A rész itt-ott kissé undi és erőszakos jeleneteket tartalmaz.
Kiskorúaknak, gyenge idegzetűeknek nem ajánlom!
Az erőszakot nem támogatom. Ilyeneket senki se csinálhat senkivel semmilyen körülmények között.
Ezzel a résszel azt akartam megmutatni, mennyire szereti Jungkook Jimint és milyen messzire képes elmenni érte.

~Jimin szemszöge~

Elindulok, magam sem tudom, hova. Gyalog nagyon messze van a főváros és alig van vizem meg kajám, így halálra vagyok ítélve. Kéregetni nem akarok és lopni se, mert amilyen béna vagyok, még lebuknék... szóval nem tudom, hogy lesz.

Kiérek a városból és a főút mellett gyalogolok, miközben mellettem sorra húznak el a kocsik. Nem akarom elüttetni magam, így bent megyek, az árok mentén, de a kisebb-nagyobb gödrök miatt elég nehéz. Ráadásul a kocsik keltette zaj már most idegesít, pedig még közel sincs csúcsforgalom... Milyen jó is lenne, ha nem kéne gyalogolnom! De akármilyen csábító, nem merek stoppolni, mert nem biztonságos. Elég volt ennyi izgalom.

Kis idő múlva lehúzódik egy kocsi és megáll mellettem, mire én is megtorpanok. Már épp kezdem fontolgatni, hogy elfutok, hátha ez is bántani akar, mikor kiszól egy középkorú férfi a kocsiból:

- Merre mész, fiam?

Egy pillanatra megijedek, de aztán meglátom az inge nyakánál a kis fehér négyszöget, ami azt jelzi, hogy pap, ami miatt úgy érzem, megbízhatok benne.

- A fővárosba mennék... - válaszolok bátortalanul, mire int a fejével:

- Gyere, elviszlek!

Pár másodpercig csak álldogálok, de aztán rájövök, hogy tényleg semmi félnivalóm Isten emberétől. Igaz, átadtam a testem egy démonnak, de ezt ő nem tudja, Isten pedig elvileg mindent megbocsájt. Így hát beszállok a pap mellé.

- Köszönöm - nézek rá hálásan, mire elmosolyodik, de aztán leolvad a mosolya és megkérdezi:

- Mit történt a szemeddel?

- Öhm... behúztak nekem egyet - fogom rövidre, mire eltátja a száját - De nem akarok róla beszélni... ha nem nagy baj.

- De hát ki volt az? - kíváncsiskodik tovább, viszont amikor látja, hogy csak lehajtott fejjel ülök és nem fogok válaszolni, beindítja a kocsit - Na jó, nem kell róla beszélned.

- Köszönöm...

- Hogy hívnak? - jön az újabb kérdés, én meg pánikba esem és mivel kereshetnek, úgy döntök, jobb hazudni:

- ...Hyunwoo.

- Én meg Sanghun - mutatkozik be - Honnan jöttél? Nem sűrűn látni korodbélieket magányosan gyalogolni errefelé...

- Hát... - kezdem idegesen, mert elég szarul hazudok és időm se volt átgondolni, mit fogok mondani - Igazából nincs senkim, csak a nagymamám, de neki is nagyon kevés a pénze és nem akarom még nehezebbé tenni neki... szóval elbúcsúztam tőle. Elköltözöm Szöulba, ott talán kapok munkát.

Idegesen felé pillantok szemem sarkából, hogy vajon elhiszi-e, de nem látszik, hogy gyanakodna.

- A szüleiddel mi a helyzet?

- Meghaltak.

Valójában a szomszédok folyamatosan hallgatták a sikolyaimat, ahogy apám vert és egy nap értesítették a gyámügyet, akik a sérüléseimet látva el is vittek. Apám bántott és engem okolt érte, anyám meg a kisujját se mozdította, hogy megvédjen, így számomra végül is mindketten halottak. Ha nem ilyen szüleim lettek volna, talán most nem mosnám a kezem kényszeresen... Bár lehet, hogy ennek semmi köze ehhez.

- Sajnálom, fiam - fejezi ki részvétét a pap - De adjon erőt a tudat, hogy egy nap találkoztok odafent a mennyek országában.

Hát, rohadtul nem hinném, hogy azok ketten a mennybe kerülnek... de ha mégis odajutnának, én inkább a pokolba megyek, hogy ne kelljen találkozni velük.

- Köszönöm, Atyám - felelem színtelen hangon, miközben kibámulok az ablakon.

- A nagymamád nem volt szomorú, hogy otthagyod?

- De, az volt - felelem a nagyanyámra gondolva, aki tényleg elég szomorú volt. Amíg élt - De megértette, hogy nincs mit tenni. Ilyen kisvárosokban nincs munka olyanoknak, akik nem végeztek még a gimnáziummal se, viszont ő meg a kevés kis nyugdíjából nem tudott rendesen eltartani. Nem akartam teher lenni.

