0, 0, 0 ¦ Coruscant ¦ 27 BBY

Az alvilági lakótömbök felületén nehéz verítékként csillant meg a pára, az örök homályt csillagszőnyegként törte meg az apró ablakok mesterséges fénye.

A viharvert áruszállító sikló ablakát hártyásszárnyú, holdszemű lények kerülték ki, kaspatkányok szaladtak ki a falrepedésekből a jármű fénye elől. Az évtizedek alatt összegyűlt sötétség területe volt ez – ami a fény hiányában üszkösödik.
Vibráló fényreklámok szinte fáradtan próbálták elkapni a szedett-vedett járókelők tekintetét, végtelenített szalagként futva a falakon, mint a vájatok patkányai.
Fegyveres banditák csoportjai masíroztak a város utcáin, kegyetlenség árán meghonosítva valamiféle züllött rendet. A bolttulajdonosokat védelmi csoportokba kényszerítették, profitjuk egy jelentős részéért áruik védelmét ígérték nekik, csak azért, hogy később rájuk küldjék a bandatagjaikat, akik az égbe tornázták az árakat.

A sikló pilótája azonban nem gondolt az alvilág bandáira, sem a techno-droidikus átalakítást ígérő neonplakátokra, sem a fűszerbarlangok előtt dülöngélő lényekre. A fiatal nő sötét szeme a műszerfalat pásztázta, alsó ajkát beharapta és benyomott egy vörösen világító kapcsolót.

"Páraelosztó nélkül képtelenség repülni" ütött szöget fejébe a gondolat, amit nem szorongva, inkább sztoikus várakozással konstatált.

"Akkor hogy a trandosánok szemölcsébe rotyog el a motor még mindig egy éjszakai klub mellett?!"

Tessék, most egy csapat furcsán dülöngélő, tagbaszakadt alakot is kikerült, anélkül, hogy ledarálta volna a fejük felett lebegő füstfelhő taréját.

"Páraelosztó nélkül képtelenség repülni" motyogta immár hallhatóan, mintha a műszaki útikalauz legújabb fejezetét próbálná eszébe vésni. A mondatot csempésztársa, Irin szájából hallotta egy alkalommal, aki fel sem engedte szállni a meghibásodott alkatrész nélkül.
Csakhogy amikor elindult egy ezres körüli szektor felől, a műszerfal nem jelzett semmiféle meghibásodást. Most viszont épp ellenkezőleg, nem volt olyan vészjelzés, ami ne villogott vagy visított volna. A káosz ellenére szilárdan tartotta a kormánykart, a sikló mintha mély hangú szidalmakat ontott volna rá, zúgva, mormogva, de emelkedett.

Tekintetét a hajó orrán tartva előrehajolt és belekiabált az alkarját borító, indához hasonló szerkezetbe.

– Irin! Irin, hallasz?

A kommunikátor kéken felizzott, de választ nem adott ki magából.

– Irin, a kriffbe, ott vagy? – Taia hangjában kétségbeesés bujkált.

– Taia, mi az? Hol vagy?

– Akadt egy kis... probléma a K-48 -assal. A kétezresben vagyok, Kereskedelmi körzet, most értem el a 25.sort.

– Oda... m...vár..
A komlink csatlakozása nem volt tökéletes a körzetben, a nő csak néhány elmosódott szót tudott kiszűrni a recsegésből.

