Halihó 🖤
Köszönöm, hogy itt vagy ❤️ Jó olvasást!
~Jimin szemszöge~

Arra ébredtem, hogy iszonyatosan fázom. Hirtelen nem voltam biztos benne, hogy hol voltam vagy mi történt, de úgy éreztem magam, mint egy rettenetes, rémálmokkal teli éjszaka után. Kimerült voltam és valamiféle fájó ürességet éreztem.

Borzalmas bűz terjengett, ami bekúszott az orromba és még a torkomat is kaparni kezdte. Beleköhögtem a számat takaró, hányásos rongyba, így megrándult a testem és belém nyilallt a kín. Ez nem az a fajta fájdalom volt, amit eddigi életem során éreztem. Ez valami borzasztó, lüktető, intenzív fájdalom volt, ami egyetlen apró mozdulat hatására végigszáguldott az ereimben, teljesen megbénítva ezzel engem. Olyan mértékű volt, hogy rémületemben teljesen lefagyott a testem, de a tudatom azonnal kitisztult, így minden eszembe jutott, amit művelt velem az a szörnyeteg; ennélfogva meg is bántam, hogy magamhoz tértem.

Elfogott a szégyen és az undor, aztán az önsajnálat is, amitől könny szökött sírástól bedagadt szemembe. Közben nem mertem megmozdulni, nehogy ismét felerősödjön a fájdalom. Amikor nem mozogtam, egy fokkal kevésbé volt elviselhetetlen.

Így feküdtem hát jó néhány percig, mozdulatlanul. Ahogy a kín alább hagyott és már csak a fogvacogtató hideg maradt, az éberségem is csökkent és legszívesebben elaludtam volna. Örökre.

Azon gondolkodtam, hogy semmi értelme tovább élnem. Olyan végérvényesnek éreztem ezt a gondolatot, mintha már félig halott lettem volna... Mintha attól, hogy erősen gondolok rá, beállhatna a halál. Már csak a szemem fájt a sok bőgéstől, de igyekeztem megerősíteni a lelkem és olyanokat mondtam magamnak, hogy "minek sírsz, senki nem fog megsajnálni... nem is hallhatják meg, mert be van kötve a szád, te kis hülye. Csak dögölj meg végre!"

Olyan mértékű önutálat még sose fogott el, mint akkor. Mindenemet megutáltam. Ahogy arra gondoltam, ami történt, Yoongi helyett magamat okoltam leginkább. Hiszen megakadályozhattam volna ezt az egészet, ha nem lettem volna ilyen szerencsétlen. Persze, hogy az ilyen gyengéket fogják először eltiporni. Ilyen az élet... az ilyen senkiknek meg kell halniuk.

Fojtogatott a bánat, ami átcsapott gyűlöletbe, majd ismét fájdalommá alakult bennem, így jegyet válthattam életem legrosszabb érzelmi hullámvasútjára. Olyan hirtelen váltakoztak a rossz érzések bennem, hogy hol a szomorúságtól remegett a szám és lábadt könnybe a szemem, hol a dühtől. Mindenkit hibáztatni kezdtem; az egész világot meggyűlöltem. Ez az a fajta gyűlölet volt, ami egyszerre szipolyozza ki az energiádat és tölt el valamiféle beteges erővel, miközben megmérgezi a lelked. Már nem érdekelt, hogy fázom, mert eszembe jutott, hogy talán szerencsém lesz és kihűl a testem. Persze nem akartam, hogy így, meztelenül és mocskosan találjanak meg, de élni sem akartam többé. Már nem vágytam semmire, csak egyetlen dologra: a halálra.

Nem tudom, mennyi idő után nyugodtam valamelyest meg, de egyszer csak eltűnt a mérgem, mintha elapadt volna a forrása. Csak a beletörődöttség maradt és ismét az a torkot szorongató, kongó üresség, ami szétárad a testben és valahogy kiszívja az emberből az élet utáni vágy szikráit. Már nem akartam semmit az élettől. Kész voltam meghalni.

Mégis, a testem valahogy ösztönözni akart, hogy keljek fel és csináljak valamit. A szervezetem nem volt kész a halálra, csak a lelkem akarta azt. Így hát elkezdett remegni a hidegtől. Pár percig tűrtem és csak hagytam, hogy rázkódjon, de aztán elegem lett belőle. Ahogy arra gondoltam, hogy hiába készültem fel a halálra és fogadtam el azt, még meghalni sem bírok, legördült egy könnycsepp. Miért is lepődtem meg... semmire se vagyok képes, meghalni miért tudtam volna?

