Ne aludjatok el rajta, a kövi részben végre megjelenik Jungkook :D

~Jimin szemszöge~

Megfogtuk egymás kezét és figyelmeztetett a bolond lány, hogy semmiképp se törjük meg a kört. Erre a félhomályban szkeptikusan forgattam a szemem gondolván, hogy így hallotta a tévében, azért mondja. Ez volt a másik dolog, amiben tévedtem.

Felolvasott valami szöveget a könyvből, amire sajnos már nem emlékszem. Gondolom, az utána következő sokkhatás miatt nehéz felidéznem a szavait, vagy csak simán nem figyeltem annyira, mert azt hittem, csak át akar verni minket, vagy szórakozni akar.

Miután felolvasott pár sort, a mennyezet felé fordította arcát és csukott szemmel kezdett hebegni Lilith Úrnőhöz, hogy fogadja el áldozatunkat és jelenjen meg előttünk. Eddig teljesen bolondnak hittem és félig ott se voltam fejben, de amikor megrebbent az egyik gyertya lángja, abbahagytam a teendőimen való elmélkedést. Azt hittem, csak képzelődtem, de mindenki más azt a gyertyát nézte és szinte azonnal megszólalt az egyik srác:

- Láttátok?? Mintha megfújta volna valaki!

- Biztos fingottál egyet - mondta egy csaj, mire az előző fiú összehúzott szemmel visszaszólt:

- Persze. Nekem nem a seggemből jön a fing. Megtanultam, hogyan irányítsam át a farkamba, hogy finghassak előre felé is.

- Ez megmagyarázza, hogy miért nem lett még terhes egyik ribanc se tőled - morog vissza a lány - Nem is akartál velük lefeküdni, csak kellett valami, amibe belefinghatsz.

Emlékszem, arra gondoltam, hogy ezek ketten tutira dugtak párszor, csak a srác mást is megtömött és ennek nem örült a lány.

- Csak nehogy a szádba fingjak, amikor leszopsz!

- Én meg nehogy leharapjam azt a miniatűr... - kezdte az oltást a csaj, de nem tudta befejezni, mert a bolond lány idegesen közbeszólt:

- POFA. BE!

- Jól van, na - nézett rá a lány - Nevelőnek készülsz, vagy minek kiabálsz?

- Egy démonidézés közepén vagyunk - magyarázta lassan, mint a fogyatékosoknak, ami részben indokolt is volt - Pár percig kuss van.

- Mert csak te beszélhetsz? - kérdezett vissza az előbbi csaj, mire nagyot sóhajtott a bolond, majd megrántotta a vállát:

- Ha akarod, te is levezetheted az idézést. Csak nehogy elvigyen Lilith Úrnő magával, ha elrontasz valamit... Azt nem bírnánk ki.

Oldalra döntött fejjel lebiggyesztette ajkait és szipogni kezdett, hogy még látványosabb legyen a tettetett szomorúsága. Az előbbi fiúnak muszáj volt rákontráznia:

- Igen, nagyon nehéz lenne nekünk, ha egy ribivel kevesebb lenne ebben a házban...

- Na jó, én ezt kurvára nem fogom hallgatni - pattant fel a lány, mire a bolond csaj pánikolva ráüvöltött:

- NE TÖRD MEG A KÖRT!!!

Kicsit megugrottam a hirtelen üvöltésre, de ami utána történt, sokkal jobban megrémisztett. Ugyanis mindegyik gyertya elaludt és annak ellenére, hogy odabent voltunk, feltámadt a szél. Miután elaludtak a gyertyák, még lehetett valamit látni a kintről beszűrődő fény miatt, de aztán eltűnt az is, mintha kiszívták volna a világosságot a szobából. A függöny és a redőny nem mozdult, így csak döbbenten néztem az ablak felé, hogy hogy a picsába lett egy szempillantás alatt vaksötét, a csajok meg elkezdtek sikítozni.

- ÜLJ LE!!! - kiáltott rá a távozni készülőre a bolond csaj - ÜLJ LE, VAGY ITT FOGUNK MEGDÖGLENI!

