Azt sem tudtam még, hogy hol vagyok, de a testem gyorsabban reagált, mint ahogy én felébredtem teljesen, és meg voltam győződve, hogy ott kapok szívrohamot. Anya. Alacsonyabb, törékeny alkatú nő, nagyon karakteres, de nem túl finom arcvonásokkal, egy bőrönddel, aminek a húzója kiesett a kezéből, és most eldőlt a földön köztem és közte. Az arca, mintha kísértetet látott volna, és egészen addig nem fogtam fel miért, amíg nem realizáltam, hogy egy hosszú hajú fiú ölében alszom, a nyakamba gyűrődött pólómmal - azaz gyakorlatilag félmeztelenül -, és a mi házunkban, ahova anya egy "ilyen alakot" soha nem engedett volna be, nemhogy együtt aludjon az ő fiával. A levegő megfagyott közöttünk, Asahi szíve a hátam mögött őrülten dobogott, anya szava elakadt egy köszönés közben, én egyszerűen nem tudtam mit kezdeni a helyzettel. Örökkévalóságnak festő percek után apa cipőjének kopogása törte meg a csendet, és egy jókedvű köszönéssel oldotta azt a hatalmas feszültséget - egészen míg meg nem látta a nappaliban kialakult helyzetet. Mintha egy külön univerzumban lettünk volna, nem is érzékeltük a másik jelenlétét. Ki akartam ugrani Asahi öléből, de nem találtam meg azokat az izmokat, amik ezt a rendkívül egyszerű mozdulatot lehetővé teszik.
- Nish...Nishinoya, mi a francot művelsz, te gyerek?! - vonyította anyám keresztül a nappalin, de félbeszakítottam.
- Filmeztünk!
- Mit néztetek, buzik, Szürke ötven árnyalatát?! - visított hajmeresztően magas hangon, nekem pedig kinyílt a bicska a zsebemben.
- Hogy is merészelsz te minket meggyanúsítani, anélkül, hogy hagynál megszólalni!? - vágtam vissza.
- Nyugalom! - ordított apa, mire mindenki elcsendesült. - Remek. Szóval, hallani akarom, hogy mi van.
- Az van, hogy a fiunk, akit eddig a házunkban neveltünk, bu...Hmpf! - fogta be szigorúan, de finoman apu tenyerével anya száját, én pedig felpattantam a kanapéról, kapva kapván az alkalmon, hogy beszélhetek.
- Átjött éjjelre, és meg akartunk nézni egy filmet, de fáradt voltam és... - kezdtem bele a mondókámba, egyenesen anyám résnyire szűkült szemébe nézve.
- Egyikőtök sem hiteles ebben a pillanatban, olyanok vagytok mint az őrültek. - hűtött le minket apu. - Téged akarlak hallani! - mutatott az elsápadt Asahira, mire én elátkoztam mindent magam körül. Könyörgöm, csak most ne pánikolj be!
- Mi.... - kezdett vele, de ez a próbálkozás sem nyert.
- Az ráér, hogy ti mit csináltatok, először jó lenne tudnom, hogy ki vagy. - közölte apa.
- Asahi Azumane a nevem, örvendek! - hajolt meg. - Sajnálom, hogy így találkoztunk először, de...
- Honnan ismered a fiam? - záporoztak a kérdések. Anya végre kiszabadult apa markából, és felordított.
- A melegbárból, mi?! Hogy mertél a fiamhoz nyúlni?
- Nyugodj már le! - üvöltöttem rá. - Hagyd békén ezt a szerencsétlent, ha nekem nem hiszel, az a minimum, hogy meghallgatod őt!
- Igaza van. - támogatott apa, akinek nem győztem magamban hálálkodni.
- Szóval...röplabdáról ismerem...és én.. - láttam, hogy kezd remegni, és ahogy ő rázkódott a visszatartott félelemhullámoktól, azzal egyenes arányban nőtt az én pulzusom. Gyerünk, Asahi, kérlek!
- Értem, gondolom te leszel az ász, akiről Nishinoya annyit beszél - Apa, a pokolba is! - Mit csináltatok? - folytatja higgadtan, mintha nem most adott volna anyámnak még egy okot gyanakodni.
- Úgy döntöttünk, nála alszom... - kezdett bele, de csoda is lett volna, ha egyszer befejezhetünk egy mondatot.