Csak nem ragadt rám egy kis tisztességtelenség amellett a hülye démon mellett, hogy ilyen könnyen hazudok? Legalább valami "haszna" is volt ennek az egésznek...

- Biztosan nem voltál az - feleli bizalmasan, majd felém fordítja a fejét - Hiszen egy gyerek rengeteg örömet tud hozni egy felnőtt életébe.

- Hát, nem tudom... - felelem az intézet nevelőire gondolva, akik nem tűntek túl boldognak, amiért velünk foglalkozhattak. Csak akkor láttam rajtuk valamiféle elégedettséget, amikor nem tudtuk a választ és megütöttek.

- Biztosan nagyon örül a nagymamád, hogy ilyen fess unokája lehet - mondja még mindig engem nézve, majd tekintetét visszavezeti az útra és elmosolyodik, amitől megjelennek a szarkalábak a szeme körül - Hány éves is vagy?

- Tizenhat - felelem azon gondolkodva, hogy hol vagyok én "fess". De hát ezek az öregek minden harmincöt alatti férfit fess fiatalembernek hívnak. Rendszerint a fiatalkori énjüket is valahogy így írják le, mintha az, hogy valaki nem középkorú, garancia lenne arra, hogy jól is néz ki...

- Az egy nagyon jó kor. Bár, már több a gond, mind kisgyerekkorban... - mondja elgondolkodva, nekem pedig egyet kell értenem vele. Ha valaki normális családban nő fel, a gyerekkora gondtalanabb, mint a tinikora...

- Igen. Minden évvel egyre nehezebb lesz az élet. Hiszen most munkát kell keresnem és valahogy eltartanom magam, mikor nincs se pénzem, se szállásom, se szakmám... - sóhajtok gondterhelten. Érzem, ahogy rátelepszik a súly a mellkasomra most, hogy megint a problémákra gondolok.

- Úgy érted, nincs hova menned? - kérdezi döbbenetében felemelve hangját - De hiszen nem lehetsz földönfutó! A nagymamád nem adott pénzt az útra?

- Adott volna, de nem fogadtam el - vetítek tovább. Bár végül is kisebb összegeket tényleg kaptam az egyik nagyanyámtól olykor-olykor, mikor még élt... - Nem akartam, hogy éhezzen vagy kilakoltassák miattam...

- Ó, szegény fiú! - szörnyülködik a kormányt erősen markolva, nekem meg bűntudatom támad, amiért átverek egy szent embert - Ne félj, a mi Urunk nem hiába vezetett el hozzád! Nyugodtan maradj a paplakon velem, amíg nem találsz munkát és nem gyűjtesz elég pénzt. Vagy akár tovább is, ha megtetszik ott.

- Komolyan mondja? - kérdezem reménykedve, hogy nem kell csövelnem vagy strichelnem. Mondjuk, utóbbit amúgy se csináltam volna.

- Persze, hogy komolyan! Kötelességem segíteni egy bajba jutott gyereken - válaszol kedvesen mosolyogva, amitől elárasztja a lelkemet a hála - Örülök, hogy megtaláltalak, fiam. Nagyon jóban leszünk mi ketten.

- Köszönöm! Majd... mindenképp visszafizetem az étel árát, amit ad, amikor már lesz munkám! - ígérem, mire az egyik kezével nemet int:

- Ó, nem, nem nem! Nem fogadhatok el pénzt. Majd segítesz a ministrálásban, meg hasonló apróságokban.

- Én... nem tudom, hogyan kell ministrálni - hajtom le a fejem kissé aggodalmasan, hogy talán ezt az egy lehetőségemet is elcseszem azzal, hogy nem vagyok elég vallásos. És akkor még nem is tudja, hogy nemrég beengedtem egy démont a testembe, hogy segítsen kinyírni valakit.

- Semmi gond, majd megmutatom - ajánlja fel készségesen, mire megkönnyebbülten elmosolyodom - Mindenre megtanítalak...

~Jungkook szemszöge~

Visszamegyek a kocsiért, amit elhoztunk és elvezetek egy csendes utcába, ahol leállítom a motort, hogy elkezdhessek erősen koncentrálni a pecsétre és megtaláljam Jimint. Bő húsz percet vesz igénybe és már gyöngyözik a homlokom, mire végre megérzem, hogy merre kell elindulnom. Elfog a balsejtelem, ami jelenleg nem csak egy megérzés; tudom, hogy baj van. Nem tudom, hogy mi és azt se tudom, hogy pontosan hol van, de veszélyben van, ez biztos. Akárki is bántja, még ma a pokolra küldöm!

Idegesen ráverek egyet a kormányra, amiért nem lehetek most vele, hogy megvédjem, aztán beindítom a motort. A rémálmok, a dühroham, a gyújtogatás és ez a koncentrálás sokat kivett belőlem, így majdnem bealszom a kormány mögött. Hiába, nem volt elég az a pár óra zavart forgolódás ennyi év után.

Szitkozódva verem a kormányt vezetés közben, amitől véletlen megnyomom a dudát és rájövök, hogy lassan reggel van és nem kéne felhívni magamra a figyelmet, mert feltűnhet az embereknek, hogy senki se ül a vezetőülésen...