- Mi a szar van?? - pánikolt be ő is, mire a többiek is ráüvöltöttek és egy hatalmas káromkodás-halmaz lett az egészből. A semmiből keletkezett szél erősödött, a kiabálás is már-már elviselhetetlenné vált és nem fogok hazudni: rendesen beszartam. Amúgy is idegeskedő típus vagyok, de ez irtózatosan megviselt. Úgy szorítottam a másik kettő egyre izzadtabb kezét, mintha az életem múlt volna rajta... és nem láttam őket, így még nagyobb volt a zűrzavar a fejemben és a szobában egyaránt.

A vaksötétben egyszer csak apró szikrákat láttam, amik nem ráztak meg, mégis mintha éreztem volna őket. Épp csak egy másodpercig tarthatott, de határozottan láttam a kékes szikrákat a levegőben, amiktől felkúszott a félelem a torkomig. A többiek kiáltozását messziről hallottam csak, mintha beszippantott volna egy másik világ. A következő pillanatban az üvöltözés közepette megpillantottam egy vörös szempárt pár méterre tőlem és határozottan úgy éreztem, hogy bárkihez is tartozott, engem figyelt. Éreztem, ahogy a jeges félelem felkúszott a hátamon, de közben vonzott is az a szempár, ami nagyon furcsa érzés volt. Pár másodpercig tarthatott csupán, aztán eltűntek a szemek és elállt a szél, illetve visszatért a kintről beszűrődő minimális fény.

Ebben a kevés fényben már láttam, hogy a lány, aki megtörte a kört, visszaült a helyére és remegve nézett ki kócos tincsei mögül. Mindenki elkussolt, csak a zihálásokat lehetett hallani.

Egymásra nézegettek, még rám is, de én elkaptam a tekintetem és visszanéztem arrafelé, amerről az a vörös szempár meredt rám. Még mindig kiráz a hideg, amikor felidézem magamban. Olyan hihetetlen tekintet volt, amilyet még sosem láttam. Őszintén szólva ha nem ilyen körülmények közt, ilyen hirtelen ért volna a dolog, akkor azt mondanám, hogy... eszméletlen gyönyörű volt. Persze közben ijesztő is, de az ellenállhatatlan vonzerő erősebben áradt belőle. Még mindig a hatalmába kerít, ha eszembe jut... valahogy hiányzik az a tekintet.

Olyan érzés, mint amikor tudod, hogy valami veszélyes és baj lehet belőle, mégis annyira csábító, hogy minden porcikáddal akarod. A jobbik eszed óva int tőle, de a szíved már rég a hatása alá került és szinte érzed, hogy köréd fonódik, mint egy szoros kötél.

A történtek után megegyeztünk, hogy nem szólunk erről senkinek. Amúgy sem hinnének nekünk, mi pedig annyira beszartunk, hogy semmiképp se ismételtük volna meg, hiába lelkesedett az ijedelem után a bolond lány. Kényszerítettük, hogy azonnal zárja le az idézést, aztán gyakorlatilag futólépésben hagyta el mindenki a helyiséget. Én még visszanéztem, de a vörös szempár természetesen eltűnt. Helyette csak a bolond csajnak csillant fel a szeme, hogy talán maradni akarok még egy körre, de amilyen rémisztő élmény volt, inkább leléptem én is.

Viszont akkor ott, a földön fekve, megerőszakolva, csak egyetlen dolog tudott erőt adni nekem: az a világító szempár. Valahogy úgy éreztem, látni akarom ismét. Mivel ezenkívül csak a halálomra vágytam, úgymond ez kötött az élethez.

Ezek után úgyis meghalhatok, szóval nincs mit veszítenem. Ha megöl egy démon, legalább nem magamnak kell megtennem.

Na meg ahogy a vércseppjeimet nézegettem, valahogy az is bekúszott a fejembe, hogy nem halhatok meg, amíg Yoongi meg nem fizet azért, amit tett. Végül is mi értelme egy démonidézésnek, ha nem kérhetsz tőle valamit? De ha nem akar segíteni bosszút állni, akkor is maximum megöl, ami valljuk be, nem lenne nagy büntetés. Az égvilágon semmi vesztenivalóm nem volt.