Éttermek és szórakozóhelyek suhantak el mellette. A motor felbőgött, mint egy sebesült vadállat, lépésről – lépésre és emeletről emeletre vitte Taiat. A levegő tisztult, a fény erősödött, ahogy emelkedtek. Útjuk rázóssá vált, a pilótaülés is kezdett felforrósodni, és úgy rezgett Taia alatt, mintha ki akarna szakadni a helyéből. A sikló valahol a Bothan körzetnél adta fel. Miután letarolt pár kukát, meg felsértette egy szemétszállító konvoj sarkát – aminek kalauza ingerült kézjelzést intézett felé – , lefékezett egy szerelőműhely előtt.
A jármű végre megállt a beton utcaköveken. Sofőrje remegő kézzel engedte el a kormányt. Tenyerén kékeslila seb jelent meg, ahol a kar bevágott bőrébe. Félresöpört egy lelógó hajtincset a homlokából és türelmetlen mozdulattal megnyomta az ajtónyitó gombot. A fülke füstölögve nyílt fel, ablakán páracseppek folytak le.

A szerelőműhely előtt már kisebb tömeg gyűlt össze, hogy kárörvendve figyeljék a szerencsétlen landolást. A füstből egy köhögő Bothan és néhány DUM szerelődroid vált ki, bizalmatlanul méregetve Taiat.

–  Csak álldogálni akarnak ott, vagy használnák végre a kezüket is, mielőtt a fél szektor összeesik füstmérgezésben...

A nő, miután percekig vitatkozott a szerelődroidokkal a megfelelő páraelosztó kiválasztásáról (olyan alkatrészt akartak rásózni, ami egy köztársasági cirkálóba is nagy lett volna), majd a Bothannal, aki a beszerzési ár dupláját számította volna fel a szerelésért, a legközelebbi vasútállomás felé vette az irányt.

Öles, nyugtalan léptekkel haladva figyelte az utcák lakóit, és az élelmiszerpiac nyüzsgését, ami mellett elhaladt. A felsőbb körzetekben szükségtelen volt légszűrő maszkjának használata, így azt eltette a zsákjába. Itt nem kellett percenként köhögnie, ha sóhajtott egyet, és ez kimondottan elzsibbasztotta az érzékeit. A levegőben algából készült péksütemény és banthatej illata szállt. Az asztalok körül őrök masíroztak, sugárvetővel a kezükben; Taia messziről elkerülte őket. Néhány bebugyolált fejű nő valami különleges növényen vitatkozott, egy geonosiai pedig minden gyanútlan nézelődőre rá akarta sózni félig átsült gorglábait.

Amikor az állomáshoz ért, a peron már dugig volt a piacról hazafelé tartó, különböző áruval megpakolt repulzorkocsit toló, vagy épp új droidjaikkal ismerkedő járókelővel.
A vasúti kocsiban félreeső ülést igyekezett választani, és összerezzenve elhúzódott, amikor egy utas kabátja súrolta a karját.
Miután a vonat sima mozgással elindult a levegőben, az egyenletes zúgás egy pillanatra megnyugtatta. Nekidőlt a fülke hideg falának és elnézte, ahogy pár rodiai gyerek kockákkal játszik.
Pillanatnyi nyugalma ellenére minden megállónál idegesen pillantott a felszállókra, és szemei cikázva keresték az ellenőrök jellegzetes piros-kék egyenruháját. Az ember vagy vonatjegyet vesz, vagy kifizeti a szerelőnűhelyt.
A poros ablak mellett egy jacht húzott el, fényes oldalai bogárszárnyként foszforeszkáltak a napban. Taia megforgatta a szemét. A komlinkje világítani kezdett.

– Taia, élsz még? Zo mesélte, hogy egy bothani ismerősétől hallotta, hogy majdnem letaroltad a körzetet... Hol vagy most? – hallatszott a készülékből Irin Savin rekedt, majdnem elismerő színezetű hadarása.

– Ez azért nem teljesen igaz, max pár kukát döntöttem fel, jobb híján. Hazafelé robogok a vonaton, mint egy kifacsart bantha here... – mondta epésen Taia, a kommunikátor finoman rezegve fogta be szavait.