Végül, testem unszolására csak megpróbáltam megmozdulni. Első célom az volt, hogy megszabadítsam a számat a rongytól, amit Yoongi belenyomott. Összevont szemöldökkel igyekeztem megmozdítani a karom, de mintha súlyokkal lett volna a földhöz rögzítve. Kis idő után sikerült megemelnem azt, de ismét belém nyilallt a fájdalom, amitől rekedt, fájdalmas jajdulás hagyta el torkomat. Nehezen tudtam csak felismerni a hangom. Ahogy visszaengedtem a földre a kezem, elképzeltem, milyen szánalmasan festhetek most és mennyire nem hasonlíthatok a régi önmagamra. Már soha nem is leszek ugyanaz... eddig is nyomorult életem volt, de most már minden jót kiölt belőlem az a mocsok.

Ahogy tovább remegett testem a hidegtől, frusztráltan morogni kezdtem. Mérges voltam a testemre, amiért nem hagy békén, de nem volt mit tenni.

Összeszorítottam a szemem, hátha úgy kevésbé lesz éles a fájdalom, majd lassan elkezdtem az arcom felé emelni a kezem. Folyamatosan remegett és olyan erőtlen volt, mint egy újszülötté. Végül elértem az arcom és sikerült megérintenem a rongyot, de nem tudtam megszabadítani tőle ajkam. Ahhoz mindkét kezemre szükség lett volna.

Jó pár perces kínlódás után sikerült a másik kezemet is aktivizálnom és nagyon nehezen, de kiszabadítottam az ajkaimat. Végre kijött az a gusztustalan rongy a számból. Olyan undorító volt, hogy köpnöm kellett egyet, de olyan erőtlenül sikeredett, hogy csak lefolyt a nyál az államon. Tiszta hányás és mocsok voltam. Igaza volt Yoonginak: gusztustalan vagyok.

Úgy éreztem magam, mint valami állat. Egy kivert kutya.

Tovább sajnáltam magam, de aztán ahogy ott feküdtem és megláttam egy vércseppet a padlón, eszembe jutott egy régi emlék, ami maradandó nyomot hagyott bennem, annyira intenzív élmény volt. Egyszer egy őrült, gótos csajjal meg még pár intézetissel összeültünk démont idézni. Azóta az a lány már eltűnt; valahogy sikerült megszöknie az árvaházból és úgy hallottam, terhes lett, de most nem ez a lényeg. Fejébe vette, hogy démonok léteznek és rávett minket, hogy idézzünk meg egyet. Rajta kívül egyikünk se hitt benne, de ő annyira meg volt győződve az ellenkezőjéről, hogy végül belementünk. Amúgy se volt jobb dolgunk.

Szóval egy rejtélyes mosollyal arcán arrébb tolta lábával a kis szőnyeget a szobájában. Egy kibaszott pentagramma volt felfestve a padlóra! Teljesen ledöbbentem, de a többiek királynak tartották a dolgot, szóval próbáltam én is lazán venni a tényt, hogy egy elmeroggyanttal tartózkodom egy szobában. Becsukta az ajtót és besötétített, mi meg leültünk körbe, ahogy mondta.

Kiderült, hogy egy fordított pentagramról van szó, ami szükséges a művelethez. Azt mondta, hogy többször is idézett már démont és voltak "jelek", amiket nem csak beképzelt. Gyakorlott mozdulatokkal elhelyezte a gyertyáit, amiknek egy része már leégett a használattól. Elég szar tanuló volt és ekkor megértettem, hogy valószínűleg ezzel töltötte ideje nagy részét tanulás meg egyéb felesleges dolgok helyett.

Egy izgatott mosollyal arcán elővett egy könyvet, ami elég réginek tűnt. Azóta sem tudom, honnan szerezte, mert csak titokzatosan mosolygott, mikor rákérdeztünk. Nagyon élvezte, mintha ez valami beteges játék lett volna.

Elővett egy rongyba csavart valamit is, majd szertartásos mozdulatokkal elkezdte kicsomagolni azt. Előbukkant egy tőr, mire hátrahőköltem és kedvem lett volna elhúzni onnan, de amikor a többiekre néztem, rajtuk csak kíváncsiságot láttam. Talán túlságosan is hozzá voltak szokva az ilyesmihez tekintve, hogy a többségnek volt valami fegyvere, amivel megvédte magát szükség esetén. Csak én nem tudtam volna senki ellen se kést használni...

