*Asahi POV*
Távolról sem voltam benne biztos, hogy most nekem jó ötlet lesz edzésre mennem - a reggeliek után még mindig harmatgyengének éreztem magam - de azután amin keresztülment miattam, a szemétség csúcsának éreztem Noyát csak úgy otthagyni, úgyhogy sietve átöltöztem és csatlakoztam az addigra már bemelegített csapathoz. Daichi, aki éppen a nyújtást vezényelte, egyszer csak megállt, ahogy látott közeledni, mire az egész csapat tökéletesen egyszerre felém fordult, kivéve Noyát. Ő a felsőtestével szigorúan a lábára simulva dőlt előre és egyszerűen olyan volt, mintha csak fizikailag lenne ezen a világon. Megértettem, azután az őrület után én is inkább gondolkodtam volna az élet értelmén, minthogy tudatosítsak magamban mindent. De - legnagyobb sajnálatomra - az agyam tovább pörgött, és nem tudtam elhinni, hogy ebbe beleszaladtam. Szerettem Noyát. Amióta betette a lábát a Karasunoba, ő lett életem legfontosabb szereplője, és mióta diagnosztizáltak, olyan lett nekem mint egy apró kis szentjánosbogár fénye az éjszakában. Motiváció, hogy folytassam a sportot, hogy ne engedjem el magam teljesen. A megnyert meccsek után vele lelkendeztünk, ha vesztettünk Ő nyugtatott meg. Ahogy a vihogó kamaszlányok lelkendeznek a kiszemeltjükről az anyjuknak, úgy lelkendeztem én is Nishinoyáról. Természetesen rájöttek, hogy nem csupán barátságról van szó, de támogattak, anyum bármikor szívesen látta Noyát nálunk, így az első évét gyakorlatilag nálunk töltötte. Az volt életem legboldogabb időszaka. És most ott ült háttal nekem, még mindig láthatóan sokkos állapotban, én pedig lassan megőrültem a bűntudattól.
- Oi, Asahi! - szólított meg Daichi. - Hallom Noya ellógott hozzád. Rendben vagytok?
- Szerintem igen. - mondtam bizonytalanul. - Ő legalábbis lényegesen jobban. Mikor a gyengélkedőről összeszedtem, olyan volt, mint egy háziszellem.
- És te? - vágott a közepébe Daichi.
- Nem tudom... Már én is jobban. - füllentettem.
- Bocs, hogy odaengedtük. Igazából nemes egyszerűséggel meglógott. - szabadkozott a kapitány, de félbeszakítottam.
- Nem a ti hibátok. Lehet egyszerűbb lett volna írnom neki egy SMSt.
- Szerintem akkor is van olyan elvetemült, hogy meglátogasson. - nevetett Daichi, majd a válla fölött Noyára pillantott, aki éppen a hálót emelve mindennek tűnt, csak elvetemültnek nem. Üresek voltak a szemei, és a szája résnyire nyitva. Valamin nagyon elgondolkodhatott. Még csak megtippelni sem tudtam, pontosan mi járhat a fejében. Talán csak a mai nap eseményei vannak éppen feldolgozás alatt.
Oda akartam menni hozzá, valahogy visszahozni az életbe, de azt se tudtam, hol kezdjek bele. Ha odamegyek és ráköszönök az egyszerűen gúnyosnak tűnik, de nem is akartam többet szóbahozni a történteket. Végül szótlanul odamentem, és segítettem neki felhúzni, mielőtt fennakad valamin.
- Hé...Asahi-san! - szólított meg egy kis idő után.
- Ig- kezdtem bele, de ő addigra felkapaszkodott a háló tartórúdjára, ami éppen csak össze nem tört alatta, hogy egy magasságban legyünk, átkarolta a vállamat és sötétbarna szemeivel egyenesen az enyémekbe nézett, mire a szívem ki akart ugrani a bordáim közül.
- Kérlek ne őröld magad ezen az egészen. Mindketten tudjuk, hogy nem a te hibád volt. Arról nem is beszélve, hogy mi lett volna, hogyha mondjuk egy meccs előtt vagy mikor csak kettesben vagyunk valahol, akkor tudom meg? Még annyira sem tudnék mit kezdeni a szituációval mint most! - mondta, miközben végig a szemembe nézett, ami egyszerre pumpálta fel a pulzusom és nyugtatott meg.
- J-jó. - dadogtam.
- És meg is fogadod? - mondta Noya komoly arccal, de bociszemekkel.
