Sírva futottam ki a stadionból.

Hallottam, ahogy valaki utánam kiabál, de nem foglalkoztam vele. Talán Delia vagy Luke hangja lehetett.. Halk léptekkel sétáltam Sydney kihalt utcáin. Cipőm apró sarka kopogott a járdán. Szemeimet erős könnyfátyol borította, minden erőmmel azon voltam, hogy folytonos sírásom elfojtsam.. De nem sikerült..

Ilyen magányosnak és szeretethiányosnak még sosem éreztem magam. Teljesen összetörtem.

A rendőrfőkapitányság felé vettem az irányt, halkan szidtam magam az oda vezető úton.

Felelőtlen és borzalmas anya vagyok.. Egy anyának nem ilyennek kéne lennie. Ez nem történt meg volna, ha ott maradtam volna vele. Szinte tudtam, hogy lesz valami baj.

Végül azon kaptam magam, hogy megérkeztem a rendőrségre.

Az emberek bámulása szinte égette bőrömet. Hajammal próbáltam eltakarni kisírt szemeimet, de nem sok sikerrel ment. A recepcióhoz sétáltam. Egy hölgy állt a pult mögött, ősz haja egyenesen omlott vállára, jégkék szemei egyenesen világítottak fehér és enyhén ráncos arcán. Biztatóan elmosolyodott, majd megkérdezte miben segíthetne. Elmondtam neki, hogy mi történt az előbb - persze nem annyira részletesen - majd hátra ment és egy rendőrrel tért vissza.

- Conor nyomozó. - nyújtotta jobb kezét, majd erőtlenül kezet ráztam vele.

- Violet Lewis-Davidson. - mondtam halkan. Kezét elhúzta, majd egy külön szobába mentünk.

Illedelmesen előre engedett, majd leültem az egyik bőrfotelbe. Az előttem álló fotelbe ült, majd mesélni kezdtem neki. Tíz perc múlva közölte, hogy elkezdenek nyomozni. Ezután elindultam haza felé.

Az út csendben telt. Nem szóltam, nem szidtam magam. Inkább próbáltam elfogadni a történteket. Nehezen ment, de végül beletörődtem. Erőseket szipogtam, néha-néha kicsordult egy könny a szememből. Kezeimmel próbáltam letörölni a néha előtörő könnyeimet.

A ház elé értem. Táskámból kikerestem a kulcscsomót, majd elfordítottam kétszer a zárban és beléptem a még üres házba. Cipőimet leoperáltam magamról, táskámat nőiesen ledobtam a cipőm mellé. Kabátomat felakasztottam, majd döcögősen elindultam a konyha felé.

A nap már lement, a felhők eltűntek az égről és előjöttek az első csillagok. Gyönyörű este vette kezdetét, de nekem messze nem volt ennyire békés..

Az üres házba tisztán lehetett hallani csupasz talpam cuppogását. A konyhába sétáltam. Pontosabban a hűtő elé álltam. Egy vörösbort találtam benne, s mit sem törődve azzal, hogy kié lehet kinyitottam.

Az üvegen keresztül figyeltem vérpiros színét, néha-néha apránként meglöttyintettem az üvegbe szorult alkoholt. Lassan beleszagoltam, majd egy erőteljes mozdulattal lehúztam az üveg negyedét. Szemeimet összehúzva reagáltam az alkohol maró ízére, torkomat szinte égette a bor savanyú íze. Mosolyogva vettem el számtol az üveget.

Erősen kapaszkodtam a konyhapult szélébe. És ekkor újra rám tört a sírógörcs. Könnyeim körbe rajzolták arcomat. Minden erőmmel ellöktem magam a konyhapulttól, s elindultam a nappali felé. Lehuppantam a kanapéra, a bort pedig egy gyors mozdulattal lecsaptam az előttem lévő üvegasztalra. Könnyeim végig siklottak arcomon, szemeimet újabban beborította a könnyfátyol. Kezeim közé vettem fejemet, majd tenyerembe temettem arcom. Néhány perc múlva újabban kezembe vettem a bort, majd lehúztam az üveg újabb negyedét. Így körülbelül az alkohol fele már hiányzott. A könnyeim és a bor íze összekeveredett számban, annak savanyú íze marta torkomat.

Ekkor ajtócsapódást hallottam. Erőm nem volt arra, hogy kinyissam szemeit, ezért hagytam a véletlenre az ismeretlen létét. Végül arra eszméltem, hogy valaki felemelt, s egyenesen a szobámba visz. Az út közben apró csókot nyomott homlokomra. Sajnálatért esedezett, de én egy szót sem szóltam. Csak remélni tudtam kinek a  karjaiban vagyok..