Soundtrack:
1. fél : Taylor Swift - Wildest Dreams
2. fél : Christina Perri: A thousand years 


Asahi POV
Nem tudtam a kérdésre tisztes választ adni, csak ültem és kistányér-szemekkel bámultam a velem szemben ülő fiút, egyfelől remélve, hogy nevetve megpöcköli az orromat, és kijelenti, hogy viccelt, másfelől olyan érzéssel a teljes testemben, amit soha nem éreztem korábban. Lassan mosoly kúszott az arcomra, és óvatosan bólintottam, mire a liberó arca elvörösödött és a szemében újra fellobbant az a gyönyörű láng. Lassan megfogta a kezem, és miután egyszer finoman megszorította a kezemet, elindultunk. A hűvös, áprilisi estében sétáltunk, a liberó pedig szorosan fogta a kezemet. Ki tudja, talán félt, hogy megszöknék, vagy egyszerűen izgult. Ez volt az egyik csodája: soha nem tudtam kiigazodni rajta. 
- Asahi... - motyogta, mikor már a házuk kapujához értünk. Zavartnak tűnt, bennem pedig megkondultak a vészharangok: valami baj van? 
- Igen? - néztem rá mosolyogva, de mikor megláttam az arckifejezését, az arcomra fagyott a derűs kifejezés. Valami komoly dologról van szó. 
- Pár dolgot el szeretnék neked mondani... - nézett a szemembe, pillantása mintha a lelkemig hatolt volna. Kinyitotta a bejáratot, és beinvitált maga után. Csendben követtem, félve attól ami következik. Elindult felfelé, a szobájába vezető lépcsőn, a félhomályba burkolózott házban, és besurrant az ajtón. Belépve halvány, vörös hangulatvilágítás fogadott, mire gombócot éreztem a torkomban: Ezt ennyire pontosan eltervezte? Éreztem, ahogy az arcom elvörösödik, ahogy lassan érzem: nincs visszaút. Ma mindenképpen meg fogjuk tenni.
- Nézd, É-Én még soha nem csináltam semmi ilyesmit, és nagyon félek, hogy bántani fogla- bukott ki belőlem a mondat eleje, de Yuu egyszerűen egy halvány érintéssel az ajkamon elhallgattatott. 
- Mindenekelőtt valamit el akarok mondani. Még az év elejéről... - a mondata vége elhalt, alig lehetett hallani az utolsó szavakat. Az arcomra akaratlanul kiült a döbbenet, az év eleje hallatára pedig mintha valaki behúzott volna nekem egyet: Arról az időszakról soha nem beszéltünk. Túlságosan fájt még szóba is hozni, így íratlan szabállyá vált, hogy nem tesszük. A fájdalommal vegyes döbbenet egyszerűen elnémított, nem is hagyva más választást, mint hogy végighallgassam Noyát. 
- Tudom, hogy a lehető legrosszabbkor hozom ezt szóba, de valamit tisztázni akarok... Hanaeval kapcsolatban. 
- Ne! - szakadt ki belőlem akaratlanul. Nem akartam hallani róla.
- ...Asahi... Én csakis azért vele...Mert... Túlságosan szerettelek...És nem akartalak elveszíteni téged, vagy a barátságunkat, és nem akartalak terhelni ezzel az egésszel, és azok után amit anyám csinált... - Yuu hangja elakadt, amitől darabokra tört a szívem. Mindig is a világ legszomorúbb dolgának tekintettem az a kis törést valaki hangjában, mielőtt megtörne a jég, és az illető sírni kezdene, de ezt attól hallani, akit a világon a legjobban szeretek, darabjaimra tört. - Annyira sajnálom! Tudom, hogy fájt neked... Nem akartam...Nem akartam! - és a könnyek elkezdtek hullani. Megállíthatatlanul, miközben halkan azt hajtogatta "bocsánat". 
Velem egyszerűen megfordult a világ.
Az nem lehet, hogy ez az egész csak értem volt. Nem lehet, hogy mindezen azért mentünk keresztül, mert annyira féltünk, hogy nem lesz jó vége, azt híve, hogy nem lehetséges. Visszagondolva, olyan rémisztő volt az egész.. Létezik, hogy Noya is így élte meg? Olyan sok álmatlan éjszakán, talán ugyanazt a csillagot néztük az égen? 
Az ajkaim halvány mosolyra húzódtak ahogy az előttem térdelő kis alakra néztem. Szorosam átöleltem és lassan az arca felé nyújtottam a kezemet, hogy letöröljem a könnyeket az arcáról. 
