Mielőtt jobban megfontoltam volna, mit teszek, megcsókoltam Osamut. Az volt az első alkalom, igazán nem is tudtam, mit kéne csinálnom, de a szájára szorítottam a számat, érezve a bőre fokozódó melegségét a tenyerem alatt.

Nem tolt el és a fejét sem fordította el, amit jó jelnek vettem. Osamu megérintette az ajkam, ez borzongást keltett bennem, de más volt, mint az előbb, amikor úgy aggódtam miatta. Forró volt, engem is felforrósított, és mikor megnyalta a számat, elvesztettem a helyzet feletti uralmat. Meg akartam tölteni őt, hogy kihúzzam abból a feneketlen apátiából, ami már olyan régóta fogva tartotta, mégis Osamu öntött el érzésekkel. Ha küzdök, sem tudom megállítani, de az ismeretlen okozta pánik hamar eloszlott.

Viszonozta a csókom, egészen ártatlanul és természetesen. Akkor tényleg gyereknek éreztem magunkat, elfelejtve, hogy hol vagyunk és mi mindent csináltunk már a Dokkmaffiánál.

A helyzet ártatlansága elillant, amikor Osamu előbb a nyakamhoz, majd a fejemhez ért. Megragadta a hajam. Nem okozott vele fájdalmat, de olyan váratlanul és határozottan húzott magához, mintha nem csókolni, hanem büntetni akarna. Elég sokszor láttam, hogy Ryuut is így rángatja, de engem nem ütött meg utána, csak vezetni kezdett.

Remegett a lábam, a vállába kellett kapaszkodnom, hogy megtartsam magam. Osamu átmenet nélkül változott egy közönyös rongycsomóból vadállattá. Az érintésem sosem hatott rá, a képességünk kioltotta egymást, akkor mégis felszínre hoztam benne valamit, és többé nem is szabadultam tőle, ha volt időnk egymásra.

*

Nem tudom biztosan, hogy a csók miatt történt-e, de Osamu kezdett helyre jönni. Már csak annyira volt komor, mint amikor először találkoztunk, és ugyan nem voltunk kifejezetten rosszban, nyitottabb és kedvesebb lett hozzám. Ezzel együtt többet is idegesített, mert egy csomó hülyeséget engedett meg magának. Viszont a kialakult helyzetet ennek ellenére is élveztem. Játékossá tett, és jólesett lenyomni a párnák közé, ha már nagyon idegesített; lefogni a kezét, és úgy tenni, mintha tényleg hatalmam lenne felette, pedig ha akar, Osamu bármikor le tudott volna dobni magáról.

Eleinte kerültem vele a testi kontaktust, de az együtt alvás, majd ezek a tét nélküli harcok megmutatták, hogy nem mindig kellemetlen. Könnyebb volt, amikor már rendesen tudtam uralni a képességem, de néha még akkor is előfordult, hogy Osamué visszaütött, és mindent elsöprő gyengeség öntött el miatta. Ha izgatott voltam, nehezen koncentráltam, hogy féken tartsam magam, ilyenkor kiütöttük egymást. A Többé nem ember hűvös bizsergéssel áradt szét a bőröm alatt, és hiába történt meg számtalanszor, mindig lenyűgözött, milyen érzés pár percig átlagosnak lenni.

Osamu fölényes vigyora beleégett az agyamba, különösen egy alkalommal, mikor egy ilyen kisülés után maga alá hengerített az ágyán. Előtte valami apróságon civódtunk: vagy arra akartam rávenni, hogy cserélje le a kötéseit, vagy arra, hogy tegye el végre a tiszta ruháját. Ilyenkor mellé ültem, és addig piszkáltam az arcát, amíg nem volt hajlandó odafigyelni. Akkor viszont eltökélte, hogy bosszantani fog és nem törődött velem. Mindig másfelé fordult, ha próbáltam ránézni, de közben vigyorgott, egyértelművé téve, milyen jól mulat rajtam.

– Osamu, ne már! – Fölé másztam, megfogtam a kezét a feje mellett. – Ne legyél lusta!

Ártatlan pillantást vetett rám, de az a galád mosoly csak nem tűnt el a képéről. Összefonta az ujjainkat és meg sem próbált szabadulni. Igazán unalmas volt, amit csinált, de csak le akart fogni, hogy abbahagyjam a bosszantását.