Halványan elmosolyodtam, de kicserepesedett ajkam belesajdult a műveletbe. A torkom porzott és minden sejtem vízért kiáltozott. Mintha azután, hogy eldöntöttem: nem patkolok el ott, aktiválódtak volna a túlélésért szükséges funkciók és beindultak volna az ösztöneim. Elhatároztam, hogy akármilyen nehéz is lesz, felkelek, valahogy kijutok onnan, rendbe teszem magam és túlélem ezt az egészet, hogy megidézhessem azt a gyönyörű szemű Lilith Úrnőt, aki talán bosszút áll Yoongin.

Mivel elég erősen akartam, megmozdultak az izmaim, de többször is visszaestem a földre, olyan gyenge voltam. A pánikrohamom és a hányás nem sokat javított az állapotomon. Minél többször próbáltam felkelni, annál többféle módon hasított belém a fájdalom. Nyomorultnak éreztem magam, de amint elkezdtem belesüppedni az önsajnálat sártengerébe, összeszorítottam a fogamat és sziszegve ugyan, de végül sikerült négykézlábra állnom. Ránéztem az ajtóra, ami távolabbinak tűnt, mint bármi, amit eddig láttam életemben. Nem volt tiszta a fejem; valahogy enyhén homályosan láttam. Nyilván a sokkhatás meg a húgy se tesz jót a szemnek... meg persze nem is volt épp világos.

Elkezdtem négykézláb mászni az ajtó felé, mint valami korcs. Lassan ment az elgyengült végtagjaim remegése miatt, de a lényeg, hogy odajutottam. Megrángattam a kilincset, de semmi. Szóval tényleg bezárta. Lehanyatlott a fejem elkeseredésemben, de amint vissza akart térni a csődtömeg énem, megembereltem magam és dühösen elkrákogtam egy pár szitokszót:

- A büdös kurva anyádat, Yoongi!

Magam is meglepődtem, milyen dühös, szinte már erőteljes volt a hangom. Pedig úgy éreztem magam, mint... mint akit megerőszakoltak.

Kézfejemre ültem, hogy ne a földre kelljen, aztán hátamat az ajtónak vetve, csukott szemmel fújtam ki magam. Arra gondoltam, honnan a picsából volt meg neki a kulcs. Aztán egy érdekesebb gondolat kúszott a fejembe: mit tennék vele, ha bármit megtehetnék? Egyáltalán mi jelentene elégtételt azután, hogy ilyen szinten megnyomorította a lelkem? Ráadásul ki tudja, milyen sérüléseket okozott és milyen fertőzéseket akasztott rám.

Körbenéztem a helyiségben. Sok lom volt bent, főleg székek meg használhatatlan dolgok, de láttam egy szekrényt is, ami felkeltette az érdeklődésem. Csak el kellett jutni odáig.

Próbáltam egy kis nyálat képezni, de úgy ki voltam száradva, hogy szinte homokozónak tűnt a szájüregem. Ismét erőt merítettem a bosszú gondolatából és a vörös szempárt magam elé képzelve egyik kezemmel belekapaszkodtam a kilincsbe, majd lassan felálltam. Remegtek a lábaim és szédültem, de a fal mentén sikerült eljutnom a szekrényig. Reménykedtem benne, hogy valami csoda folytán lesz benne víz, de persze az nem volt. Viszont találtam egy pokrócot, azt magam köré csavartam, hogy legalább ne legyek teljesen meztelen. Ezután elkezdhettem volna kiabálni, mert már nem meztelenül talált volna meg az esetleges megmentőm, de féltem, hogy Yoongi a közelben van és ha meghallja, csak még jobban elintéz. Így végül magam köré tekertem a pokrócot és úgy döntöttem, valahogy kimászok az ablakon.

Lassan odamentem és örömmel tapasztaltam, hogy a szédülés kezdett alábbhagyni. Amikor felnéztem a túl magasan lévő ablakra és elkeseredtem, megpróbáltam a Yoongi iránt érzett dühömből erőt meríteni. Annyi elszántságot sikerült összekaparnom magamban, hogy odatoljak egy régi széket az ablak alá és felálljak rá.