- Az idézés Lilith hercegnő kedvére lesz, ha mind áldozatot mutatunk be neki - mondta a kis tőrt forgatva kezében, mire végre közbeszólt az egyik csaj:

- Úgy érted, vágjuk meg magunkat? Ez tök gáz...

- Csak egy egészen apró, iiicike-piiicike vágásra van szükség mindannyiunk részéről – válaszolt nyávogós hangján, kicsit felénk dőlve. A gyertyák fényében, kezében a késsel még őrültebbnek tűnt számomra - Nem kell mély sebet ejteni és ígérem, nem fogjátok megbánni! Nem vagytok kényes, finnyás nyulak, ugye??

- Én ugyan nem - mondta az egyik hülye srác, én meg jó szúrósan néztem rá emiatt. Most lehetett volna lehetőség kiszállni, erre hagyja, hogy hasson rá ez a nő.

- Én se fosok! - mondta egy másik okos fiú, ezzel megpecsételve sorsunkat. Lehajtottam a fejem és idegesen néztem a gyertya lángját. Nem akartam az általuk használt, nem steril késsel megvágni magam... ki tudja, mit kaphat el így az ember! És amúgy is a nyílt sebbe könnyebben bejutnak a kórokozók. Ez a gondolat egy ilyennek, mint én, szinte elviselhetetlen.

- Helyes - mosolygott tovább az őrült csaj - Megmutatom, hogy kell.

Azzal levette a csuklószorítóját, így feltárult előttünk vágásokkal tarkított bőre. Elszörnyedtem a sok, különböző mélységű seb láttán és fészkelődni kezdtem. El akartam tűnni onnan, de nem tudtam levenni a szemem a vágásokról. Én is vagdostam magam egy időben, de sose bírtam ilyen mélységekig menni, akármilyen tiszta is volt a kés, amivel csináltam; éppen csak megkarcoltam magam, nem bírtam megtenni. Valami mindig visszatartott még a legrosszabb időkben is... és nem csak az esetleges fertőzésveszély, hanem inkább az ösztön, hogy ne veszélyeztessem az életem, vagy nem tudom.

A legtöbb intézetis gyereknek nem volt újdonság az öncsonkítás; ezek se lepődtek meg egyáltalán és nem is szóltak semmit. Többen voltunk kisebb-nagyobb karcolásokkal a csuklóinkon, mint azok, akik sose bántották magukat.

- Ó, Lilith Úrnő! Kérlek, fogadd el áldozatomat! - mondta csukott szemmel, majd csuklójához emelte a kést. Emlékszem, hülyének néztem, amiért így beszél, de aztán, még mielőtt belevágott volna magába, sietve megszólaltam:

- Vá-várj! - mondtam kissé dadogva, majd mérgesen kifújtam a levegőt gyengeségem miatt. Akárhogy próbálkoztam, nem múlt el teljesen a dadogás azóta, hogy kiskoromban megvert az övével az egyik árvaházi tanár, mert megszólaltam óra közben - Előbb én...

Mindenki csodálkozva nézett rám. Ezt nem nézték volna ki belőlem, mert mindenki gyávának vagy félénknek ismert... de igazából csak az mondatta ezt velem, hogy nem akartam a véres késsel vagdosni magam utána. Csak a saját vérem legyen rajta, másé ne... annyi mindenkivel összefekszenek ezek; főleg erről a csajról hallottam sok ilyen történetet.

- Okéka - rántott vállat lendületesen, ahogy az rá jellemző volt. Mindig olyan szeleburdi volt, amilyenek az elevenebb kislányok szoktak lenni. Csak éppen mindenkivel szétkúratta magát, ami ugye annyira nem jellemző a kislányokra - Akkor csináld TE először!

Nagy levegőt vettem, majd elvettem a felém nyújtott kést és kis hezitálás után megkérdeztem:

- Tiszta?

- Persze, hogy tiszta, butuskám - kuncogott vidáman, vállait kissé megemelve, pedig az előbb még komoly fejjel beszélt egy démonhoz. Utáltam ezeket a hirtelen hangulatváltozásait meg a tettetett cukiságát... néha kirázott tőle a hideg. Például most.