– Te vagy túl élénk – mondta, valahogy feljebb emelkedve a takaróról. Lehajoltam, így amikor feltolta magát, az arca közel került hozzám. Fintorgott, mert a hajam a nyakába hullt, még a fáslin át is megcsiklandozva. – Valaminek már igazán ki kéne fárasztania.

– Nem vagyok te, hogy a jelentésírás is kicsináljon. – Szerettem húzni, és Osamu akkoriban könnyen kapható volt rá. A homlokomnak döntötte felemelt fejét, lehetetlenné téve, hogy a kötésein kívül bármi mást lássak az arcából.

– Épp azért – mondta, az orromhoz érintve az orrát. Az, hogy az ölében ülök és a kezét fogom, nem érdekelt, de azzal a pici simogatással felborzolta minden idegszálam. – Kár, hogy Mori-san nem bízott rám – duruzsolta hirtelen egészen más hangon, ami nem is emlékeztetett a korábbi nyafogására –, elég kimerítő dolgokat tehetnék veled.

Osamu néha a legváratlanabb megjegyzésekkel is elérte, hogy zavarba jöjjek, de ez a kétes sutyorgás már egy új szint volt. Nem jöttem rá, hogy csak szórakozik, és fülig vörösödtem, megtelve valami különös, liftező gyomros borzongással.

Ekkor történt a kisülés összefont ujjaink közt. A képességem túlcsordult, de amint Osamut érte, elapadt, olyan hirtelen, mintha vákuum szippantotta volna ki belőlem. Gyengeség fogott el, megremegett a karom Osamu válla fölött. Ő még egy kicsit feljebb csúszott, a csípőjével lesodort magáról, de a kezemet továbbra sem engedte el. Az ölembe ült, hogy meg se tudtam mozdulni alatta, és azzal a fölényes, huncut vigyorával méregetett, amit a lakáson kívül sosem láttam az arcán.

– Ó, Ai-chan, mit is akartál tőlem? – Újra édes nyafogásra váltott, de a végrehajtó-tekintet nem múlt el, ami a zavarba ejtő suttogásához párosult. Nem feleltem, ránézni se tudtam, mert vörös voltam, mint a rák. Osamu halkan nevetett. – Sajnálom – mondta, sajnálat nélkül –, de mostanra egészen kiment a fejemből.

*

– Miből áll a képességed?

Chuuya egy ideje nem nézett Aira. Szégyellte volna előtte azt a hitetlen, zavarodott kifejezést, ami a csók óta megtelepedett az arcán. Képtelen volt felfogni, hogy az a kis görcs ilyeneket művelt két megbízásuk közt. Chuuya egyszerűen nem nézte ki Dazaiból, hogy bármi esélye van a lányoknál. Ugyan kinek kellett volna egy okoskodó, depressziós kölyök, aki le sem tud szállni a halálról? Ai azonban ilyesmiről nem hazudott volna, semmi haszna nem származott belőle.

Chuuya, ha erre gondolt, mérges lett, így a sztori teljes romantikus részét igyekezett figyelmen kívül hagyni. Nem volt fair, hogy Dazai sikeresebb legyen nála. Chuuya tényleg dühös volt, a keze megfeszült a takarón, Ai lazán kulcsolt ujjai alatt. Az utolsó nő, akinél próbálkozott, elutasította a magassága miatt. Már elég régen történt, de Ai elbeszélése felidézte a kellemetlen emléket. Chuuya küzdött, hogy valami mással, egy tényleg fontos dologgal háttérbe szorítsa, és Dazai hülye vigyoráról is megfeledkezhessen.

– Azonnal előhívja más áldottak képességét – felelte Ai. Rásandított Chuuyára, aki megmerevedett a korábbi fészkelődés után. – Most már tudom uralni, csak nagy stressz hatására válik nehézzé. Ezért nem mertem hozzád érni a lakásban – mondta, bocsánatkérő pillantást vetve Chuuyára. – De nem tudom... Egyáltalán emlékszel rá?

– Nagyjából – szűrte a fogai közt Chuuya –, de szívesen elfelejteném.

Ai a fejét ingatta. A haja új keretbe rendeződött, több sötétbarna tincs sodródott le a válláról.

– Nagyon vacakul voltál.