– Na, azt nem hagyom, hogy a vonaton utazz órákat. Még felszedsz valami zöld vért, vagy mi a fenét okozó kórságot. Nem láttad, milyen alakok ólálkodnak a megállóknál? – Taia hirtelen szokatlan melegséget érzett a mellkasában a váratlan törődéstől, amit csempész társa hangjában hallott. Ugyanakkor az idősebb nő nyilvánvalóan túlzott. Irin, akárcsak ő, keresztül kasul ismerte a bolygót, és az köztudott volt, hogy a repulzorvonat a legbiztonságosabb utazási forma.

– Mintha nem láttam volna olyan alakot eleget életemben. Egyébként is, mindjárt elérem a
CoCo-t. Itt fent még az utcaköveket is tisztára nyalják. Hidd el, tudok magamra vigy...

– Látod, pont ezért megyek érted. Szállj le a Skydome előtti megállónál. Ott várlak.

– Úgyse tudlak lebeszélni erről.

– Ezt jól sejted, kislány. Na, kilinkelek. Ha gyanús alakot látsz, csak fütyülj.

– Persze, csakis – válaszolt Taia somolyogva, figyelve, ahogy lassan elalszik a kék fény csuklója körül.

Amikor leszállt a társa által említett megállónál, hunyorognia kellett az éles fényben. Fejét kótyagossá tette az észrevehető oxigénszint változás.

Ruháját kopottnak és sötétnek festette, haját egyenesen elhanyagoltnak kontrasztozta a személyszállító cirkálókból, micro-jachtokból, vagy szenátori járművekből kiszálló személyek külseje. A horizont egy pontját az épületek fölé magasodó Skydome Botanikus Kert kupolája uralta és már a megállóból virágokkal díszített táblák jelezték az utat a létesítmény bejárata felé. Szeme elé emelve kezét pásztázta a megálló melletti leszállópályát. Pár pillanat alatt kiszúrta társát, amint kilép az éppen kikötő szállítóhajójukból.

– Sylar, mindig olyan mákod van hogy nem az én hajómat töröd össze, hanem a sajátod... Nem értem, hogy csinálod – a középkorú nő bronzszínű bőrén forradások csillantak meg, sötét szeme sarkában ráncok húzódtak. Összehúzott szemöldökkel nézett végig rajta, övén kiszuperált sugárvető bújt meg. Csípőre tett kézzel jegyezte meg: – Fogytál, mióta utoljára láttalak. Eszel te rendesen?

Taia elnevette magát, hogy a társa a számos aggasztó hírről az adókról, a folyton dráguló üzemanyagok és a szállítmányaik késése ellenére pont a súlyára tesz megjegyzést.

– Mikor is láttál utoljára? Két hete? Azóta aligha történt ilyesmi, hacsak nem egy hutt tanyázik a hűtőm mögött és felfalja a tartalékaim – mosolygott Taia, első alkalommal ezen a héten. Ilyenkor felengedett a rideg összpontosítás az arcáról, a tartása is ellágyult egy pillanatra a folytonos készenlét szorításából. Bekukkantott a raktérbe, és állával a kocka alakú tartályokba porciózott bacta szállítmány felé bökött.

– Elvigyem ezeket? Még úgyis tartozom a múltkori kristályos gubanc miatt.

–  Mára ennyi van és végeztem.

–  Hová viszed őket?

– Jöhetnél velem, te úgyis jobban értesz az alkudozáshoz... Utána meg majd kidoblak a Csőnél – a kérdését társa elengedte a füle mellett.

– Nem bánom – vonta meg a vállát a pilótafülkébe lépve, és Irin válla fölött a holotáblára vetített menetlevélbe próbált belepillantani, amit a nő gyorsan elhúzott az orra elől. Taia próbálta kikapni a kezéből, de társa gyorsan zsebre tette a holoernyőt.

– Szóval, mi is történt a K-48-assal? Legutóbb, mikor azokat a tárcsákat szállítottuk, még tökéletesen repült.

