A/N: Most mondom el, mert a végén senki nem erre fog figyelni: A következő fun factes részhez kérdéseket feltenni itt lehet. Ha megtennétek inkább a sztorival, mint a személyemmel kapcsolatosak legyenek~

+ Ez nem lesz egy teljes rész, csak egy kis vidám pillanatot szerettem volna még megörökíteni ^^

*Nishinoya POV*
A hatalmas csarnokban apró csillagoknak éreztük magunkat az égbolton, mégis az összes fény ránk irányult. A meccspontunkon voltunk, az ellenfél egyetlen ponttal a sarkunkban. A szívem őrülten vágtázott, miközben az idegszálaim egyenként megfeszültek, a tekintetemet semmi nem tudta volna elterelni a figyelmem a szőke hajú férfiról, ahogy lassan megfeszítve az izmait, feldobja a labdát, hogy átvegye a vezetést. Nyerni akart, mindannyian nyerni akartunk. Aki egyszer eljut ebbe a csarnokba, győzni érkezik, de a sok csapatból egyetlen egy elég jó hozzá. Már oda sem kellett néznem, éreztem a csapattársaimat: A cserepadon az alacsony centerünk szinte megőrült az izgalomtól, és el tudtam képzelni, ahogy szinte eltöri az áfonyaszemű kezét, ahogy szorongatja, két oldalamon két megbízható társként állt a két hátsósorba forgott szélső ütőnk, és mindhárman készen álltunk, hogy bármi áron a levegőbe juttassuk a labdát. Előttem a csapat legidősebb tagja állt, aki talán feszültebb volt, mint mi többiek együttvéve, jobb térdén kilencvenegyedszerre is megigazította a fehér térdszorítót. Tudtam, mire gondol: Ez a mi pillanatunk, ezt meg kell nyernünk. Ha ez a pont a mienk, ő szervál, ami elég ahhoz, hogy kapjunk egy szabad labdát: Ez szinte a meccs biztos végét jelenti. A szélső ütőink, és a center, aki a teljes csapat fölé magasodott, elég erősek hozzá, a feladónk pedig talán az egyetlen, aki ura a gondolatainak a pillanatban. Ő volt az egyetlen, aki nem egy pontot nézett, amire mindenki más figyelme irányult, ő a bal oldalon álló, fantasztikus ütőmet mustrálta. A haja apró kontyban, és teljes testében remegett a koncentrációtól, amire a feltételes reflexem az lett volna, hogy odarohanjak és átöleljem, de a testem nem mozdult. Teljes összhangban voltam az éppen szerva rutinját végző ellenféllel, tudván, hogy abban a pillanatban, hogy az a labda végleg elhagyja a kezét, nekem azonnal készen kell állnom. A teljes csarnokra néma csend borult, a túloldal a szerválót mustrálta, azonban a felkelő nap zászlaját lengető tömegben mindenki tekintete egyetlen apró pontra irányult. 
És az nem volt más, mint én. 
Hiszen ez volt az a pillanat. Ez volt az az érintés az életemben, ami megváltoztathat mindent, ami egész életemben vártam. Mindenki álmait valóra válthatom, egyetlen jó passzal. 
Meg kell csinálnom, mindannyinkért. Meg kell csinálom, a csapatért és Asahiért, meg kell tennem. 
Az ausztrál lassan a magasba dobta a labdát, és hosszú, gyors lépésekkel utánaugrott. Elemi erővel repült végig a kis tárgy a pályán, és - ami rettegéssel töltött el - nem felém érkezett. A labda egyenesen a feladónk arca felé tartott, aki jobb híján leguggolt, és kosárérintéssel legalább beleért, hiszen azt az erővel érkező labdát csakis lassítani tudta.
Azonban rossz irányba.
A labda kifelé süvített a pályáról, mire az agyam szinte kikapcsolt. Még hallottam Oikawát a nevemet ordítani, még hallottam Iwaizumi hangját a pályán kívülről, ahogy neki ordít, hallottam a megőrült ausztrál közönséget és hallottam a másik csapat örömét, azonban a testem már magától cselekedett. Anélkül, hogy én parancsoltam volna a lábaimnak, kitörtem a pályáról, követve a repülő golyóbist, ami készült földet érni. 