– Te talán nem? – Chuuya érthetetlenül ideges lett. Nagy hálószobája volt, de fojtogatni kezdte a tér, és nem érezte magát jól odabent tovább. Kihúzta a kezét Aiéból és felkelt az ágyról. Nem várt feleletet, a lány pedig még ki se nyitotta a száját. Chuuya kinyújtózott, öngyújtó után kutatott a kabátjában. – Kell egy cigi – mondta, bár utált magyarázkodni a szokásaiért a saját lakásban. Ai bólintott, kicserélte egymáson keresztezett, harisnyás lábát. Chuuya tétovázott, végül kibökte: – Hé, Ai, nem jössz velem?

A lány csendben követte az erkélyre. Chuuya látta, milyen félszegen mozog, menet közben felmérve a lakását. Nem ilyen helyhez volt szokva, a maffia saját szállásai meg sem közelítették Chuuya jó ízléssel berendezett, ám steril otthonát. Egy darabig Chuuya is ott élt, de sosem bírta jól a kontrollt, és amint összeszedte magát, valamivel távolabb költözött, kikerülve Mori megfigyelése alól.

Könnyű szellő cirógatta az arcukat, meglebegtetve Chuuya haját, ami végre kiszabadult a kalap alól. Ai az ablak mellett maradt, és Chuuya sem ment közel a korláthoz. Háttal a városnak könyökölt fel rá, aznap nem törődve a kilátással, ami miatt épp ezt a lakást választotta magának.

– Mondd, Ai – kezdte a harmadik slukk után, amikor a nikotin már bizsergette az ujjbegyeit, háborgó lelkét elcsitítva –, ez a dolog... meddig tartott köztetek?

Chuuya nem volt biztos benne, hogy szüksége van a válaszra Dazai megtalálásához, mégsem tudta figyelmen kívül hagyni. Zavarta, hogy azt hitte, ismeri, de valójában csak annyit tudott Dazairól, amennyit ő látni engedett.

Chuuya becsapva érezte magát. Gyűlölte, de megszokta, hogy Dazai sosem avatja be a terveibe, mert valahogy mégis kikeveredtek még a legrosszabb helyzetekből is. Bármit mondott Dazai, bíznia kellett a képességeiben, ha mindig arra alapozott, hogy Chuuya kitalálja, mit kell tennie, és a megfelelő percben végre is hajtja majd. Ez azonban nem terv, csak szeszély volt. Chuuyát idegesítette, hogy Dazai többször tette tönkre az életét, mint amit, ha más próbálja, ép bőrrel megúszott volna, ő mégis kötődött hozzá, mert senki más nem volt neki.

Azt hitte, kölcsönös. Azt várta, hogy Dazai is számít rá, hogy van benne némi jóérzés. Muszáj volt hinnie ebben, különben az állandó bosszantása mellett megőrült volna.

Dazai néha mesélt neki, főleg olyasmiről, ami Chuuyát nem érdekelte. Még kedves is volt hozzá a maga módján. Amikor Chuuya a faggatását megunva bevallotta, hogy azért dühöng, mert visszautasították, Dazai uralkodott magán, és kis kuncogássá szelídítette a nevetését. El is hallgatott, amikor látta, hogy Chuuyát komolyan bántja a dolog, és aznap este együtt mentek inni, hogy hamarabb túl legyen rajta.

Dazai csitította el a tombolását, ő vitte haza és vette le a ruháit, mielőtt ülve elaludt volna. Sok ilyen élményük volt, Chuuya mégis úgy érezte, Dazai visszaélt a bizalmával. Nem faggatta, nem volt különösebben kíváncsi rá, de nem utasította el, és azt hitte, ez nyilvánvaló a kötszerpazarlónak.

Tévedett. Dazai vagy vak volt a jelekre, vagy csak nem méltatta a teljes bizalmára. Chuuya kifújta a füstöt. Keserűség gyűlt a szájában, aminek nem volt köze a cigarettához.

– Tavaly ősz óta nem nagyon találkoztunk. – Ai a csuklóját masszírozta, ez magára vonta Chuuya figyelmét. Semmi különös nem volt a kezén, mégis úgy fogta, mintha egy régi sebhelyet tapintana ki a ruhaujj alatt. – Számít ez?

– Számít.

Chuuya emlékezett Dazai költözésére, mert onnantól kezdve, ha valami baj volt, gyakran mentek fel hozzá. Valamivel távolabb volt a központtól, mint Chuuya lakása, így ha kellett egy biztonságos hely, tökéletes volt, nem vonzották az üldözőiket a maffiához.