– Szerintem megbuherálták valami piszkok, amikor leparkoltam az ezerötösben... – Taia karba tett kézzel reagált társa titkolózó mutatványára. Lehuppant a pilótaülésbe, és beindította a motort. Csempésztársaival egy közös hajót működtettek, egyik sem túl nagy ahhoz, hogy feltűnést keltsen, de elég, hogy egy közepes szállítmány elférjen a raktérben.
Irin gyanakvóan nézett rá.

– Ne csodálkozz ezen, ha arra a területre tévedsz – Irin a fejét csóválta, közben kézfején egy olajfoltot kapargatott. – A Stygeon Prime is felemelőbb hely lehet, mint az a koszfészek.

- Erre azért nem vennék mérget - morogta Taia. Elgondolkozott egy pillanatra, tekintete révedő, mint egy fűszerjunkienak. -
Olvastál már valaha lélekhajó nevű üzletről?

- Nem, és neked sem kéne - csattant fel Irin a kelleténél élesebben. - Apropó, hajó. Nem hallottál valamit arról, hogy kifosztottak a Csőben egy lerobbant Szenátori jachtot?

Taia megvonta a vállát,  ujjai elfehéredtek, miközben előretolta a gázkart az emelkedéshez, társa pedig beütötte a koordinátákat.
– Nem érdekelnek a szóbeszédek – kontrázta, arcizmai megfeszültek, közben befordította a hajót az egyik kígyóként tekeredő légifolyosóra. – Azt hittem, ezt már megtanultad rólam.

– Én meg azt hittem, megtanultad már rólam, hogy ellenzem, ha veszélybe sodrod magad – jelentette ki egykedvűen Irin, holoképernyőjén pötyögve.

Taia erre nem tudott mit mondani, csak éles mozdulattal kikerült egy gungan légitaxit, ami hirtelen kanyarokkal próbálta követni utasai úticél ötleteit.

– Pax szólt már a kristályok időpontjáról? – érdeklődött, önkéntelenül a nyakában lógó, finomsoros lánc felé nyúlva, a medál hideg, sima felületén végighúzva ujjbegyét. – Mondjuk ezekkel az új vámokkal lemondhatok a reményről, hogy elég kreditet gyűjtsek össze és elhúzhassak innen a...

– Több módszerrel lehet megnyúzni egy womp-egeret - bölcselkedett Irin, mire Taia úgy tett, mintha belehányna a tartalék kompresszor tartályba. - Ha befejezted a gyerekeskedést, hátul van a raktéri holojegyzékben az időpont, meg a kreditjeid a krill kaland után – Irin a műszerfalon babrált, majd a kormány felé bökött. – Átveszem, ha hátra akarsz menni érte.

– Azt mondod, a fél lakbérem ott van hátul, és csak most szólsz? – pattant fel Taia, miután csizmáját levette a műszerfalról, és egykedvűen konstatálta, hogy annak talpa elkezdett leválni.

Irin átvette a vezetést, és elmélyült arccal vetítette ki a műszerfalra a Coruscant Hírmondó adásának hologramját. Palpatine Kancellár kedélyes hangja töltötte be a sikló falait.

"... az Új Kereskedelmi Szövetség és a Czerka Közlekedési Vállalat útvonalainak bővítését
és az utak biztonságosabbá tételét tervezzük, ezekhez azonban elengedhetetlen a vámrendszer rendezése is. Coruscant, a ragyogó, nem válhat sötétben rejtőzködő kalózok és áruik martalékává..."

Taia ciccegő hangot adott ki, ahogy visszatért a raktérből, és fintorgó arccal kabátja alá rejtette a megérdemelt kredit adagját.

– Hogy lehet valakinek olyan képe, hogy nem tudod eldönteni, teára akar meghívni, vagy az alumínium bányába küldene kényszermunkára...? – bökött állával az ősz hajú kancellár felé, aki a bolygó infrastrukturális fejlesztéseit magyarázta olyan jovialitással, mintha egy holo-dráma szinopszisát ecsetelné.