- Lemostad?

- Na de Jimiiinn - nyújtotta el fura, elvékonyított hangjával a nevemet, miközben nagyra nyílt szemekkel pislogott rám ajkát lebiggyesztve, oldalra döntött fejjel - Nem hiszel nekem?

Még a mutatóujját is odaillesztette a szájához, én meg csak néztem rá. Persze, hogy nem hittem neki... bár nem látszott semmi piszok a késen, de ugye félhomályban ültünk és amúgy se láthatóak a baktériumok.

- Akkor majd én leszek az első, csak kezdjük már el! - mondta az egyik csávó a késért nyúlva, mire ijedten elhúztam előle a kezem. Kizárt dolog volt, hogy úgy használjam! De kiszaladni se tudtam volna, hogy lemossam a piszkos késről a vért... muszáj volt elsőnek lennem.

- NEM! - mondtam kissé hangosabban, mint ahogy terveztem, a kést szorongatva. Picit furán néztek rám, de nem foglalkoztam vele. Nagyobb gondom volt annál.

Idegesen odaillesztettem a csuklómhoz a kést, mire az egyik lány megszólalt:

- Ne legyen inkább a tenyerünk? A filmekben úgy szokták, hogy megvágják a tenyerüket és megfogják egymás kezét.

- Hmmmmm... - gondolkodott plafonra szegezett tekintettel az őrült csaj - Eddig egyedül csináltam, azért használtam mindig a csuklómat... de végül is szupi ötlet!

Ismét felkuncogott izgalmában, mint aki démonokra nedvesedik. Mások öröme általában felvidított, de most felidegesített.

Nagyot nyeltem, majd megfogtam a pengét és csukott szemmel, összeszorított szájjal elhúztam a kést. Kinyitottam a tenyerem és nem volt ott kutya fasza se... nem bírtam eléggé odanyomni.

- Nem meri... - kezdte az előbbi, nagyszájú srác, mire felidegesedtem és megismételtem a műveletet, de most rendesen odanyomtam azt a kurva kést. Ezúttal éreztem azt a jellegzetes, éles fájdalmat, amit akkor tapasztal meg az ember, ha sikerül úgy megvágnia magát, hogy vérezzen.

Még ki se nyitottam a tenyerem, már fojt le a vérem, rácsöppenve a pentagramma egyik vonalára. Fintorogtam és kicsit megremegtem nem is annyira a fájdalomtól, mint a látványtól.

- Wow... - mondta az egyik lány, mire az őrült tapsolt egyet és vidáman folytatta:

- Gyerünk, gyerünk, nem érünk rá egész nap!

- Ja - helyeselt az egyik fiú – A szüleim hétre hazavárnak.

Pár másodpercig csendben néztünk rá, aztán elkezdtünk szakadni. Az ilyen árvaházi poénokat szeretjük a legjobban... Igaz, elég keserédes pillanatok ezek, de mi szeretjük kiröhögni magunkból a feszültséget és a szomorúságot.

Miután kiszórakoztuk magunkat, a bolond lány megszólalt:
- Úgy értettem, ne várassuk meg Lilith hercegnőt. Ki következik?

Mivel még a tökösnek hitt fiúk se siettek a jelentkezéssel, lendületesen vállat vont egy grimasz kíséretében és egyetlen pillanat alatt elvágta a tenyerét. Nem hezitált és semmiféle jelét nem mutatta a fájdalomnak, mintha ezer éve ezt csinálná. És a csuklóján lévő vágásokat elnézve valószínűleg tényleg tart már egy ideje ez az őrület nála...

Végül csak megvágta magát mindenki és megfogtuk egymás kezét. Szerencsére a mellettem ülő nem azt a kezét vágta meg, amelyikhez hozzáért az én sebem, így nem kellett félnem a vérünk keveredésétől, csak a szokásos mértékű undor és aggodalom fogott el, amiért meg kell fogjam valakinek a kezét. Vigyáztam, hogy minél kevesebb ponton érintkezzen a bőröm az övével. A testi kontaktus következtében kialakult szorongás miatt minden pillanatban azt kívántam, bár ne tettem volna be a lábam ide... de ha már itt kell lennem, legalább hadd legyen vége minél előbb. Amúgy is baromság az egész, démonok nem léteznek...
Hát, ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna.

Köszönöm szépen, hogy elolvastad! Esetleges hibákért és a késedelemért elnézést kérek!