Meglátok egy boltot és leállítom az autót, hogy szerezzek egy kis cukrot, ami ad egy kis energiát és segít ébren maradni.

Kiszállok a kocsiból és besietek a boltba, ahol az édességes polcnál válogatva egyszer csak meghallom, ahogy néhány sutyerák beszélget a mellettem lévő soron, miközben sört pakolnak a kocsijukba:

- Kurva jó ötlet volt, hogy megszerezzük a kis köcsög pénzét!

- Még szép, hogy jó ötlet volt. Én találtam ki.

Ennyi elég is, hogy elfogjon egy rossz érzés. Közelebb megyek hozzájuk, hogy jobban halljam, miről is beszélnek ezek a faszfejek.

Az egyik megveregeti a vállát a magas kopasznak, aki elégedetten vigyorog, miközben segít a másik háromnak bepakolni a sört a bevásárlókocsiba. Ki akarom deríteni, hogy kit loptak meg. Annyi mindenki lehetne, mégis az ösztöneim azt súgják, Jimint bántották...

- Na, menjünk! - szól az ötletgazda - A sör nem issza meg magát.

Micsoda gyökerek...

Elindulnak kifelé, én meg mögéjük állok és idegesen nézegetek a kijárat irányába. Sietnem kéne, hogy megtaláljam Jimint, de ha ezek tudnak valamit róla, akkor jobb, ha maradok.

Már épp azt hiszem, nem tudok meg róluk többet, amikor is kifelé menet az egyikük elővesz egy telefont.

Az ott Jimin telefonja...

Elborul az agyam és elkap az azonnali gyilkolási vágy. Megtámaszkodom a bolt egyik polcán, nehogy nekik menjek és megöljem mindet, mielőtt kiszedném belőlük, hogy mit csináltak Jiminnel...

Megolvad a polc a kezem alatt és legszívesebben porig égetném az egész várost, de egyrészt nincs annyi energiám, másrészt meg Jimin miatt muszáj türtőztetnem magam egy ideig.

Így hát követem őket. Az ostobák a parkoló legtávolabbi részén, a fák alatt álltak meg. Bár amúgy sincs itt senki tekintve, hogy túl korán van és messze vagyunk a városközponttól.

Beszállnak egy kocsiba és valami szar zenét kapcsolnak, én meg közben ráteszem a kezem a motorháztetőre és elintézem, hogy ne induljon be a motor. Próbálgatják egy ideig, majd káromkodni kezdenek és ketten kiszállnak, hogy megnézzék, mi a probléma. Most, hogy Jimin eltűnése miatt amúgy is feszült vagyok, nem bírom tovább türtőztetni magam. Elég, ha csak egyet hagyok meg; majd az elmondja, mit műveltek.

Felnyitják a motorháztetőt, így a bent ülő két mocsok nem látja, mi történik. Ahogy behajol az egyik a motor fölé, belenyúlok a mellkasába hátulról, amit még nem vesz észre, de aztán, mikor megtalálom a szívét, megszilárdítom a kezem és egy hirtelen mozdulattal kitépem a helyéről. Olyan gyors vagyok, hogy üvölteni sincs ideje. Viszont piszkos lett a kezem.

A második csak lefagyva, rémült fejjel áll és nézi a köcsög társa köcsög holttestét. Nem is sejti, hogy záros határidőn belül ő is kísértetiesen hasonló halált fog halni.

Gyorsan belenyúlok a gyomrába úgy, hogy még ne érezze és ne ütközzön a kezem akadályba, közben megragadom a nyakát, hogy ne tudjon kiáltani. Lejjebb vonom a fejét, így nem láthatják a kocsiban ülők, hogy mi történik. Őket majd később kérem fel keringőre.

Fuldokolni kezd az aktuális áldozatom, de én nem ilyen sótlan halált szánok neki. Kitépem a belét, majd sietősen a nyaka köré fonom azt, hogy a kezem helyett a beleivel fojthassam meg. Nem törődöm a szemeiben látható rémülettel és a képére kiülő fájdalmas grimasszal; csak lelököm arccal a földnek és rátaposok, közben húzom a nyaka köré tekert nyálkás belét. Amikor hátranyúl és kitapintja azt, aminek a gyomrában kéne lennie, még kétségbeesettebben kezd kapálózni, így végül erőteljesen rásarkalok a gerincére, hogy eltörjem azt és ne mocorogjon. A hörgő hangja sem tűnik fel a bent ülőknek, mert túl hangosan hallgatják a rapet a hülyék. Nekem viszont hamar elmegy a kedvem a fojtogatástól, így csak megcsomózom a nyálkás, csúszós beleit a nyakán olyan szorosan, amennyire csak lehet. Szerencsére nem szakadt szét, de azért így is kurva gusztustalan a véres trutymó a betonon és a kezemen. Olyan retkes a karom, mintha most segítettem volna a világra egy embert... Hát, végül is átsegítettem a másvilágra. Az már majdnem egy szülés levezetése.