Irin feljebb tekerte a vetítés hangerejét, mire Taia értetlen pillantást vetett rá.

– Kíváncsi vagyok, mit mond az itteni vámokról... – vonta meg a vállát az idősebb nő, kikormányozva a siklót az űrfolyosóból.

Taia fejét oldalra döntve pillantott ki a fülke ablakán, a kék ég alatt a hajójuk egyértelmű úticélja irányába állt.

– Na neeeem... Egy szóval sem mondtad, hogy ide jövünk! – a homokgránit épület tiszteletet parancsolóan magasodott a felszíni szektorban, ősi változatlanságot sugározva, égig nyúló, elegáns tornyai a város koronájává emelték. A Jedi Templom számos coruscanti polgárnak a biztonságot és a tiszteletet jelentette, már akkor is, ha megpillantották, vagy elrepültek mellette. Taia szemében viszont egészen máshogy festett.
A sikló olyan folyékony ügyességgel kanyarodott rá az egyik torony tövében megbúvó dokkoló állomásra, mintha már fejből tudná az utat.

– Nem hiszem el, hogy ide hoztál... Egy hutt havi gázsijáért sem szállok ki – közölte Taia, tettetve, hogy módfelett arra koncentrál, hogy a kompresszor huzalai közül előhalászott ragasztót eloszlassa csizmája talpán. - Megegyeztünk, hogy ezekhez – igyekezett annyi megvetést sűríteni a szóba, amennyit bírt – csak beszerző leszek, nem szállító.

– Tudod, hogy engem nem látnak szívesen itt. Te meg jól kijöttél Kaat'yaval is...

– Mert engem aztán szívesen látnak, mi? Elvihettük volna Chiu Na'irohoz is azt a bactát... vagy az Egészségügyi Központba – sorolta a fiatal nő, talpát néhányszor ingerülten a fülke falához ütögetve, a ragasztó megkötését gyorsítandó. – Nem kell mindjárt az átkozott Jedikhez rohanni vele. A kriff essen bele...! – a sikló ajtaja közben felemelkedett, a szél messze vitte ingerült hangját. A kikötőtalapzaton sétáló, homokszín egyenruhás alakok meglepődve fordultak a teherszállító irányába.

Irin nem szólt, sőt, meg se moccant a kitörésére, csak azzal a szomorú-csalódott arckifejezésével fordult felé, ami már olyan ismerős volt neki, mint medálja hideg felülete a nyakán.

Pár pillanatig farkasszemet néztek. Taia lemondóan sóhajtott. Azt a világ minden krillszállítmányáért se vallotta volna be, nagyon is tisztában volt azzal, hogy a Jedi Templom kiszámítható és rendszeres megbízásai nélkül nem menne ilyen jól az üzletük – vagyis valószínűleg az utcákon koldulnának nélküle. A rakodórámpa egy gombnyomással leereszkedett, a fiatal nő dübögő léptekkel, feszült vállakkal indult kifelé.

– Mindig behúzol a csőbe... – morogta, lopva megigazítva sugárvetőjét a derekát ölelő bőrtokban. – Ezért egy hatalmas adag szivacstortát kérek, vagy egy RSKF-44-est, minimum... – szólt hátra Irinnek, aki közben járművük adatait adta meg a Templom központjából linkelő koordinátornak.

– Előbb kezdhetnénk egy csizmával is – mormogta alig hallhatóan Irin.

Taia kilépett az Orvosi Központ leszállóplatformjára.  Lemondó pillantást vetett az elhaladó két Jedire, – egy fonatos hajú fiúra és egy fiatal Sullustanra – , akik furcsa, zöld növényeket toltak hajójuk felől, leplezetlen kíváncsisággal figyelve az érkező hajót, és szabadszájú utasát.
A központ ajtaja mögül két droid lépett ki, fémes csillogásuk kontrasztot ütött a Templom meleg tónusú kőfalával.

