Rövid idő után hazakeveredtünk, és beengedtem Asahit a házba.
- Azta, nagyon szép! Olyan, mintha nyugatról lenne! - csodálkozott el. Valóban hasonló volt: nappalival egybekötött konyha, ahonnan nyílt a szüleim hálószobája. Felfelé egy lépcső vezetett a fürdőszobákhoz és az én szobámhoz. Nagyon más, mint Asahiék hagyományőrző, de nagyon otthonos lakása, tele családi fotókkal.
- Köszi...Öh, ne haragudj, ha rendetlenség van, nem számítottam látogatóra. - jeleztem előre, hogy a szobámban ha jól emlékszem egy atombombát is hagytam. Nem vagyok egy rendes típus, főleg, ha elalszom és suliba rohanok. Elindultam felfelé, a magas fiú pedig utánam.
- A szüleidnek nem szólsz? - kérdezte Asahi.
- Apám azt mondta, hogy nyugodtan hívjak át havert - hát, igen...havert. Szerelemről nem volt szó...Illetve, nem is az, etettem magam még mindig, reménykedve hogy még elhitethetem magammal, hogy teljesen heteró vagyok. - Anyum meg...Amit nem tud, nem is fáj neki! - vigyorogtam Asahinak a vállam fölött.
- Nem engedi meg? - kérdezte.
- Hogy engedné meg? - nevettem fel ironikusan. - Max Tanakát engedi, hogy áthozzam, de téged még csak nem is ismer, és meg se haragudj, de nem hiszem, hogy szimpatikus lennél neki. - Fülbevaló, hosszú haj...Velem együtt tenné ki a házból.
- Oh..- nem tudott nagyon mit mondani. Én se tudtam volna a helyében. Soha nem szerettem segíteni másoknak haragudni, de álszent sem akartam lenni. Így ezt a témát berekesztettük, és bementünk a szobámba. Otthonos szobám volt, tele képekkel a barátaimmal, próbáltam mindent megtenni azért, hogy ne legyen kifejezetten rideg. A kulcs mindig a zárban volt, és előszeretettel is használtam, főleg éjjel, hogy a békés éjszakai Skypeolásomban ne zavarjon meg senki.
- Öh... Itt szeretnél aludni, vagy a szüleim szobájában? - kérdeztem, egyértelműsítve, hogy ha együtt alszunk egy szobában én helyben szívinfarktust kapok.
- Alszom a szüleidében. Mármint nem azért, a szobád a házatok legotthonosabb része, hogy őszinte legyek, de szerintem most neked jobb lenne a saját kis magánszférádban lenned. Megviseltnek tűnsz. - felelt őszintén, én pedig buzgón egyetértettem vele.
- Van nálad valami alvóruha? - kérdeztem.
- Öh...A tornacuccomban van egy melegítőnadrág és a Karasunos pólóm. Igazából tökéletes lesz. - nevetett.
- Oké! - csatlakoztam. - Mit vacsorázunk? Csak mert nem vagyok egy nagy konyhatündér... - vakartam meg a fejem zavartan. Igazából már sok tepsi égett tönkre, mikor én megpróbáltam sütni, így nem nagyon vagyok a konyha közelébe engedve. - De kitűnően főzök mikróban instant ráment! - pontosítottam.
- Tökéletes lesz! - mindkettőnk hangulata egyre javult. Én végre hazai pályán voltam, bár kissé furán éreztem magam úgy, hogy kettesben voltam a szobámban egy csapattaggal, aki nem Tanaka, és nem éppen verekszünk, hanem normálisan beszélgetünk és viccelődünk. Hozzá tudtam volna szokni.
Becsaptam a két tál levest a mikróba, és leültem a fotelbe. Asahi a kanapén ült, de nem volt az az Isten, hogy én melléüljek, még a végén elhiszem, hogy járunk. Így a lábam felhúzva, szinte elbújtatva az arcomat ültem a fotelbe, és elhatároztam, hogy még ma éjjel elfelejtetem magammal ezt az egészet de gyorsan.
- Rendben vagy, Noya? - kérdezte Asahi - Úgy festesz, mintha fel akarnál akasztani valakit. Mérges vagy? - kivételesen magamon kívül senkit nincs kedvem felakasztani.
- Minden oké! - mosolyogtam, miközben a mikróhoz slattyogtam kivenni a vacsoránkat.