Nincs sok időm, ezért hagyom a bélpoklost és odalépek az anyósüléshez. A kormány mögött ül a fazon, aki az ötletet adta és aki miatt megtámadták Jimint, így őt hagyom utoljára. Övé a fődíj.

Úriemberként kinyitom az ajtót, mintha randiznék az anyósülésen terpeszkedő paraszttal. Csodálkozva felém kapják a fejüket, de nem látnak engem, így zavartalanul kirántom a fiatalembert a helyéről és elkezdem beleverni a fejét a kocsiba. Kiáltozik és fröcsög a vére, de olyan durván ütöm neki a járműnek, hogy hamar másvilágra jut. Még folytatom egy kicsit akkor is, amikor már tudom, hogy halott, de sokat nem tudok játszani vele, mert az utolsó magához tér a döbbenetből és kiszáll a kocsiból, hogy elmeneküljön a láthatatlan halál elől. Elengedem a parasztot, akinek az arcából szinte csak a vérrel borított nyers hús látszik. Az utolsó mocsok után futok és egy rekordidő alatt utolérem, majd megragadom és gyorsan kettétöröm mind a négy végtagját, hogy ne tudjon küzdeni. Üvölt, ezért körbenézek, de szerencsére senkit se látok. Jó, hogy nem este ötkor találtam meg őket, amikor nagyobb a forgalom, mert akkor furcsa látványban lenne részük az erre járó embereknek.

A pulcsijánál fogva húzom magam után, ő meg káromkodik és kiabál, így sietősre veszem lépteim és bedobom a kocsi csomagtartójába. A három hullát beteszem a hátsó ülésre és lecsukom a motorháztetőt, majd beülök a kormány mögé. Pont ekkor jelenik meg egy kocsi és mivel csináltam egy kis mocskot, kissé feszült vagyok, nehogy idejöjjön az illető, mert a csomagtartóban relaxáló utason kívül nem igazán akarok több embert ölni ma. Persze ha muszáj...

Szerencséjére nem a közelemben parkol le, így kis várakozás után beindítom a motort. Nem megyek messzire; alig pár percre van egy elég kihalt hely, hiszen gyakorlatilag a város szélén vagyunk. Öt perc kocsival és már a szomszéd faluba érünk.

Körbenézek és mivel nem látok senkit, láthatóvá válok. Kinyitom a csomagtartót, mire a paraszt rémülten néz rám. Most nincs időm a további megfélemlítésre, mert Jiminnek szüksége van rám, így csak gyors kidobom az utast a kocsiból és vörösen világító szemmel ránézek:

- Nem mozdulsz és azonnal válaszolsz! Mit csináltatok a fiúval, akitől a pénz van?!

A hangom dühösen cseng, de nem a rémület veszi rá, hogy beszéljen. Arra nincs időm. Az erőmet használom, noha kezd fogyni a gyújtogatás miatt...

Láthatóan meglepődik, hogy elkezd mozogni a szája és akarata ellenére azonnal válaszol:

- Üldöztük, aztán elszedtük a pénzét és megütöttem, utána meg leléptünk...

Belenézek a fejébe, hogy tudjam, tényleg Jiminről van-e szó. Azért kínos lenne, ha csak megtalálták volna valahol a telefonját és valaki mást loptak volna meg, én meg a semmiért részesítettem volna őket ilyen kellemetlen halálnemben. Haha.

A fejébe nézve látok pár képet, ahogy a sötétben kergetnek valakit, aztán... beigazolódik a megérzésem: meglátom Jimint, ahogy ketten lefogják, majd ez az állat fojtogatni kezdi és képen is törli. Szegény majdnem megfulladt... sírt miattuk... és rettegett. Azt viszont nem tudja, hova ment utána Jimin, mert elfutottak, mint a patkányok.

Először a szomorúság fog el, amiért Jiminnek ezt kellett átélnie; aztán a bűntudat, mivel miattam történt ez vele; végül a düh elsöpör minden más érzelmet. Ez a mocsadék majdnem megölte őt... De majd most megtudja, milyen érzés megfulladni.

A törött csontja kilátszik a karja egy pontján, így azt megragadva kitörök belőle egy darabot, amit egy üvöltéssel díjaz, de nem bír mozogni, mert az erőmmel mozdulatlanságra kényszerítettem. Rászólok, hogy kussoljon és mivel használom rajta az erőmet, képtelen tovább kajabálni. Óvatosan felvágom a kitépett csontja szélével az álla alatti bőrt, majd sietősen kihúzom a seben a nyelvét, amitől így szépen meg fog fulladni. Nem egyszer csináltam már ilyet, így szinte már rutinbeavatkozásnak számít nálam. Persze a kezelés néha fájdalommal járhat, de erről az orvos nem tehet.