Az ablak be volt ragadva és úgy tűnt, majdnem fél órán keresztül rángattam, mire végre kinyílt. Többször is megtelt a szemem könnyel és fel akartam adni, de ahogy eszembe jutott, hogy valószínűleg visszajön az az állat, szerettem volna kijutni onnan.

Mikor végre kinyílt, eleredt a könnyem, de igyekeztem nem folytatni a bőgést. Nagy nehezen kimásztam, bár amikor az egyik lábamat felemeltem, a másik meg a széken maradt, úgy éreztem, szétreped a hátsó felem, de összeszorítottam a fogam. Rettegtem, hogy valami komoly bajom van és tudtam, hogy orvoshoz kéne mennem, de... természetesen a szégyenérzet erősebb ilyenkor. Főleg így, hogy férfi vagyok. Nem bírnám ki, ha még egy pasas elkezdene nekem matatni odalent!

Kiérve rájöttem, hogy mivel éjszaka volt, elég hideg lett és az a takaró nem fedett mindenhol. Viszont nem akartam, hogy meglássanak és a szobába se mehettem vissza, hátha ott van Yoongi. Egy erdős területen volt az árvaház, így mentem pár métert, hogy egy fa mögött elbújva gondolkodhassak, hogy mitévő legyek. Rettegtem, hogy a támadóm meglát és kezdődik elölről az egész rémálom; közben attól is félnem kellett, hogy más valaki pillant meg így. Valahogy annyira szégyelltem, hogy nem akartam, hogy bárki is megtudja. Amúgy se hiszem, hogy elhinnék, hiszen Yoongiról úgy tudják, hogy heteró, ráadásul nem akartam orvoshoz menni, hiába bizonyíthatnák a vizsgálatok a támadást.

Sóhajtva nekitámaszkodtam egy fának, aztán idegesen körbenéztem, annyira féltem. Tudtam, hogy ott nem maradhatok.

Végül csak eszembe jutott valami. Volt tornacuccom a suliban, csak hát valószínűleg zárva van az épület éjszaka... Nem is tudtam, hány óra lehet, de úgy tűnt, nemsoká megjelennek az első napsugarak, így nem volt vesztegetni való időm, ha nem akartam, hogy meglássanak.

Az épület, ahol tanultunk, nem volt messze. Szerencsére nem futottam össze senkivel, aki kiszökött a kijárási tilalom ellenére, vagy szabadon mozoghatott, mint én.

Minden ajtót megnéztem, de egyik se volt nyitva. Idegesen toppantottam egyet a lábammal, mire valami kavics úgy belefúródott a talpamba, hogy majdnem beszartam a fájdalomtól. Semmi se akart összejönni. Nem elég, hogy megerőszakoltak, mindenütt mocskos voltam és szomjan akartam halni, még a fagyhalálhoz is közel voltam odakint ruha nélkül.

Felnéztem az égre aggodalmamban, hogy baromira világosodik, mikor is megláttam egy nyitott ablakot a másodikon. Sóhajtva vettem tudomásul, hogy nincs más lehetőségem, mivel ezek az ajtók nem éppen arról voltak híresek, hogy egykönnyen megadnák magukat. Ez egy ilyen "ablakon bemászós" nap volt. Na meg egy nyomorult nap is egyben.

Járhattam körbe az épületet a tűzlétrát kutatva, mert nem emlékeztem, hogy hol van. Mikor megtaláltam, szentségeltem egy sort, mert túl magasan kezdődött, nehogy már fel tudjak mászni rá... még a végén túl könnyű dolgom lett volna.

Mivel elég gyenge voltam, nem bírtam volna felkapaszkodni rá így, szóval egy közeli padot rángattam el odáig, ami szintén kurva nehezen ment. Ráálltam és reménykedtem, hogy nem látnak meg így, a derekam köré tekert pokróccal, majd végre felmásztam. Körbementem a tetőn és a két szint közti különbség olyan kicsi volt, hogy különösebb erőfeszítés nélkül le tudtam mászni. Pár lépés után ott is voltam a nyitott ablaknál, amin szintén simán be tudtam lépni, mintha direkt így lett volna megtervezve az iskola. Talán tényleg azért tervezték úgy, hogy ki lehessen mászni minden teremből, hogy ha tűz lenne, mindenki kijuthasson. Még az is, akit most erőszakoltak meg és mindene sajog.