– Üdvözlöm a Jedi Templom Egészségügyi Részlegénél, D-3PO vagyok – recsegte a fehér protokoll droid, hivatalosan intve felé. – Kérem hozza magával a szállítmányt igazoló adatokat, W-TD0 tudja a dolgát.

Mellette egy széles droid gurult, hatalmas lapátszerű karjaival a rakodótér felé igyekezve.

– Kérem, kövessen – Taia széles léptekkel indult az épület felé, így inkább a protokolldroidnak kellett iparkodnia, ha nem akarta szem elől téveszteni.

A gyógyközpontba érve orrát megcsapta az ismerős, keserű bacta szag, ami mintha a falakat is áthatotta volna. A protokolldroid katonaként sorakozó bacta tartályok mellett vezette, a falak áramvonalasak és makulátlanok. Egy szomszédos helyiségből fiatal jedi tanoncok tűntek fel, apró üvegcséket vagy kötszereket szorongatva. Sebészdroidok pengéin csillant fel a homályos lámpák fénye, pihenő ápolódroidok szenderegtek, finom érzékelőik minden neszre fellobbantak, csakhogy gyertyalángként kihúnyjanak. Taia beharapta a száját és feszengve sétált végig a folyosón, nem törődve a fiatalok lopott kíváncsi pillantásaival.
A következő öbölben bonyolult gépekkel felszerelt ágyak ásítoztak. A ránctalan, gyöngysorként sorakozó ágyneműk üresen ásítottak... egyet kivéve.

Hús és vér a mesterséges, kusza a szabályos mellett. Egy férfi ült az utolsó ágyon. Cipőjén kék homokszemek sejlettek, bőrén a forradások egymást érve csillagképeket formáltak, ami Taianak eszébe jutatta saját sebhelyeit. A férfi mellett nővérdroid csiripelt szendergő hangon, bactacsíkot húzva a vállát átszelő, lilás sérülésre. A levegőben emberi vér fémes illata metszette a frissen mosott ágyneműkét.

A fiatal nő földbe gyökerezett lábbal állt. Nem hitte el, hogy valami ismerőset lát ezen a helyen, valami személyeset és valódit, az áramvonalas felületek és a gépies szokások templomában. Hasonló szálak két ember között, akik élethelyzetét fényévek választották el. A férfi szeme sem rebbent a művelet közben, sziklaként ült a félhomályban, amit olyan viharos szelek, mint a fájdalom, nem ingathattak meg.

Taia lábai megmakacsolták magukat, és az is átfutott az agyán, hogy talán a csizmája talpán használt ragasztó örökre odakötötte a fényesre suvickolt padlóhoz.

A jedi – az övén lógó lézerkard alapján Taia fokozatosan olvadó agya legalább ennyit megállapított – rápillantott, szemén meglepett árnyék futott át, de apró fejbiccentéssel üdvözölte.

– Taia Sylar, már vártuk. Jöjjön velem az irodába – egyenes tartás, földig érő, leheletfinom anyagú köpeny, naplemente színű bőr. A Központ vezetője, a togruta Kaat'ya Imiga határozott kisugárzása változatlannak bizonyult. – Köszönöm D-3PO, innen intézem. És kérem, hozasson egy kancsó mentateát az irodába.

Taia pislogott egyet, mint akit felpofoztak. Megköszörülte a torkát és lassan elindult a gyógyító mögött.

– Tudta, hogy ennyi felszereléssel és ággyal rohadtul a fél ezres körzetet meg lehetne menteni? – köhögte fel a szavakat rekedten, hangja reszketően gunyoros.

– Látom, magához tért – bólintott elégedetten Imiga, szája sarkában mosoly bújkált. – Egy pillanatra olyan sápadtnak látszott, hogy elgondolkoztam, fel kell e ajánlanom a következő szabad ágyat, ha összeesik itt nekem. Evett ma egyáltalán valamit?