Amíg fulladozik a saját nyelvétől, felhúzom a pulóverét és döfködni kezdem a hasát a karjából származó csontdarab hegyesebb végével. Minden döfés után szánalmasan nyöszörög a nagy, bátor bűnöző, a belsőségei meg a szokásos nyálkás-vagdosós hangot hallatják és közben a vicsorgó pofámba fröcsög a mocskos vére. Vigyázok, nehogy túl mélyre szúrjak és idő előtt véget érjen a móka. Sietnem kell Jimin után, de azért ezt a két percet használjuk még ki.

Mikor már kellőképpen lyukas a hasa és véres a pulóvere, gondolok egyet és a szeméhez közelítek a csontdarabbal, mire kétségbeesetten összeszorítja azt, mintha ezzel megakadályozhatna bármiben is. Az erőmmel kényszerítem, hogy nézze, ahogy közeledik, majd újra feljebb emelem a csontot és lendületből beledöföm a szemgolyójába. Tiszta vér vagyok, de nem zavar, mert ráéreztem az ízére és elégedettséggel tölt el fájdalmas rángása és félelmének szaga.

Tehetetlenül hörög, ahogy vigyorogva kivájom látószervét, aztán a másikkal is megismétlem ugyanezt, amiért megütötte Jimin szemét. Ahogy eszembe jut, mennyire félhetett és milyen fájdalmas lehetett neki ez annyi megpróbáltatás után, elkedvetlenedem és elengedem a csontdarabot, hadd essen le a földre. Kis gondolkodás után azért még eltöröm az orrát a pasasnak, aki időközben a fájdalomtól és félelemtől behugyozott. Hátrébb lépek és nézem, ahogy még néhány másodpercig fulladozik. Valószínűleg már nem ég a tüdeje, csak a halál hűvös szelét érezheti, ahogy a végtagjaiból indulva lassan minden testrészét beborítja. Jó érzés nézni, ahogy haldoklik a rohadék. Olyan, mintha sikeresen véghezvittem volna egy projektet, ami a sulihoz kell.

Pár másodperc után ki is száll belőle az élet és elernyed a teste. Kicsit bánom, hogy Yoongit nem kínoztam meg rendesen, de tudom, hogy Jimin gyomra nem bírt volna egy ilyen jelenetet.

Megnézem a kocsiban, hogy biztosan meghalt-e az is, amelyiket a beleivel fojtogattam. Mikor megbizonyosodom afelől, hogy mind megfizettek azért, amit Jiminnel tettek, berakom az utolsó áldozatot is a kocsiba és sóhajtok egyet. Most takaríthatok fel... réadásul amint végzek, rendszerint elfog egyfajta kedvetlenség és ürességet érzek. Ezt a részét utálom.

Van egy viszonylag tiszta pulcsi a kocsiban, így megfogom és nagyjából letörlöm vele a mocskukat magamról. Ezután meglátom a lopott pénzt az ülés alatt és elgondolkodom, hogy vigyem-e vagy ne. Végül úgy döntök, viszek belőle valamennyit, mert így nem kell több erőt pazarolnom, hogy pénzt szerezzek, ha hirtelen kell majd valamire. Nagyon fogytán vagyok az energiámnak...

Mire elégetem a hullákat és nagyjából magát a kocsit is, alig bírom nyitva tartani a szemem. Nagy nehezen visszavánszorgok a kocsihoz, amivel eljöttem a boltig, de hulla vagyok, csakúgy, mint a négy fős gang.

Beülök a kocsiba és rájövök, hogy a boltban hagytam a rohadt cukrot, így mehetek vissza. Beérve felkapom a kiszemelt árut, majd fogok még pár zacskó gumicukrot, egy kólát és egy vizet. Amint kiérek, magamba döntöm a cukor felét és leöblítem egy kis kólával, így felfrissülök annyira, hogy útnak indulhassak. Lemosom magam a vízzel, hogy ne legyek olyan dzsuvás, aztán beülök a kocsiba és elhajtok. Pár utcával arrébb lehúzódom az út szélére és erősen koncentrálni kezdjek, hogy megtudjam: biztosan jó irányba megyek-e. Nehezemre esik, de ébernek és higgadtnak kell maradnom, ha meg akarom találni Jimint. Márpedig én akkor is a nyomára bukkanok, ha le kell mészárolnom érte az egész várost.

~Jimin szemszöge~

Pár óra alatt odaérünk a fővárosba, ahol nagy a forgalom és nagyon sok az ember. Nézem a magas épületeket és a papnak is feltűnik, ahogy forgatom a fejem, így megkérdezi:

- Nem voltál még itt?

- Egyszer, de nagyon kicsi voltam - felelem újra előre fordulva, mert ki tudja, örül-e, ha nem tudom türtőztetni magam. Egy papnál biztos jól kell viselkedni... lehet, hogy nem lesz könnyű. Persze még mindig jobb, mintha az utcán kéne élnem.

Épp egy dugóban ülünk, amikor hirtelen megkordul a gyomrom. Elvörösödök és szégyellem magam, de a pap csak felém hajolva elmosolyodik és megkérdezi:

- Mit ennél szívesen?