*Nishinoya POV* 
Szavak nélkül értettük meg egymást, egy hang nélkül értettünk meg egymással millióegy érthetetlen részletet, ahogy végül összeállt a kép. Ahogy végül minden kis szilánk kihullott a szívünkből és mintha csak most dobogott volna újra igazán. Mintha egyszerre dobogott volna.
Ahogy a karja a könnyeim letörléséért felém nyúlt, lassan kirajzolódott előttem egyetlen, vízszintes vonal, hosszában elnyúlva a csuklóján. Mire gondolkodni tudtam volna, a kezem felnyúlt, és az ujjaim körbefonták a csuklóját. Nem is zavartatva magam annyira, hogy letöröljem a könnyeimet, a hűvös cseppek a karján csorogtak tovább, ahogy lehajoltam, hogy megcsókoljam a hegét. Ajkaim hosszan elidőztek a bőrén, amin már csak kis lila csíkként mutatkozott a hibáink egyetlen fizikai emléke. Lassan a karján felfelé araszolva az ajkain csüngve kötöttem ki, ahogy a hő lassan mintha elemésztette volna az ajkainkat, miközben lassan nekidőltünk az ágyamnak, és felhúztuk egymást a takaróra. Teljes testemben megremegtem az iszonyatos energiákban, ahogy a testem lassan egyre inkább hozzásimult az ászom testéhez, már nem éreztem semmi mást, csak őt, ahogy lassan eggyé váltunk, éreztem minden lélegzetvételét, a szívünk tökéletes szinkronban dobbant. 
Az alattam heverő fiú lélegzése lassan felgyorsult, mintha félne, mire én játékosan bebújtattam a fejem az álla alá, ő pedig engedelmesen hátrahajtotta a fejét, hogy hozzáférhessek a nyakához. Apró puszinak indult, mégis lassan, de biztosan óvatosan szívogatni kezdtem a bőrét, mire hangos sóhaj hagyta el az ász ajkát, aki ahogy ezt realizálta, a szája elé kapta a kezét. 
- Csak nyugodtan. Semmi baj...  - suttogtam közvetlenül a fülébe, mire éreztem, ahogy megborzong. Csak halkan folytattam kis monológomat, ahogy elértem az első gombot az ingjén. Az ing tulajdonosa megremegett a tudatra, hogy nem sokáig tarthatja magán a darabot, én pedig folytattam, lassan lefelé haladva a gombokon.
- Biztos akarod, Yuu? - sóhajtotta Asahi, én pedig beleborzongtam abba, ahogy kiejtette a nevemet. A válaszom egy simogatás volt a már meztelen mellkasán, miközben lassan végeztem a munkámmal. Örökké gyönyörködtem volna a fantasztikusan kidolgozott felsőtestben, de már képtelen voltam parancsolni a testemnek, így egyszerűen letéptem magamról az inget, és Asahi övével kezdtem foglalkozni. Megszabadulva a szíjtól, eldobtam az ágyról, a fém rész hangosan koppant a padlón. Miután a sajátom is ott landolt mellette, lassan, ráérősen kigomboltam a farmert mindkettőnkön és lehúztam a nadrág szárát a hosszú, izmos lábairól. Lassan, óvatosan ránéztem az arcára: a halvány fényben is láttam, mennyire kipirult az arca, a szemei tele voltak kétséggel. 
- Ne félj... - dőltem le mellé, óvatosan megsimogatva az arcát. 
- Én csak... Nem akarok neked fájdalmat okozni... - sütötte le a szemét, mire én halkan felkuncogtam. 
- Tényleg csak ennyi a baj? Mert... Miattam ne aggódj... Nem tudsz semmi olyan rosszat csinálni, amitől nem ez lenne a leggyönyörűbb éjszakám.. - a vége már csak sóhajtás volt. Annyira vágytam rá... - Asahi... Mehet? - kérdeztem, az ujjaim az alsójára vándoroltak. Nem szólalt meg, de én már nem bírtam tovább... - Ezt igennek veszem. - zuhant ki belőlem és egyetlen mozdulattal megszabadítottam utolsó ruhadarabjától. 
- É-Én jövök? - dadogta és óvatosan megközelítettem a derekamat, benyúlva a vékony boxer anyaga alá. 
- Pontosan... - mosolyogtam rá bíztatóan, mire lassan, óvatosan lefelé húzta a ruhadarabot, majd eltakarította az ágyról. Láttam, ahogy lenéz a területre, amit láthatóvá tett, majd elvörösödik. Kuncogva húztam magamhoz az egyik kezét, majd két ujját óvatosan a számba tettem. Egy pillanatra láttam a tekintetén az értetlenséget, mielőtt realizáltam mi következik, és - ha ez lehetséges - még sötétebb vörös árnyalatot vett fel az arca. 