– Ma mindenki az étkezési szokásaimról érdeklődik, kezd az agyamra menni – forgatta a szemét Taia. – Köszönöm, de sajnos nem magával szeretném megosztani az anyagi gondjaim. Bár ha akarja, befektethet egy vitaminos kúrára homokszakállú jedi barátunk mellé, hátha visszatér a vér az arcába, ha meglátja a bokámat – találta meg a hangját Taia a körmét pattogtatva. Kaat'ya az orrnyergét kezdte masszírozni, hogy megregulázza nevetésbe igyekvő arcizmait. – De sajnos ezt nem fedezi a biztosításom... – fejezte be Taia és lehuppant egy forgószékbe a gyógyítóval szemben. Az apró iroda falán gyógynövények karcolatai, és különböző fajok betegségeinek ábrái sorakoztak.

– Ha befejezte, beszélhetnénk komolyabb dolgokról is – a togruta holotáblát vett elő, amin pár pöccintés után hosszú szöveg tűnt fel, lassan felfelé haladva, mintha valaki már olvasná. – D-3PO már átküldte a szállítási naplót. A bacta minősége és mennyisége a szokás szerint megfelelő. A krediteket már előkészítettem, tudom, hogy azok érdeklik – tette hozzá gyorsan, mielőtt Taia nyitotta volna a száját. A jedi nő megigazította a holotáblát, és kelletlen arccal, de egyenes pillantással folytatta. – Közölnöm kell azonban egy rendkívüli hírt, amit most kaptunk a Szenátustól. Valószínűleg magától is rájött volna, de úgy gondoltam... – a togruta hangjában pillanatnyi szokatlan habozás hallatszott. – Szóval eltekintve a kissé ellenséges, és türelmetlen természetétől, minden rendelésünket megbízhatóan és pontosan teljesítette, így úgy gondoltam, tőlem kellene ezt megtudnia.

– Miről van szó?

– Egy új rendelet értelmében, amiről ma döntött a Szenátus, a Jedi Templom kizárólagos beszállítójának a Czerka Vállalatot nevezte meg. Így, ha be akarjuk tartani a vezetőink döntését... – a gyógyító talán ismeretségük óta először kerülte tekintetét pár pillanatig. – ... akkor el kell állnunk a magánszemélyekkel kötött szerződéseinktől – Taia úgy érezte, egy hatalmas súly a templom száz emeletének legaljára akarná húzni. – Ha tehetnék mást, én... Csak meg akartam köszönni az együttműködését. Ha bármikor ellátásra lenne szüksége, csak mutassa fel ezt a kártyát a bejáratnál...
– szavai elmosódottak lettek Taia számára, mintha víz alól bukkanna fel, fel se fogta őket. Érezte ujjai alatt a kártya hűvös felületét, a fertőtlenítő a falakon az orrába kúszott, és már nem emlékezett, hogyan jutott ki a Templomból, mikor búcsúzott el Irintől, és hogyan került pár pillanat alatt a Csőnek csúfolt lakótelepen megbúvó lakásáig. 

Odébb rúgott pár zörgő italpatront. Körbe nézett, nem lapul e valamelyik kapualjban egy éppen rátámadni készülő fűszerjunkie. A Cső a körzetében egész kellemes helynek számított. Kellemes a huttok valagát.

Éppen elkezdte magát átverekedni saját maga által tervezett biztonsági zárja bonyolult kódlabirintusán, mikor lépteket hallott maga mögött. Ismerős hang szólalt meg a széles utca rebegő fényeiben.

Egy kívülállónak talán elbűvölőnek hatott, úgy, ahogy egy penge fénylő éle: a maga vonzóan veszélyes módján. Taia számára azonban olyan volt, mint egy hamis hangszer éles visítása.

–Hello, szépségem. Milyen elegáns környéket találtál magadnak.