Nagyon zavarban vagyok, amiért egy majdnem idegen emberre vagyok utalva, így ha nem lenne egyértelmű, hogy éhes vagyok, azt mondanám, nem vagyok az. Megehetném a krékerem, de inni se merek, mert utálom, ha hallják, ahogy kajálok. Miért kell ilyennek lennem??

- Mindegy... - felelem lesütött szemmel.

- Szereted a McDonald's-ot? - kérdezi kis gondolkodás után, mire bólogatni kezdek. Idejét se tudom már, mikor ettem mekiben, de emlékszem, hogy ízlett a kaja - Akkor odamegyünk.

- Ön... szokott ott enni? - kérdezem félénken. Azért furcsa látvány lehet egy pap a mekiben...

- Persze - mondja jókedvűen, miközben engem néz, én meg alig bírom fenntartani a szemkontaktust, mint általában az újonnan megismert emberekkel - Mindig odaviszem a ministráns fiúkat jutalmul a szolgálataikért.

Bólintok egyet, bár kicsit furán hangzik a dolog. Nem is tudtam, hogy a ministrálásért el szokták vinni kajálni a papok a gyerekeket. De hát ahány templom, annyi szokás, gondolom.

Nemsoká bekanyarodik egy mekihez, én meg alig bírom kontrollálni a gyomorkorgást. Ahogy belépünk, megérzem az illatot, amitől csak még éhesebbnek érzem magam. Nagy a nyüzsgés és sorba kell állnunk, de nem bánom, mert ki kéne választani, hogy mit akarok enni és elég sok minden van. Próbálok olcsóbbat választani, hogy ne tűnjek pofátlannak.

De aztán, mielőtt még sorra kerülnénk, felém fordul a pap:

- Happy Meal menü jó lesz? Vagy ahhoz már túl idős vagy?

Rémlik, hogy milyen is az, meg amúgy se mernék bunkón nemet mondani, így bólintok egy aprót:

- Persze, jó lesz. Köszönöm.

Rendel nekem kettő menüt, magának meg valami burgert krumplival meg kólával, aztán szól, hogy amíg ő a kaját várja, üljek le, mert sokan vannak és kéne hely. Találok egy üres asztalt és leülök a műbőr kanapéra, mert kényelmesebbnek tűnik, mint a fa székek.

Amikor megvan a kaja, integetek neki, hogy megtaláljon a tömegben. Leteszi a tálcát és közvetlen mellém ül le. Nagyon közelinek érzem, mert összeér a combunk, de gondolom, csak nem akart ő se a székekre ülni... viszont van még mellettem hely, így arrébb kúsznék, de átkarolja a vállam és nem enged eltávolodni. Túl közel hajolva furán rám mosolyog és megszólal:

- Ne csússz arrébb, hadd üljön le más is, ha hely kéne neki, fiam! Jó étvágyat!

- Ó, oké - mondom kicsit megnyugodva, hogy csak félreértettem. Persze, ő pap; másokra is gondol, nem úgy, mint én, a gyilkos... - Jó étvágyat! És köszönöm!

- Igazán nincs mit - mondja jókedvűen, aztán elengedi a vállam és elkezd enni, így én is követem a példáját. Kis idő után meg tudom szokni, hogy ilyen közel ül. Ha csak annyi a gond vele, hogy mások érdekében belemászik a privát zónámba, akkor jól ki fogunk jönni egymással.

Amikor végzünk az evéssel, még egyszer megköszönöm neki, ő meg kedvesen megkérdezi, hogy nem kérek-e desszertet. Nemmel válaszolok, így tovább utazunk a cél felé. Jó félóra kocsikázás után odaérünk egy templomhoz. Nem mond semmit, én meg nem akarok kérdezősködni, hogy hol a paplak pontosan, csak követem.

Belépve elámulok, hogy milyen nagy és szép az épület. Igaz, elég régen voltam már templomban... szinte bezárva éltem az intézetben évekig.

Felmegyünk az oltárhoz, ahol egy eldugott faajtót kinyitva bevezet egy szobába. Csodálkozva nézek körül, mert nem tudtam, hogy ilyenek is vannak a templomokban... azt hittem, külön paplakban élnek.

- Itt fogunk lakni? - kérdezem, mert végül győz a kíváncsiság.
Hátrafordulok és nézem a papot, ahogy görnyedt háttal, lassan becsukja a kicsi faajtót mögöttünk. Van valami fura a mozdulatban, de gondolom, csak nem akarja, hogy kihallatszódjon a beszélgetésünk; bár nem láttam a templomban senkit.

- Nem, a templomtól nem messze van a paplak, ott fogsz élni velem - mondja még mindig háttal nekem, majd végre megfordul, de nyugtalanítóan lassan mozog és beszél. Vagy csak nekem tűnik úgy, mintha minden lassított felvételben történne? - Csak azért hoztalak ide, hogy nyugodtan átöltözhess.

Kicsit zavartan körbenézek a fehér falú szobában, ami tele van régies fa bútorokkal meg vallási képekkel a falon. Elgondolkodom, hogy minek kéne nekem itt átöltöznöm, de nem sikerül rájönnöm. Viszont valahogy rossz előérzetem van...