Szinte éreztem a pupillámat összehúzódni a rettegéstől. Nem engedhetem. Ez a mi pontunk és nem veszíthetjük el. Az izmaim azonnal kioldották a rakétákat, én pedig vízszintes pozícióba kerültem, már csak centikre attól, hogy elérjem a labdát, de mégsem tűnt elég közelinek, hogy jól bele tudjak érni. 
- Noya, ide! - hallottam egy hangot. Azt a hangot, ami a legnagyobb bajban is a megnyugtatott, aki mindig hitt bennem... 
Az ászom. 
El kell érnem. Övé az utolsó ütés. El kell juttatnom hozzá, ismételgettem gondolatban, majd minden izmom megfeszítve előrenyúltam a labdáért. Az öklöm becsusszant a labda alá, ami pedig gyönyörű ívben elindult visszafelé a pályára. A csodálatos érzés, hogy nyertem, elöntötte a teljes testemet, miközben a bordáim lassan földet értek.  Gondolkodás nélkül pördültem meg a padlón a tengelyem körül...
Épp időben, hogy tanúja lehettem a legcsodálatosabb dolognak, amit ember láthat.
- Asahi! - kiáltotta egy emberként a csapat, mikor felugrott, megadni az ellenfélnek a kegyelemdöfést. A lába elemelkedett a talajról...És onnantól kezdve minden olyan gyorsan történt.
Az ütés egy hurrikán erejével tarolt és ahogy a libero beleért, tudtam, hogy nyertünk. A labda ugyanis magasra repült a kezéről. 
Túl magasra. 
És ezt nem én voltam az egyedüli, aki érezte. 
Az éppencsak földet ért Asahi ugyanis felugrott és ismét a földbe verte a labdát. Ezúttal kegyetlenül, anélkül, hogy bárki is beleért volna. 
Nem hittem el.
Csak néztem a csapatom, csak néztem magam elé, ahogy mindenki lassan rájön, hogy mi történt. Hallottam, ahogy a bemondó hangosan ordít a mikrofonjába, és ezúttal a mi közönségünk sikít. Az én nevemet, az ő nevét... 
Az első, aki megértette mi történt, a két legfiatalabb tag volt. Hangos csörömpölés hallottunk a feldöntött pad felől és a következő amit éreztem, az egy Hinata és egy Kageyama volt a nyakamban, nemegész három másodperccel később pedig egy egész csapat. 
- Úr isten... - motyogta Tooru, miközben csak nézte, ahogy megjelenik minden kijelzőn újra a döntő pont. - Nem hiszem... - mondta, majd egyszerűen kirohant a nézőtérhez. 
- Hajime! - ordította, miközben lendületből a fiú nyakába ugrott. Én lassan kibújtam a csapat kezei közül és csak egyetlen szempárt kerestem. 
Asahi még mindig ott állt, döbbenten nézve körül a stadionban. A nevét ordítva ugrottam a nyakába, mire ott helyben fel is borultunk a pályán. 
- Köszönöm! - motyogta. 
- Ez a dolgom. - mondtam, félreértve azt, amire célzott. 
- Nem úgy értem. Ha te nem lennél... Ez a pillanat soha nem létezhetett volna... Soha nem tehettem volna ezt meg. Én...én feladtam volna. - a szeme könnybe lábadt, én pedig még szorosabban öleltem át. 
- Szeretlek! - suttogtam, és ajkaimat hozzányomtam az övéhez, mire többszáz nyelven egyszerre szólalt meg a mondat: Olimpiai bajnok a japán csapat. 

*Mei-chan*
Ez lenne a végső búcsú... Még egy utolsó röplabdás jelenet, csak egy szép pillanat, amire eddig vártam, hogy megírjam. Remélem tetszett nektek! 
Soha nem fogom tudni eléggé megköszönni azt a rengeteg kedves kommentet, amit kaptam tőletek, a rengeteg támogatást és azt a többezer olvasást. Tényleg nem tudom, hol lennék nélkületek. A követekező részben még megtudhattok majd ezt-azt a sztoriról, mint olyanról, és ezután majd hamarosan útjára indul az IwaOi fanfictionom, ha addig nem gondolom meg magam, akkor "Broken Crown" címen. Remélem méltó módon zártam le ezt a történetet, imádlak titeket! <3
Mei