Leültünk az asztalhoz. Én még nem kezdtem neki az ételnek, csak az evőpálcikáim mögül kukucsáltam Asahit, ahogy majszolta a tésztát, mire lángba borult az arcom, és erőszakkal az asztalra kényszerítettem a tekintetem. De elegem van ebből! - karmoltam bele az asztal alatt a térdemre, mire a horzsolások fájdalmasan kinyilvánították a nemtetszésüket. Ez jó ötletnek tűnt, talán, ha kellőképpen belekapaszkodom a sebekbe, és Asahit nézem akkor elmegy a kedvem attól, hogy áthajoljak az asztalon és lendületből lesmároljak a fiút...Legalábbis az egyik horrorfilmben hasonlóan jártak el egy leszbikus nővel...negatív emlékeket csatolni a kiszemeltünkhöz kifejezetten használhatónak hangzott. Persze ott nem működött, de az film... Ahj, basszameg, esélytelen! - vezettem le egy teljes doktori disszertációt a fejemben majd mikor levontam a végső következtetést, belefejeltem a tenyerembe, mire Asahi kérdőn nézett teli szájjal. Megráztam a fejem, jelezvén, hogy nem történt semmi különös. Végülis feladni magadban az utolsó reményt is egyáltalán nem különös dolog, ugye?
Folytattam a rámen eltűntetését, és igyekeztem kikapcsolni az agyam, és a velem szemben lógó festményt mustráltam. Egyike volt anyámék ezer meg egy festményének, nem kifejezetten nagy, de különleges volt. Ez ugyanis róluk készült, az esküvőjük után csináltatták. Apa anyám arcára puszilt, aki úgy mosolygott, mint aki nem is tudja milyen a szomorúság. "Leszek én így valaha ilyen boldog?", kérdeztem magamról. Egyfajta családi hagyomány volt, hogy mindenki csináltatott egy ilyent magáról, de úgyfest én leszek azt, aki megtöri ezt a láncot. Még magamnak sem vallanám be, hogyha fiúval vagyok, nem hogy kitegyem a falra. De még van remény, hiszen több, mint egyértelműen a lányok is tetszenek. Talán, ha gyorsan szerválok egy barátnőt...
- Oi, Nishinoya! - fejezte be Asahi a vacsorát. - Nem nézünk valami filmet?
- De, persze, mit? - kérdeztem, mivel a sok a fejemben fogócskázó gondolatnak köszönhetően csak tőmondatokban tudtam beszélni.
- Valami CD-tek van? - vetette fel, a tévé felé bökve.
- Az még lenne is, de lejátszónk nincs. Laptopon szoktam filmet nézni. - mostam el az ötletet.
- Azt hogyan? Nem hárman vagytok? - kérdezte döbbenten.
- ...Nem szokásunk együtt filmezni. - vallottam be.
- Nem? - csodálkozott.
- Nem nagyon. Más az ízlésünk, meg általában váltjuk egymást itthon. Apa éjjel van általában melóban, ő valami pszichiátrián dolgozik, anyám délután megy be a céghez, én pedig ugye olyan este hatra verekszem magam haza, úgyhogy igazán mindig egy napot tartunk fenn, szombaton, hogy együtt legyen a család, de én jobbszeretek inkább csak apámmal lenni... Bocsi! - mondtam, miután rajtakaptam magam, hogy éppen kiöntöm a lelkemet.
- Ugyan! - mosolygott Asahi. - Akkor, a laptopodon nézünk valamit?
- Nézzünk! Mondjuk Ghost in The Shellt. - Tökéletes, gondoltam. Ha van valami, ami el tudja terelni Asahiról a figyelmem az a Scarlett Johanson-féle fanservice lesz. Lélekben megveregettem a vállam.
- Oké, ülj ide! - paskolta meg a kanapét maga mellett. Magamban visszavontam a vállveregetést. Ezt kegyetlenül elcsesztem.
Felsiettem a szobámba és összeszedtem a gépet az asztalról, amin egy óriási röplabda matrica díszelgett, és visszamentem vele a kanapén várakozó Asahihoz. Bekapcsoltam a filmet, és lehuppantam az ász mellé, mire a lábujjamtól a fülem hegyéig olyan volt, mintha meggyulladtam volna, vagy mintha legalábbis nagyon durván lázas lennék. Nem tudtam sokáig követni a film eseményeit, olyan tizenöt perc után elvesztettem a kontrollt magam fölött, az utolsó amiről tudtam, hogy a felsőtestem Asahi ölébe zuttyan én pedig mély, zavaros álomba zuhantam.
Mozgásra ébredtem, teljesen más pozícióban, mint ahogy elaludtam. Az egész pólóm a nyakamban volt, Asahi hátán feküdtem, minden végtagom valami furcsa szögben volt, és az első, amit megláttam, az anyám volt, ahogy a kanapé előtt áll és a döbbenettől meg se tud szólalni.

*Mei-chan*
Heeeey, a dolgok kezdenek izgalmasak lenni :3
Remélem tetszett ez a rész, mindenkinek boldog Halloweent,
Bye-bye!
Btw: Van valaki aki a nyári MondoConon Haikyuu!! cosplayt tervez? Csakmert akkor csatlakozhatna a Karasunónkhoz! Van eddig két Noyánk - egyik én -, egy Asahink, egy Tsukkink, egy Daichink, meg külsősként egy KurooKen párosunk, és szeretettel várunk mindenkit :3