Ritkán kellett tényleg menekülniük, viszont Chuuya jobban emlékezett egymás sebeinek összevarrására bármi másnál. Az esték, amikor Dazai támogatta haza egy-egy túl hosszú iszogatás után, zavarosak voltak a fejébe szállt alkoholtól. Biztos pontot csak Dazai ágya jelentett, és az ismerős bútorok maga körül, amit olyan féktelen dühvel dúlt fel alig két héttel korábban.

Ait sosem látta abban a lakásban, de Chuuyának rá kellett jönnie, hogy még a nevét is ritkán hallotta. Dazai mintegy mellékesen, közönnyel említette a lakótársát, és csak kifogásként használta, hogy a húzósabb küldetések után miért nem viszi fel Chuuyát magához. Mivel ő sem törődött vele, Ai addig nem keltette fel Chuuya figyelmét. Ha gondolt is rá, csodálkozott, hogy lehet képes bárki elviselni a társát, de valami más szinte rögtön ezután kiverte a fejéből.

Hasonló történhetett Aijal, mert a kezdeti zavart kíváncsiság és óvatos tapogatózás vette át minden gesztusában. Úgy tűnt, Dazai szándékosan tartotta őket távol egymástól, és Chuuya legalább az egyik okát megértette. Ai képessége beláthatatlan következményekkel járt volna nála.

Chuuya más szemmel nézett rá, amint kitalálta. Sosem volt hatalma a benne lakó isten felett, de képes volt elnyomni a testében. Ha kiszabadította, megszűnt önmaga lenni, és Dazaion kívül senki és semmi nem állíthatta meg a tombolását. Hiába mondta Ai, hogy ura az erejének, Chuuya a személyében egy időzített bombát vitt fel magához. Mégis, a lány a kezét fogta, és még nem pusztította el a világot. Chuuya erősen gondolkodott, megpróbálta más szemszögből nézni a helyzetet.

Dazai nem láthatta ezt előre. Nem akarhatta, hogy találkozzanak, ha négy évig mindent megtett, hogy távol tartsa őket egymástól.

Chuuya érteni akarta őt. Nemcsak a bosszú vezette, bár sosem bocsátotta volna meg neki, hogy tönkretette az autóját. Az csak egy tárgy volt, Dazai viszont sokkal súlyosabb dolgokkal játszott vele kapcsolatban. Meg akarta keresni, hogy a szart is kiverje belőle, mert nem nyugodhatott, amíg az egyre nagyobb zavart el nem simította magában.

Elszívta a cigarettát és elnyomta a hamutartóban. Ai némán figyelte minden mozdulatát, úgy tűnt, nem akar tovább beszélni. Chuuya biztató pillantást vetett rá, de érezte, hogy nem ura az arcizmainak. Hagyta, hogy a lány bemenjen előtte. Ő nem fázott, de Ai szorosan vonta össze magán a blézert, egyaránt védekezve a széltől és a pillantásától.

– Fázol? – kérdezte már odabent.

Ai visszanézett a válla fölött, megállva a konyhapult külső felén. Nem tudta, Chuuya mit akar vele, így pár lépés után tétovázott. A kérdés is meglepte: önkéntelenül burkolózott a blézerbe, bent azonban leverte a víz.

– Már nem. – Összepréselte az ajkát a folytatás előtt.

Chuuya utolérte, majd a pultot megkerülve bement a konyhába. Valamit kezdenie kellett a kezével, és az egész helyzettel. Nem volt hová leülnie Aijal, de nem érezte helyénvalónak, hogy visszavigye a szobájába egy ilyen beszélgetés után.

– Kérsz valamit? Kávé? Tea? – Chuuya próbálta összeszedni magát. Kinyitotta az egyik felső szekrényt, hogy elővegyen két bögrét, amikor Ai megszólalt.

– Van valami erősebb? – Chuuya megállt. Ai egyenesen ránézett, mintha megjött volna a bátorsága a távolságtól. – Szükségem van rá a folytatás előtt.

Chuuya meglepődött, de Ai hajthatatlan tekintetét látva másik pohár után nyúlt, és keresett egy üveg bort. Nem olyat, amit utoljára ivott: hiába szerette, rosszul lett az emlékétől. Kétujjnyi rozét löttyintett ki maguknak, és az egyik poharat Ainak adta. A lány hallható megkönnyebbüléssel fújta ki a levegőt.

– Köszönöm, Chuuya – mondta. Chuuya furcsán érzete magát, ahogy Ai a nevét mondta. Megköszörülte a torkát, minden korábbi aggályát félretéve megkérdezte:

– Szeretnél visszamenni a szobámba?