Zárt ajtómon kopogtat az áttetsző remény,
Eljátszom a gondolattal, hogyha beengedném,

Mégis elállom az ajtónyílást egész testemmel,
Nehogy bejusson, mellettem osonva el.

Túl sokszor engedtem már, hogy belépjen,
Aztán bűntudat nélkül pofára
ejtsen

Kitartok, de már nem az élni akarás miatt,
Csak mert ez a sors az, mi rám maradt,

S ha meg is halok a reménytelenségtől,
Legalább nem a csalódás lesz az, mi megöl..