Fehér falak mindenütt.

Jobb s bal oldalamon egy-egy ágy áll.

Egy hatalmas ablak tölti be a szobát némi fénnyel.

Fáj a lábam, s kezem.

Fejem sajog.

Valaki a kezemet szorongassa. Szipog.

- Hool vagyok? - tenyeremet homlokomra szorítom.

- Violet. - ugrik fel egy fekete hajú, néhol szőke tincsekkel ellátott fiú. Kreol bőrére tökéletesen illenek tetoválásai. Hatalmas mélybarna szemeivel arcomat pásztázza. Calum.

- Mit keresel itt? - néztem rá dühös szemekkel. Bár, nem láttam jól.

- Én sajnálom. - hajtotta le fejét. - Én nem akartam ezt.

- Akkor nem csókoltál volna vissza.

- Én.. én.. - próbál szavakat keresni, nem túl sok sikerrel. - Sajnálom.

- Kérlek menj innen.. - nyögtem ki végül. Szám és torkom is ki volt száradva.

Egy hatalmasat sóhajtott, majd az ajtó felé ment. A kilincsre tette hatalmas tenyerét, s visszanézett rám.

- Én várok rád. Szeretlek. - mondta, s kiment a fehér ajtón.

Egy hatalmasat nyeltem.

Torkomban gombóc kerekedett.

A sírás szélén álltam, de tartottam magam.

Miért velem történnek ilyenek? Miért minden rossznak én vagyok az újabb kiszemeltje.

Azt hittem rendbe jön az életem vele.

De nem így lett.

Szeretem őt.

De, ha ő is ugyanígy szeretne, akkor miért csókolta meg azt a lányt?

E gondolatok kavarogtak fejemben, miközben egy orvos is bejött hozzám.

- Mi történt velem?

- Kérem nyugodjon meg. - vizslatott engem szemüvege mögül. - Szemtanúk szerint elütötte önt egy gépjármű.

Szemeim kirekedtek a szavak hallatán.

- Volt néhány belső vérzése, amit végül eltudtunk látni. Emellett eltörött bal keze és három bordája.

Apám jutott eszemben.

- Hol vannak a szüleim?

- Azonnal itt lesznek, már értesítettük őket. - mondta, majd kiment.

Szemeimben könnyek gyülemlettek fel.

A könnyfátyol újabban kék íriszeimen pihentek.

Aprókat szipogtam.

Kezemmel próbáltam letörölni egyre gyorsabban felgyülemlő könnyeimet, néha kevesebb, néha több sikerrel járva.

Fejemet a párnába nyomtam, úgy sírtam, s úgy engedtem ki magamból az érzéseimet.

A párna egy-kettő benedvesedett könnyeimtől.

Végül szánalmamban elnyomott az álom.

***

Anya, s apa hangjára ébredtem fel.

Egy nagyot sóhajtottam, mire azt ott tartózkodó emberek felém igyekeztek.

Anya, apa, Ethan, Delia.

- Kicsim.. - fogta meg anyám a kezem. Láttam szemében, hogy sírt.

- Hogy vagy? - kérdezte egyszerre Delia és a bátyám.

- Nem jól. - próbáltam egy mosolyt erőltetni arcomra. Bár, inkább vicsorogtam, mint mosolyogtam.

- Rendbe jössz, megígérem. - puszilta meg homlokom a nevelő apám.

- Nem hiszem.. - újabban a sírás szélén álltam.

- Nekünk mennünk kell dolgozni, szia Violet. - köszöntek el szüleim bátyám társaságában.

A munka fontosabb, mint én.

A meghalnék, se érdekelné őket.

Csak a munka. Meg a pénz..

- Kinyírom Calumot, esküszöm. - dühöngött Delia.

- Nem kell.. - Arcomra apró mosoly csúszott, végül megráztam a fejem.

- Miért? - kérdezte felvont szemöldökkel. - Ha ő nincs, te most nem lennél itt. - mutatott körbe a kórtermembe.

- Nem tudom. - hunytam le szemem. Nem szerettem volna, újabban sírni. 

- Szereted őt? - kérdezte egy kis idő múltával.

- Egyértelműen szeretem, de most nagyon... - hasalt bele a fájdalom az oldalamba.

- Inkább ne beszélj, mert rosszabbul leszel csak.

Aprót bólintottam.

- Delia?

- Igen? - jött oda mellém.

- Felejtesd el velem, Calumot.