Fáj. A fájdalom elviselhetetlen. Azt ígérted nekem, hogy örökre velem leszel és sose hagysz el. Most mégis itt állok egyedül, mert te elhagytál engem. Mégis, csak egyetlen egy kérdésre akarok választ kapni. Miért? A válaszon gondolkodok, de semmi sem jut eszembe és te nem vagy itt, hogy megválaszolhasd nekem.

Itt állok egyedül és nézem a fiúnkat, ahogy sorra ejti ki az ütőket. Bárcsak itt állnál velem és együtt nézhetnénk, ahogyan győzelemre vezeti a csapatát. 

A dombról lelépve elkezd kiabálni, feltüzelni a csapattársait. Teljesen rád ütött. A szemeibe nézve, látom a szenvedély lángját, amit csak a baseball képes táplálni. A határozottságot, mikor fellép a dombra és az elkapóra néz. Az elszántságot, hogy mindent meg fog tenni annak érdekében, hogy győzelemre vezesse csapatát. 

Az utolsó támadást indítják meg és a csapat vesztett a lendületből, de a fiunk oda állva az ütő helyre csak vesz egy nagy levegőt és elordítja magát. 

-ÉBRESZTŐ!

A hangerejét szintén tőled örökölte. Az egész stadion el halkul és csendben nézi őt. Két társa össze néz, akik az első és második bázison állnak és egymásra vigyorogva vissza kiabálnak neki.

-ÜSS MÁR!

Nem tudok mást tenni, csak kuncogni a helyzeten. A két fiú határozottan hasonlít valakire, aki mindig helyre tudott rakni. Születésük első hónapjátol kezdve össze vannak nőve. Ő és a felesége sokat segített nekem.

A fiúnk lendít és kirepíti a pályáról a labdát. A védekező csapat szájtátva nézi, ahogy a labda elhagyja a pálya területét. Az ütési tehetségét biztosan nem tőled örökölte, hiszen te csak buntolni tudtál.

Nagyokat kurjantva fut végig a bázisokon és az ikrekkel karöltve sietnek a csapattársaikhoz. Mikor a csapat ölelés véget ért, körülnéz a leláton és a szeme felcsillan, mikor meglát engem és mind a két kezével integet nekem. Emlékszem, hogy te is ugyanezt csináltad, mikor megnyertétek a Koshient. Aznap ajándékoztál meg a világ legnagyobb kincsével. Mikor megtudtam, hogy hagytál magadból egy kis részt, akkor elsírtam magam. Egyedül hagytál, de nem hagytad, hogy össze omoljak, hiszen a mi kis ászunknak szüksége volt és van is az anyjára. Rám. 

Aznap, mikor megtudtam, hogy egy élet növekszik bennem, megfogadtam. Megfogadtam, hogy az életem árán is védelmezni fogom és mindent megfogok tenni annak érdekében, hogy boldog gyermekkora legyen. Megfogadtam, hogy betöltöm az űrt, amit te hagytál benne. Megfogadtam, hogy helyetted is megfogom neki mutatni a baseball világát, amiben segítségem is volt. Hiszen kettőnk közül te jobban értettél a baseballhoz, mint én. 

Furuya és Kawakami megtanították dobni. A Kominato testvérek, Kuramochi és Kanemaru, hogy hogyan üssön, hogyan legyen jó bázisvédő. Chris és Yuki is tanította őt, hogy hogyan legyen jó csapatjátékos, hogyan járjon túl az ellenfél eszén. Az ilyen helyzetekben látom, hogy az én fiam is, hiszen a stratégiák kidolgozásában elképesztő vagyok. 

Okumura pedig megtanította őt, hogyan legyen jó fogó, de a fiunk szíve a domb felé húzta őt. Nem hiába, hogy ő az ász. A tehetsége már most lenyűgöző, de mi lesz vele később? 

Mégis. Bárcsak te lettél volna, aki megtanítja őt dobni, hogyan üssön, hogyan tegye túl magát a vereségen. Hogyan nézzen szembe az ismeretlennel. Üvöltenék ilyenkor, de nem tehetem, hiszen nem vagy ott, hogy halhasd miket vágok a fejedhez.

Bárcsak itt lehetnél velem Sawamura.