késztetve.

– Na, Ai! Ezt honnan szedted? – Persze nem a bár, hanem a fodrász zavarta. Chuuya nagyon érzékeny volt erre a témára. Általában dühös lett, ha szóba került, de Ai csak kíváncsi volt, a hangjában nem volt ártó szándék.

– Szép hajad van – mondta, leplezetlenül végignézve Chuuyán –, biztos nagyon vigyázol rá.

– Hát... Igyekszem. – Chuuya kibámult az ablakon, elrejtve a zavaros érzéseit. – Ha tudni akarod, Dazai tehet róla, hogy így néz ki. – Az emlék felbosszantotta, de csak tompán, mintha valaki mással történt volna. – Még egy éve valamin összevesztünk, és utána bosszúból ragasztót kent a hajamba. – Ai döbbent nyögése egyértelművé tette, hogy korábban semmit sem tudott erről. Chuuya keze ökölbe szorult, de a hangjából alig sütött érzelem. – Majdnem az egészet le kellett vágni miatta, leszámítva, amit látsz. – Egy hosszabb tincs volt a bal vállán, de ahogy Ai felé fordult, a hátára sodródott. – Végül megtetszett és meghagytam így. – Chuuya is meglepődött, milyen kevéssé lett ideges miatta. Ai nagyra nyílt szemmel, egészen másképp nézett rá ezután. Tétován emelte fel a kezét, minden pillanatban elutasításra számítva ért Chuuya arcához.

Chuuya bőre meleg volt, és csak forróbb lett, amikor Ai gyengéden megsimogatta a halántékán. A hajába túrt, de még ezt is óvatosan tette, kiélvezve a selymességét, mint egy korty drága italt vagy a csokoládét.

Beszélni akart Aihoz, de a szája száraz volt, a nyelve érzéketlenné vált. Hagyta, hogy a haját simogassa, próbált kezdeni valamit ezzel a szokatlan helyzettel.

Chuuya általában nem szerette, ha piszkálják. Amíg a Bárányokkal volt, az ottani lányok, később, a Dokkmaffiánál Dazai állandóan megérintette őt, Chuuya mégsem tudta megszokni. Gátolta és zavarta minden felesleges cirógatás, és egyenesen utálta, hogyha a testét, mint egy tárgyat, mások a kedvük szerint fogdosták. Emiatt régóta senki sem ért gyengéden a fejéhez vagy a karjához.

Ai először simogatta meg, Chuuya arcába kergetve a vért. Zsigeri reakciója az lett volna, hogy ellöki magától, de a gyerekkori beidegződések csődöt mondtak Aijal szemben. Chuuya oldalra dőlt, közelebb csúszott Aihoz, és lehunyta a szemét. A lány tovább játszott a hajával, már a tarkóján. Lassabban lélegzett, vele ellentétben Chuuyának hevesen emelkedett a mellkasa a hirtelen intimitástól.

– Ez... kellemes – mondta. Ai épp a feje tetején járt, lágyan sodorgatott egy rövid hajtincset, mielőtt visszatért a simogatáshoz.

– Igen – hagyta rá. Nem hatott rá a bor, mégis elnyúlt és elhalkult a hangja. – Nekem is.

Chuuya kinyitotta a szemét. Ait közvetlenül maga mellett találta, szorosan összezárt térdét csak centik választották el a nadrágjától. A tekintete tiszta volt, de a szoba túlsó falára vetült. Chuuya azt az élénk kis arcot egészen varázslatosnak találta. Gombóc szorította a torkát, mert túl sokáig és túl közelről nézte. A levegő nehéz lett a szobában, Chuuya orra megtelt a lány ruháinak és a parfümjének gyenge illatával. Valami megmozdult benne, de semmi köze sem volt a testébe zárt istenhez vagy a gravitációhoz. Azonnal ki kellett vernie a fejéből, de a simogatás megbénította, mintha csak Dazai mindentől megfosztó képessége lett volna.

Bele kellett kapaszkodnia Dazaiba, hogy tudatánál maradjon. Ezerszer józanította ki magát a kötszerpazarlóval, akkor viszont nem működött. A tudásának elégnek kellett volna lennie, hogy elhátráljon Aitól. Dazai élt vele évekig, Dazainak adta az első csókját, vele feküdt ruhátlanul az ágyban. Ai érte aggódott, hogy jól van-e, és ha hazamegy, életben találja-e egyáltalán...

Mindent, amit valaha akarhatott, Dazai már korábban megízlelt és elvett tőle, de ha legalább Ai szívét nem viszi magával, mindez nem érdekelte volna. Chuuya szentül hitte ebben, és ez vezette, amikor közelebbi kapcsolatba kerültek Aijal. Két dologgal fékezte magát, amikor úgy érzete, a következő tettével túl messzire menne a lánynál: Dazai barátnője volt és bármikor elszökhetett utána. De telt az idő, és Chuuya már egyikben sem hitt igazán.

A térdük összeért, amikor a kellemes érzésnek engedve felé mozdult. Ai megrezzent, rövid időre abbahagyva a cirógatást, de ujjai Chuuya hajában maradtak, nem sietett, hogy kiszabaduljon. Chuuya ekkor még eltolhatta volna, magának is megálljt parancsolva. Ehelyett megérintette Ai arcát, óvatosan maga felé fordítva a fejét, és nézte őt. Egészen kiszáradt a torka.

Ai elmosolyodott, Chuuya tenyerébe dőlt, és folytatta a játékot a hajával. Chuuya nehezen uralkodott magán, mert a lány jelzései nem voltak világosak számára. A szeme kihívó, az arca többi része szégyenlős volt, finom simogatásai mégis természetesek, mintha Chuuyát évek óta ismerte volna. Lassan, szájon át fújta ki a levegőt, felborzolva a pihéket Chuuya tarkóján.

– Ai. – Megszólította, de nem tudta, mit akar mondani. A neve sóhajtva csúszott ki a száján, és Chuuya elszégyellte magát, amiért így viselkedik, de nem tudott megállni.

Ai felé mozdult, ajka a tenyeréhez ért, elektromosságot keltve Chuuyában. Halk, kérdő hangja elfúlt a kezében, csak sötét szeme tapadt kíváncsian Chuuyára.