Örökkévalóságnak tűnő várakozás után elkezdődött. A teljes testem remegett, ahogy vártam, hogy Asahi megtegye az első lépést. "Gyerünk", formálták az ajkaim hangtalanul, amikor hirtelen megtörtént. Éreztem, ahogy lassan belém kerülnek a hosszú ujjak, mire a némán motyogott mondat vége egy hangos nyögés és egy elharapott "aztak..." képében kibukott az ajkaimon. Az éles fájdalmat elnyomták az intenzív érzések, azonban miután a hangok eljutottak hozzá, Asahi azonnal kifelé igyekezett belőlem. 
- Nehogy... - ziháltam, mire az ász engedelmeskedett. Óvatosan mozgatni kezdte az ujjait, mire én beleburkoltam az arcom egy párnába - nem akartam, hogy aggódjon, így nem hangoskodtam. Fájt, jobban, mint bármelyik égési sérülésem az évek során, de nem tudott érdekelni. Az imádott érzés, a mámor, ami vele járt, a hő, ami mintha átölelt volna, mindent megért. Vannak fájdalmak, amiket megéri átélni. 
- Elég... - sóhajtottam, mire Asahi lassan kiszedte belőlem ujjait. Néhány fájdalmas mozdulat árán eljutottam a síkosítóig, amit az ágy mellé készítettem még aznap reggel. 
- Megoldod, vagy segítsek, hogy kell? - kérdeztem tőle, mire csak egy halk sóhajt kaptam válaszul. A lámpa halvány fényénél várva, hogy ismét együtt legyünk, volt egy lélegzetvételnyi időm gondolkodni: Elképesztő, eljutottunk idáig. Mindazok után, ami történt, most itt vagyunk és együtt. Elmosolyodtam: már boldog ember leszek, történjen bármi is a jövőben. 
- Yuu... - motyogta Asahi, megsimogatva az arcomat. 
- Készen állok. - mondtam elszántan, elhelyezkedve, remélve, hogy tényleg így van. 
És akkor megtörtént, én pedig majdnem felordítottam. 
Ha azt hittem, hogy az előző volt a legfájdalmasabb, nagyot tévedtem. Minden korábban az éjszakához társított érzelmem azonnal a hatszorosára ugrott, én pedig belekapaszkodtam a lepedőbe.
- Minden rendben? Kivegyem? - Kérdezgetett Asahi, óvatos puszikat adva minden porcikámra, amit elért. Válaszkánt csak elkezdtem óvatosan mozgatni a csípőmet, jelezve, hogy csinálhatja. Erre a jelre várva mozogni kezdett. Fokozatosan, mint afféle táncban, ahogy belejöttük, egyre élvezetesebb lett. Egy lassú tangóból gyorsan váltottunk egyre intenzívebbre és gyorsabbra, ameddig egyszer csak elért bennem egy pontot, mire én szenvedélyesen felnyögtem.
- É-Én... - nyögtem, de nem tudtam befejezni a mondatot, ugyanis mielőtt szólhattam volna neki,  már elmentem. 
Pihegve hevertem, fáradtan és boldogan, mikor észrevettem, hogy valami nem stimmel. Azumane abbahagyta a mozgást. 
- Mi-Miért hagytad abba? Fejezd be! - suttogtam, könyörgőn nézve rá. 
- Biztos? - simogatott meg, látva, hogy ki vagyok merülve. Elszántan bólogattam, mire újra elkezdett vezetni az élvezés felé, a csípőm ütemre mozgott, ahogy újra szinkronban voltunk. Már nem volt sok hátra.. Már majdnem mindketten ott voltunk a csúcsponton. Csak egy dolgot kértem volna még: 
- Kérlek... bennem  Az ajkaim fáradt mosolyra húzódtak, ahogy lassan ismét elragadott az orgazmus édes érzése, megéreztem Asahi forró élvezetét magamban. 
- V-Vége... - zihálta Asahi, lassan mellém dőlve az ágyban. 
- Fantasztikus voltál! - sóhajtottam, és a nyaka köré fontam a karom, hogy egy apró puszit nyomjak az ajkára. - Emlékezni fogunk erre, ugye?
- Nincs semmi, amitől elfelejthetném... - mosolygott rám fáradtan. 
- Szép emlékeket szerettem volna az utolsó együtt töltött éjszakánkra itt... Sikerült, igaz? - suttogtam, lassan félálomban.
- Szeretlek, Yuu... - hallottam a választ. Ez volt az utolsó dolog, amit hallottam, mielőtt békés, mély álomba zuhantam, az ászom karjai között. 