- I-Igen. - mosolyogtam, és mostmár tényleg meg is próbáltam engedelmeskedni neki. Yuu elvigyorodott és felkiáltott
- Mindjárt jobb, annyira megkönnyebbültem! - látszott hogy igazat mond, aggódott értem.
A meccs hangosan, és kicsit szétszórtan folyt, főleg a másod- és harmadévesek körében, a négy alsós csak értetlenül nézegetett egymásra, vállrándítások, "gőzöm nincs" sutyorgások és hasonlók jártak körbe. Mi viszont csak néha könnyes szemmel pislogtunk egymásra, hol széles mosolyt cseréltünk Nishinoyával, vagy csak egyszerűen egy kicsit elfelejtettük, hogy kell játszani. Suga kétszer egymás után is a másik irányba adott fel, mint tervezte, úgyhogy hol én ugrottam Daichi helyett, hol ő helyettem. Noya volt az egyedüli aki mindig tökéletesen teljesített. Nem esett le labda a három méteres körzetében. Mindig csodáltam, hogy hogy tud minden helyzetben ugyanolyan lelkesen és olyan magas szinten játszani. Furcsa volt belegondolni, hogy elsőevesen még hozzám rohant át a bajnokságunk előtt, könyörögve, hogy gyakoroljak vele. A jelenlegi helyzetet nézve ezt még elképzelni is vicces. Hozzám mérve ő a megtestesült tökély. Egészen belefeledkeztem a játékába, le se tudtam volna venni róla a szemem. Tudtomon kívül elmosolyodtam rajta.
- Asahi-san...- szólított meg Hinata. - Ijesztő vagy....
- Mi-Micsoda?! - kaptam fel a fejem.
- Már egy teljes labdamenet óta folyamatosan Noyát nézed... - motyogta Hinata
- Ssss! Halkabban! - Csitítottam, de Noya addigra odanézett, fülig vörösödve.
- Tényleg? - nézett a vöröskére, aki kettőnk között kapkodta a fejét és nem tudta melyikünk haragjától féljen jobban. Végül úgy döntött Noya ijesztőbb, ha dühös, így bólogatott.
- Baj van? - nézett rám Noya aggódva, láthatóan nem vette az adást, hogy hogyan bámultam.
- Nem, dehogyis! - nevettem. Csak szép volt az előző mentésed!
- Melyik? - kérdezte szórakozottan - Gyakorlatilag fel se álltam a földről.
- A dupla. - indultam el, hogy veregessem meg a vállát, de Daichi felüvöltött, jelezvén, hogy ha nem figyelünk oda egy kicsit akkor halottak vagyunk.
- Hé, mehettek szobára meccs után, de egy kicsit bírjátok ki egymás nélkül! - gúnyolódott Tsukishima, mire Noyától egy vicsort kapott válaszul.
A meccs végi kiértékelés is pont olyan szétszórt volt, mint ma mindenki:
- És elsőévesek...Ne haragudjatok, hogy ma csak félig voltunk itt, egy kicsit sűrű napunk volt ma..- fejezte be a beszédet Daichi,, majd egy intéssel egészségére kívánta a csapatnak az edzést és berekesztette a játékot. Kageyama és Hinata természetesen maradtak. Nekik soha nem volt elég. Mindig az elsős Noyára emlékezettek. "Csak még egyet hadd fogadjak, Asahi-senpai!"
Erre most ő itt a senpai, aki Sugával karöltve önti a lelket a csapatba. Ilyen a sors fintora, nem?
Átöltözés után már indultam volna haza, de megfordultam az ajtóban, és meggondoltam. Biztos egyedül akarom hagyni most Nishinoyát? Biztos most nincs szívesen egyedül a gondolataival. Mindig ha valamiért aggódott, tudni akart valakit maga mellett, most pedig nem úgy nézett ki, mint aki teljesen kiegyensúlyozott.
- Nishinoya...Oi, Noya! - szólongattam az éppen a cipőjét kötő liberot mire felnézett.
- Hm? Ja, bocsi, te vagy az? Kicsit el vagyok ma bambulva... - magyarázkodott, de félbeszakítottam.
- Megyünk együtt haza?

*Mei-chan*
Helloka!
Most ezzel megizzadtam hogy őszinte legyek, Noya szemszöge olyan mintha naplót írnék egy alternatív univerzumban, de Asahi...Remélem azért nem lett olyan katasztrófa 😅
Ja, és ha valaki még nem tudná, november negyedikén kinn leszek a Wattpad találkozón, ha valaki lát, lehet ölelni, selfiezni meg minden. ^^
Mei