Idegesen léptem az ajtóhoz, de hála Istennek, nem zárták be a termet. Az kellett volna még! Az olyan termeket, ahol volt tévé vagy ilyesmi, bezárták, de hát ebből nem volt mit elvinni.

Elosontam a szekrényemig, bár rohadt ideges voltam, hogy megláthat egy korán érkező gondnok vagy takarító. Meglepően sötét volt odabent, pedig már hajnalodott. Sose láttam ilyen fényekben a sulit.

A szekrényemhez érve rájöttem, hogy kurvára nincs nálam a kulcsom, de itt már nem adhattam fel. Addig feszegettem az ajtót, míg ki nem esett a helyéről. Igen, a mi tulajdonainkat nem védték annyira... a bejárati ajtó fémből volt, de a diákok szekrényei régi, gyenge parafából voltak és a rögzítésük is csapnivaló volt. A hátulját véletlen már kinyomtam korábban, csak nehézkes lett volna onnan közelíteni.

Végre hozzájutottam a tornazsákomhoz, amit felkapva elkocogtam az öltözőhöz, hogy ihassak és lefürödhessek végre. Még nem tudtam, hol fogom megidézni a démont, de a hálókörletünkbe nem mertem volna visszamenni.

Megnyitottam a csapot és alig bírtam abbahagyni az ivást; már fájt a gyomrom a végére. Utána lezuhanyoztam.

Jó érzés volt lemosni magamról a mocskot és alaposan meg is sikáltam a bőröm a csapnál lévő folyékony szappannal, kivéve a fenekemet, amit óvatosan tisztítottam meg, mert nem kérdés, hogy sérült volt. A zuhany alatt ismét eleredtek a könnyeim, de nem engedtem meg magamnak, hogy még jobban összetörjek. Véghez kellett vinnem, amit elterveztem. Képtelen lettem volna csak úgy visszaülni az iskolapadba és nem tenni semmit az ellen, hogy Yoongi mindennap a pofámba röhöghessen. Vagy ami még rosszabb: megismételje az egészet...

Megtörölköztem a pokrócba, de alsógatya nem volt nálam, így anélkül kellett felvennem a melegítőmet. Kerestem egy nyitott termet és csórtam onnan krétát, hogy azzal rajzolhassam fel a pentagrammát, aztán elvettem egy tiszta kést is a menzáról, amit elmostam biztos, ami biztos. Persze ez nem az a rendes kés volt, csak olyan, amivel mi eszünk, de a konyha nem volt nyitva. Gondoltam is, hogy érdekes lesz ezzel úgy megvágni magam, hogy kiserkenjen a vér...

Mivel már világosodott, a tornazsákkal a hátamon sietve tettem meg az utat visszafelé. A megivott víztől, vagy a tudattól, hogy már nem vagyok meztelen, nem tudom, de könnyebben mozogtam, mint előtte. Sokat segített az is, hogy volt rajtam cipő végre.

Kijutottam és visszahúztam a padot a helyére, majd elindultam valamerre. Magam sem tudtam, hova, csak el onnan, nehogy Yoongi megtaláljon.

Eszembe jutott, hogy elfelejtettem a kurva gyertyákat. Na nem mintha tudtam volna, hogy hol tartják a gyertyákat a tanárok... nem is hiszem, hogy volt olyan az iskolában. Kénytelen voltam anélkül próbálkozni.

Végül úgy döntöttem, elmegyek egy közeli épülethez, ami már elég romos volt. Az ajtaja rég kiesett a helyéről, így be tudtam menni... csak azért aggódtam, nehogy akkor dőljön össze, mikor bent vagyok. Fogalmam sincs, miféle épület lehetett régen, de nem lakóház volt, azt hiszem.