Az éjszakánk után a nappali ragyogás már-már vakító fénnyel világította meg az iskola udvarán a ballagás céljából felállított pódiumot. Az első sorban álltam, az iskola fekete egyenruhájában, a himnuszt énekelve és lassan megsemmisülve lelkileg. Az igazgató határozott arccal állt a helyén, gratulálva az első harmadévesnek, aki hangos "hai" felkiáltás után átvette az oklevelét, és könnyekkel a szemében leoldalgott a színpadról, hogy kisírja magát. A színpad előtt felsorakozott hatvanfős csoportra néztem, ahol mindenki hasonlóan cselekedett, én azonban csupán három arcot tudtam tisztán kivenni. A sor közepén állva várták, hogy sorra kerüljenek, hogy átvegyék az oklevelüket és örökre elköszönjenek tőlünk. Akik örökké csak segíteni akartak nekem, Daichi, a büszke csapatkapitány, a halvány horzsolással az arcán, fekete öltönyben, a Karasuno kitűzőjével a szíve fölött, a könnyeivel küszködve, és az arcát a mellkasába temető Sugawara, aki nem már meg sem próbált nem zokogni. Csak néztem, ahogy aki mindig törődött velünk, aki megmentett mindannyiunkat, lassan felsétál a lépcsőn és kilép az életünkből. Ő volt az következő hármuk közül, aki kezet foghatott az igazgatóval, és aki remegős hangon jelentkezve meghajolt az egész iskola előtt, mire mindannyian hangosan tapsoltunk. Mindenki ismerte és szerette, természetesen. Túl sok szépet hagyott itt nekünk, hogy ne ismerjük mindannyian. Valahol láttam Hinatát, kiugrani érte a tömegből, de én már rég nem láttam semmi mást, csak az egyetlen dolgot, ami még hátramaradt abból, ami fontos nekem, és nem lépett ki hivatalosan az iskolás életből. 
- Asahi Azumane! - ordította az igazgató, mire megremegtem. Tanaka megveregette a vállam, ahogy egy sírós, de elszánt "Hai!" zengett ki a tömeg pusmogásából, és a diáktömegből kiemelkedett Ő.
Láttam az arcát. Érzelmek határtalan skálája sorakozott fel vonásai között, boldogság csorgott a könnyeiben, és fájdalom volt a mosolya. Millió apró részlet, a kis, sietve eltüntetett borosta nyomai, a kiengedett, hátrasimított haj, az egyetlen anyajegy az orrán, kézfején tisztán kivehető inak...Olyan jól ismertem ezeket a gyönyörű részleteket. 
És most mind eltűnnek. Eltűnnek, hogy egy új megvilágításba kerüljenek. 
- Köszönöm ezt a három évet! - szólalt meg, miközben mélyen, hosszan meghajolt.
Én pedig csak tapsoltam. Boldogan, megsemmisülve, remegve tapsoltam, ahogy ő lassan levonult a színpadról. Kitörtem a diáktömegből, és figyelmen kívül hagyva Tanaka "Yuu, ne!" mormogását, előrevetettem magam, hogy átöleljem. 
- Végigcsináltad! - suttogtam az ingébe. Olyan illata volt, mint a fagyinak, amit együtt ettünk meg, mint a szobám forróságának az éjszaka leple alatt, mint a parknak, az első csókunknak... Mint a leggyönyörűbb emlékeimnek.
- Végigcsináltuk..- simogatta meg a fejem. 
- Köszönök mindent...- lepték el a szúrós könnyek a szememet. 
- Messze nincsen vége. - ölelt szorosabban magához. 
- Tudom. - néztem fel rá, mélyen a szemébe, a gyönyörű, csokibarna szemébe. - Soha nem lesz vége... Nem lehet vége... Mert te vagy az én egyetlen... bátor.. fantasztikus ászom. 

*Mei-chan*
Nem...nem sírok... Ugyan... 
Ez lett volna az afféle ajándékom számotokra a végére, remélem nem rontottam el nagyon ^^ Gondolom nem lepek meg senkit azzal, hogy semmi tapasztalatom nincsen a téren, így csak próbáltam elcsípni a hangulatot. 
Még kapni fogtok egy epilógust, természetesen. 
Ez a rész @Attisfangirl és @z0ey-r kérésére készült így - utóbbi hangsúlyosan szerepet is játszott abban, hogy ez a rész megszülethetett, óriási köszönet <3 
Nem mellesleg, az epilógus után tervezek egy kérdezz-felelekes, fun factes részecskét, kérdéseket feltenni itt lehet és a következő rész alatt. 
Köszönöm mindenkinek, aki olvasta ezt a könyvet, hiszen ez volt az első hosszabb írásom. Elképesztőek vagyok, mindenkinek hatalmas ölelést küldök,
Mei