- Igazából ez is kényelmes, ami rajtam van... - mondom kissé zavarodottan, mert furán méreget a pap, ami eléggé nyugtalanító. Csak egy kicsi ablak van mögöttem, kissé magasan, ő pedig elállja a kiutat, mintha be akarna keríteni, vagy mi. Persze ez csak a paranoiám miatt gondolom így... remélem.

- Adok neked ruhát, amit a ministráláson viselsz majd, mert gyakorolnunk kell, hogy mihamarabb részt vehess a szentmiséken - mondja komolyan, majd odalép egy szekrényhez és kivesz belőle egy hosszú fehér szellemjelmezt.

Leesik, hogy nem azt akarja, hogy vetkőzzek, csak fel akar készíteni a misére és megnyugszom egy kicsit. Én meg már azt hittem, pedofil a pap és molesztálni akar... Ilyet gondolni egy templomban! Persze amúgy is egy gyilkos vagyok, szóval nem sok keresnivalóm van itt, de talán ha mostantól példamutató életet élek, megbocsájt az Isten és jóra fordul a sorsom. Hiszen a démontól csak rosszat kaptam. Isten oldala lesz a jó.

- Köszönöm - mondom, miközben elveszem a felém nyújtott fehér lepedőszerű ruhát, ő meg csak karba font kézzel áll és mosolyogva néz. Ismét kissé kínosan érzem magam, mert szilárdan áll és le sem veszi a szemét rólam - És... hol vegyem fel?

- Itt és most - mondja felvont szemöldökkel - Az Úr házában biztonságban vagy.

Értetlenül állok, majd pár másodperc múlva úgy érzem, megvilágosodtam:

- Jaaa, hogy ruhára kell felvenni! Bocsánat, nem értettem...

- Nem-nem, édes fiam - mosolyodik el és most tényleg megijedek, mert nem éppen ártatlan az arckifejezése és megváltozik a hangszíne is - Vesd le szépen azokat a tisztátalan rongyokat és vedd fel ezt. Most.

Nyelek egyet idegességemben és érzem, hogy a szívem egyre kétségbeesettebben verdes a mellkasomban. Idegesen nézem az arcát, ami a hangjával együtt teljesen megváltozott. Tehát nem csapott be a megérzésem, amit folyton próbáltam félresöpörni... Minden fura dolgot vele kapcsolatban megmagyaráztam, mintha kizárt dolog lenne, hogy valami baj van, mert hát ő Isten embere. Ki tudja, hány fiút erőszakolt már meg... és ha nem menekülök, jóeséllyel én leszek a következő. Mekkora hülyeség volt nem hallgatni az ösztöneimre!

- Nem olyan piszkosak a ruháim... - kezdem ideges, remegő hanggal, hátha mégis csak félreértem a dolgot - Mi lenne, ha rávenném ezekre? Vagy kimosnánk a ruháim közül párat, hogy biztosan tiszták legyenek és ne piszkolják be az öntől kapott ruhát?

- Vetkőzz le - parancsolja olyan rideg és ellentmondást nem tűrő hangon, hogy megfagy a vér az ereimben - Egy perced van, hogy meztelenül állj előttem, kölyök.

Realizálom, hogy kurva nagy szarban vagyok és menekülnöm kell ez elől a ragadozó elől. Az ajtó felé nézek, majd vissza a pedofilra, aki engem figyel, így nem indulhatok el csak úgy kifelé. Így inkább szétnyitom az összehajtott ruhát, majd rádobom a fejére, hogy időt nyerjek és elkezdek rohanni az ajtó irányába.

Mielőtt megérinthetném a kilincset, megragadja a hátamon átvetett táskám és rám veti magát, így elveszítem az egyensúlyom, de mielőtt még elesnék, megfogom a vázát, ami egy kis asztalon van az ajtó mellett. Földre kerülök, ő meg feljebb kúszik rajtam, de már kétszer megerőszakoltak és nem akarok egy harmadikat is, így nem adom magam könnyen. Két kézzel fejem fölé emelem a vázát és tiszta erőmből nekivágom a fejének.

A nehéz váza nem törött el, de azért megérzi a rohadék, így nyerek annyi időt, hogy kimásszak alóla és kirohanjak az ajtón. Senki sincs a templomban, így halálra rémülten rohanok a szabadságot jelentő kijárat felé, le a lépcsőn, majd végig a padsorok között. Minden megtett méter egy évnek tűnik, ahogy kétségbeesetten menekülök.

Hallom a papot, ahogy lihegve rohan utánam, majd felkiált:

- Ne baszakodj Isten emberével, mert egyenesen a pokolra jutsz, te kis szaros!

Visszakiáltanám neki, hogy inkább kerülnék a pokolra, minthogy hagyjam, hogy újra megerőszakoljanak, de most inkább a menekülésre koncentrálok.