Viszont hiába rajzoltam le a földre a pentagrammát és hiába sikerült nagy nehezen elvágnom a kezem azzal a szar késsel, nem történt semmi. Kérhettem én bárhogy Lilith Úrnőt, hogy jelenjen meg, semmiféle jelét nem adta, hogy érdekelném. Egy ideig könyörögtem, de hát úgy tűnik, a démonok olyanok, mint Isten: talán meghallgatják a kérésed, de teljesíteni nem fogják. Nem dzsinnek sajnos.

Bőgtem vagy egy órán keresztül, hogy nem tudom megcsinálni, de aztán sikerült megemberelnem magam. Eszembe jutott, hogy valami szöveget felolvasott a bolond lány egy könyvből, így elmentem a legközelebbi könyvtárba és megvártam, hogy kinyisson, de nem volt semmiféle értelmes könyv a démonokról, csak gagyi tiniregények. Elmentem hát a nagyobbik könyvtárba, ahol már találtam egy rendes könyvet a témában, de mivel nem voltam tag és nem voltak nálam papírok meg pénz a beiratkozáshoz... szégyellem ugyan, de eltettem a táskámba és remegő lábakkal kisétáltam. Bűntudatom volt, de nem tudtam mit tenni; ebben a könyvtárban elég drága volt a beiratkozás és anélkül nem adtak ki semmit.

Megnéztem, mi kell egy idézéshez: gyertyát, füstölőt és tükröt írt, de hát én nem a tükörben láttam azt a szempárt anno és nem volt semmiféle füstölő se... Szóval végül úgy döntöttem, a gyertyát választom, ami anno is bejött.

Órák óta korgott a gyomrom, de nem ez vezetett egy boltba, hanem a tudat, hogy talán gyertya nélkül nem is megy a dolog. Találtam egy kisboltot, de voltak kamerák, szóval a következő, amivel elütöttem az időt az az volt, hogy olyan boltot keressek, amiben nincsenek.

Mikor megtaláltam A Boltot, próbáltam nem kimutatni, mennyire ideges voltam. Kapkodtam a fejem, nehogy meglássák, ahogy a táskámba rejtek egy zacskó kekszet meg egy vizet, majd köröztem még egy kicsit. Sok mindent árultak, így elgondolkodtam, hogy szerezni kéne egy alsógatyát is, de egyrészt a lelkiismeretem könyörgött, hogy csak a legfontosabbakat lopjam el, ha már muszáj, másrészt meg nem vettem volna fel az alsót mosatlanul.

Idegbeteg módjára, remegő kézzel eltettem egy csomag gyertyát is és hála a jó égnek, volt gyufa az egyik polcon, így nem kellett az eladótól fél méterre lévő öngyújtóknál próbálkoznom... biztos voltam benne, hogy lebuktam volna.

Sikerrel kisétáltam lehajtott fejjel. Még csak fel sem nézett a telefonjából az eladó.

Hogy belejöttem a lopásba! Bár a többi intézetishez képest azért eléggé amatőr voltam... azok a rendőr alól is kilopták volna a széket.

Visszamentem a romos épülethez és elkezdtem olvasgatni a könyvet, közben ettem a kekszet és ittam a vízből is.

A könyv szerint fontos, hogy tisztelettel bánjunk a démonokkal, ami nálam alap, mivel legutóbb gyakorlatilag majdnem beszartam, úgy féltem. Másik, hogy tudni kell, miért akarjuk megidézni, ami szintén megvolt. Ennél jobban nem is tudtam volna a bosszúra koncentrálni.

Következő, hogy ismerjük a démont, akit meg akarunk idézni. Mivel gyakorlatilag szemeztem az Úrnővel, gondoltam, ez is megvan.

Ezen kívül fel kell neki ajánlani valamit. Én a bolond csajtól úgy tanultam, hogy vér kell, de mi van, ha az nem elég neki egy ilyen nagy kérés esetén? Talán ezért nem jelent meg. Végül is múltkor többen ajánlottuk fel neki a vérünket és csak annyit akartunk, hogy megjelenjen. Talán valami mást kéne neki ígérni... de mi a fenét adhat egy halandó egy démonnak?