- És megmondanád, ki engedte meg?! - üvöltött anya.
- Én. - jelentette ki apa egyszerűen. Irigyeltem a hidegvérét. - Mondtam, hogy felhozhat havert.
- Havert! - köpte anyám a szót. - De nem arra, hogy a kanapénkon ba...
- És neked ki a jó édes franc mondta, hogy azt csináltuk? - hörögtem halkan, de annál dühösebben. - Most szépen hagyni fogod, hogy Asahi befejezze amit elkezdett.  - Az említett apámra nézett, aki bólintott, így folytattuk a szélmalomharcot az utosó csepp méltóságunkért.
- Szóval, átjöttem, és úgy döntöttünk megnézünk egy filmet - folytatta, úgy fest a pánikroham részét érthető módon kikapta belőle. - De eléggé hosszú napunk volt ma.
- Daichi nem kímélt minket edzésen - böktem a sebes térdem felé, amit valójában az egész nap hordott térdvédő súrolt ki.
- Öh, igen, és az utolsó amire emlékszem az az, hogy elaludtam. - vallotta be Asahi.
- És akkor ő val'szeg hamarabb aludt el, mint én, mert nekem ami még rémlik, az az, hogy a fejem az ölébe zuhant. - fejeztem be.
- Ennyi? - kérdezte apa.
- Igen. - válaszoltunk egyszerre, és rettegve egymásra néztünk. Ha ezt a támogatást sem kapjuk meg, én aznap éjjel a tornateremben alszom. Mondjuk igazából erre mindenképpen igencsak nagy volt az esély, mert anyám nagyrészt ragaszkodott ahhoz, hogy ő mondja meg a tutit, főleg, ha rólam volt szó.
- Honnan jött az ötlet, hogy átjössz? - kérdezte apám még utolsó nekifutásból.
- Ez egy nagyon hosszú törté... - kezdtem bele, de Asahi sokat mondóan rám nézett, jelezve, hogy ennél nagyobb bajban már úgyse lesz ma, úgyhogy hagyjuk a kerülgetést.
- Nap közben összevesztünk, és mintegy békülésként hazakísértem Noyát. Ez nem éppen úgy alakult viszont, ahogy kellett volna neki, ugyanis... - megremegett a szája széle, de folytatta. - pánikbeteg vagyok, és volt egy rohamom mikor ránk sötétedett. Aznap ez már nem az első volt, ezért egyszerűen nem volt erőm hazamenni és Nishinoya felajánlotta, hogy aludjak itt. - mondta el bátran, én pedig nem tudtam mást csinálni, buzgón bólogattam.
- Értem... rendben. - válaszolt apa, de anyának végleg elgurult a pirulája. Kis híján hozzám vágta a kezében lévő kabátot, majd apámra nézett és kivörösödött arccal kiabált.
- Rendben?! Mit értesz az alatt, hogy rendben?! A fiunk az anyja engedélye nélkül felhozott egy havert, - hangsúlyozta ki a szót gunyorosan - majd együtt alszik vele. Ez szerinted teljesen rendben van!?
- Az anyja engedélye nélkül? - vágott vissza apa, ezúttal ő is felemelve a hangját. - Talán én nem számítok teljes jogú szülőnek?
- Az én fiam - kelt ki a nő végleg magából. - És te hagytad magad kijátszani ellenem. És mi van, ha a gyerek homokos? Akkor is titkolni fogod előlem, hogy mentsd a kis ártatlant?!
- Ha ennyire nem tudsz uralkodni az indulataidon, mindannyiunknak jobb lenne úgy. - mondta apám én pedig csendben egyetértettem, de tudtam, hogy túl messzire ment.
- Rendben. - sziszegte anyám. - Értem én. Ha ti ketten csak így játszotok, akkor én nem is kellek ide. - vette fel a szürke dzsekijét és kilépett az ajtón, de még egyszer a vesémig hatolóan rám nézett. - Köszönjük, Nishinoya. Szép játszma volt.

*Mei-chan*
Áh, nem hiszem el, hogy két nap alatt ennyit tudtam csak produkálni! Bocsi én nagyon próbálkoztam jól megírni :(.
Remélem azért tetszett, bye-bye! ^^
Mei