Kinyitom a pap által becsukott nehéz faajtót, ami elvesz pár másodpercet, így vészesen közel kerül hozzám az üldözőm. Amint kiérek, ismét megragadja a táskám, így rémülten felkiáltok:

- Segítsééég!!

Ahogy elüvöltöm magam, már nem is érzem, hogy visszatartana a mögöttem lévő pap, mintha megijedt volna a kiáltásomtól és elengedett volna. Igen ám, de eddig hátrafelé húzott, most meg hirtelen elengedett, így szépen lebucskázom a lépcsőn és fájdalmasan nyögve érek földet. Nem tudom, miért engedett el, de az adrenalin még gőzerővel dolgozik bennem és hallom, ahogy kopog a lába a lépcsőn, így megpróbálom feljebb tornászni magam.

Mielőtt felállhatnék, szembe találom magam a pappal. Ugyanis ő is leesett a lépcsőn... legalábbis a feje.

Pont mellettem ér földet a testről levált fej. A szeme mintha kifordult volna és a nyakánál teljesen el vannak szenesedve a lifegő bőrcsonkok. Hihetetlenül gusztustalan a látvány, egyben félelmetes is, így meg se tudok szólalni, csak tágra nyílt szemmel nézem a levágott, alul megpörkölt fejet. Megérzem az égett hús szagát, amitől felfordul a gyomrom és eszembe jut Yoongi is, így csak még rosszabb. Tudatosul bennem, hogy nem a lépteit hallottam, hanem a feje volt az, ahogy lefelé gurult egyik lépcsőfokról a másikra pattanva.

- Jimin! - hangzik a nevem valahonnan, de nem tudom elfordítani a fejem. Sokkolva támaszkodom a földön és csak lemerevedve nézem a pap fejét. Még azzal se bírok foglalkozni, hogy a kezem hozzáér a piszkos betonhoz. Lever a víz és a szívem őrült mód kalapál, a fejem megfájdul, a gyomrom meg örvényeket megszégyenítve kavarog.

Valaki felemel a földről és megölel, én meg csak lemerevedve állok remegő lábakkal. Lassan fogom fel, hogy nagyon forró az ölelés és félmeztelen az illető. Egyszer csak leesik, hogy Jungkook lesz az...

- Mocskosul aggódtam! - távolodik el tőlem, mire ijedten nézek rá. Ha nem lennék ennyire lesokkolva, most elrohannék, de meg se bírom mozdítani a lábam - Kérlek, bocsáss meg ennek a fasz démonnak! Ugye nem esett... bajod?

Kicsit megáll a mondandója közben, amikor a szememre néz, ami elég rossz állapotban van még mindig. Nagyon erősen tart a kezével és lassan bekúszik a torkomba az idegesség, hogy megint bántani fog.

- E-e-engedj el... - dadogom kábán, rohadt ijedten - N-ne bánts!

- Nem bántalak, Jimin - esküdözik hevesen, majd az előbbinél finomabban megölel és simogatni kezdi a fejem - Itt rohadjak meg, nem akartam azt tenni veled! Végig aludtam, nem voltam tudatomnál.

Persze... alvakúró, mi? Nagyon hihető...

Végül is valaki gombokat gyűjt. Akkor miért ne lehetne a démonok hobbija, hogy álmukban megbasszák a legközelebbi embert?! Menjünk tovább: talán nem is kell embernek lennie, mert ugye "nincsenek tudatuknál"... talán álmukban beérik egy tujával is.

Az enyhén szólva nevetséges állítása miatt beindul az agyam és végre magamhoz térek a sokkból, így megpróbálok kiszabadulni a szorításából, de ekkor hirtelen táskástul felkap engem és elkezd rohanni velem.

- Hova a francba viszel?? - kérdezem idegesen és felháborodva. Perverz pap után perverz démon. Cseberből vederbe...

- Valaki közeledett és nem akartam, hogy ott lássanak téged Don Pedo teteme mellett - mondja a fejetlen pap kocsijához érve, ami mellett az az autó áll, amit még az intézetből hoztunk el. Beültet a volt tanárom kocsijába, majd vörösen fénylő szemmel rám parancsol - Maradj itt, amíg eltüntetem a bizonyítékokat!

Mielőtt elmenne, nyom egy óvatos csókot a homlokomra. Nem tudok mit tenni, csak a piszkos kezemet a nadrágomba törölgetve várni a járműben, amíg vissza nem jön. Azt veszem észre magamon, hogy nem vagyok elég ideges, amiért vissza fog jönni, mintha... várnám, vagy mi.

Igazság szerint valahogy... örülök, hogy itt van. Persze magyarázatot várok, hogy mi a francért erőszakolt meg, de azért be kell valljam magamnak, hogy kevésbé vagyok szomorú és bizonytalan most, hogy közelebb van hozzám.

Tiszta idióta vagyok.

Köszi, hogy elolvastad!❤️ Elnézést, ha maradt benne hiba.

Nem minden pap ilyen, tehát ez nem mindre vonatkozik és nem akartam minősíteni az egész egyházat vele.