Végül úgy döntöttem, hogy ha nem éri be a véremmel, akkor megígérem neki, hogy a szolgája leszek egy napig. Elég gyerekesen hangzik, de ki tudja, mi történne velem, ha örökké egy démont szolgálnék? Bosszút akarok állni, de jó lenne nem ilyen súlyos árat fizetni.

A könyv szerint a démon pecsétjét kell nézni és a nevét kántálni, de legutóbb se láttam pecsétet és nem is hallottam, hogy mondogatta volna a bolond lány Lilith Úrnő nevét... csak párszor mondta ki, mégis működött. Szóval úgy gondoltam, ezt a részt akár át is ugorhatjuk. Majd magam elé képzelem a gyönyörű szemeit.

Pentagrammát nem írt, de hátrébb lapozva megláttam egy nagy, bonyolult ábrát, ami úgy nézett ki, mint egy idéző kör. Nagyon megtetszett és úgy éreztem, mindent meg kell tennem az ügy érdekében, így eltakarítottam a romokat és elkezdtem felrajzolni a padlóra. Mit ne mondjak, a sok bonyolult jellel együtt eltartott vagy húsz percig, mire sikerült, de egész pofás lett.

Akkor még nem tudtam, hogy ez volt a legszarabb ötlet. Gondolhattam volna, hogy nem kéne ezt használni, mert mindenféle ismeretlen jelek voltak rajta, nem egy barátságosnak mondott démon pecsétje, vagy egy sima pentagramma, de azt hitem, minél részletgazdagabb a kör, annál szívesebben jön el a démon. Hát, jött is, az tény...

A következő sort elolvasva majdnem agyfaszt kaptam. Azt írta, hogy lehetőleg éjjel kell idézni, mert akkor "más energiák vannak"... Nagyjából délután négy óra lehetett talán, de már nem volt annyira világos, mint délben, úgyhogy reménykedtem, hogy jó lesz neki a "nemsoká kora este lesz" nevezetű napszak is.

Eszembe jutott, hogy legutóbb is kora este idéztünk és a nyár miatt világosabb volt, mégis működött, ezért úgy döntöttem, megpróbálkozom vele és ha nem sikerül, akkor éjszaka is teszek egy próbát.

Meggyújtottam a gyertyákat és a helyéről kiesett ajtót visszaállítottam a helyére, így kevesebb fény szűrődött be. Kábé annyi, amennyi a sikeres démonidézéskor...

Leültem a körön kívül, hogy ne zavarjam az átjáró kinyílását. Erősen koncentrálni kezdtem a bosszúvágyamra, aztán felidéztem magamban azt a gyönyörű szempárt, ami olyan élénken élt az emlékezetemben, mintha csak tegnap láttam volna. Teljesen belemerültem a vörös, világító fényébe és a mélységébe, ami mintha el akart volna nyelni. Felolvastam a szöveget a könyvből, majd elkezdtem kérlelni a démont, hogy segítsen nekem bosszút állni. Végiggondoltam a sok szörnyűséget, amit elszenvedtem Yoongi által, hátha megsajnál az Úrnő és segít nekem.

- Segítségedért cserébe véráldozatot mutatok be neked - mondtam továbbra is koncentrálva és nagy nehezen elvágtam a kezem azzal a vacak késsel, amit a menzáról hoztam el. Mivel nem tudtam, mit tegyek a vérrel, így gondoltam, csak belefröcskölöm az idéző kör közepébe. A vérről nem is írt semmit a könyv, csak néhány szertartáshoz kellett egy tálkába folyatni az író szerint, de valamit fel kellett ajánlani és azon a pár szem megmaradt kekszen kívül nem sok mindent tudtam volna adni a démonnak...

Meglendítettem hát a megvágott kezem és a gyertyák fényénél láttam, ahogy szép ívet leírva, kecsesen repülnek a démonidéző kör közepe felé a vércseppek. Amikor földet értek, alig látható füst szállt fel a körből, amitől tágra nyílt a szemem. Oh, ez az, most sikerülni fog!!

Köszi, hogy elolvastad!🖤