*Nishinoya POV*
Késésben voltam, mint mindig, de ezúttal legalább már akkor elindultam mikor oda kellett volna érnem. A gyaloglást felejtősnek tartottam abban a helyzetben, így gördeszkán repültem a parkba, ahol Asahi találkozni akart velem. Még két nappal korábban nehézkesen elhívott randizni, amit még időmbe telt feldolgozni, hiszen ugyan sülve-főve együtt lógtunk, és egy hónap híján fél éve voltunk hivatalosan együtt, még senkinek nem mondtuk el a dolgot a csapat idősebb felén kívül, így nem is nagyon jártunk igazi randikra, ami nem okozott nagy fejfájást nekem. Csak hadd legyek vele, ennyi volt az összes kívánságom. 
A gondolatmenetem közben azonban volt egy kis kihagyás, valami amit nem realizáltam menet közben, és amit realizálva kishíján nekicsapódtam egy oszlopnak, miközben bevettem a virágba borult park felé az utolsó kanyart. 
Öt hónap. 
Az idő szinte elszállt mellettem ezen a télen. Túl boldog voltam ahhoz, hogy nyomon kövessem az idő múlását, túl hosszúra nyúltak az együtt töltött napjaink, hogy érzékeljem azoknak váltakozását. Nem is hittem el, hogy akkora mélyrepülés után talán egyszer boldogok lehetünk. Együtt. 
Most azonban már olyan közel voltunk, ijesztően közel. Asahi ballagásáig már csak egyetlen nap volt hátra, ami egyszerre ijesztett meg, és nyugtatott meg. A lelkem kicsit összeesett a gondolatra, hogy onnantól fogva bejövök a suliba és nem ott, hogy belépek a csarnokba és nem az ő ütését fogom fogadni... Nem volt elég két év arra, hogy együtt járjunk gimnáziumba, az a pár hónap ameddig együtt voltunk itt pedig még csak az alsó határt sem közelítette meg. Ugyanakkor, attól a pillanattól fogva félig Kiotóban fogok létezni, az ő lakásában, és azt csinálunk amit csak akarunk.  Különben is, idő kérdése, hogy én is odaköltözhessek hozzá. Egy év választott el attól, hogy minden percünket együtt tölthessük, ami jobb érzésekkel töltött el, mint amennyire aggódtam amiatt, hogy hétközben csak Skypeon láthatom Azumane arcát, azt is csak halványan, mert hajnali kettőkor nincsenek a legjobb fényviszonyok. 
Már öt perces késésben voltam, mikor kiszúrtam az ászt, ahogy a játszótér melletti padon ült. A szívem hevesebben dobogott, mikor megláttam ezt a helyet: Itt volt az első csókunk, amihez vegyesebb érzelmek fűztek, mint bármihez ezen a világon.
Egy hangos "Asahi!" kiáltással a barátom - és az egész park - tudtára adtam, hogy megérkeztem, mire az említett felpattant, és kitárta a karját egy ölelésre. A jelek szerint azonban nem úgy képzelte el, mint én, ugyanis a szemei kikerekedtek, ahogy fékezés, vagy bármi felesleges óvatoskodás nélkül leugrottam a deszkáról és a karjai közé repültem. Mikor a mellkasunk már összeért, gondolkodás nélkül a lehető legszorosabban magához ölelt, hogy nehogy leessek, azonban arra nem számított, hogy velem együtt egy tisztes adag lendületet is kapott, így vissza is ült a padra, miközben a deszka már rég a világ másik felére gurult. 
- Yuu, kérlek, vigyázz magadra! - fordított meg az ölében, hogy egymásra nézzünk. Az arcán színtiszta ijedtséget láttam, ahogy még nem igazán dolgozta fel, amekkora sebességgel az ölébe ugrottam, de a szeme mosolygott. Mint mindig, amikor velem volt. 
- Aranyos vagy, mikor aggódsz! - nevettem fel, és nem túloztam. Mindig olyan törékeny volt a szememben, szinte elképzelhetetlen volt, hogy ő kelljen aggódjon értem. Kipattantam az öléből és felhúztam a padról. 
- Szóval? Hova megyünk ma? - kíváncsiskodtam.
- Őszintén szólva.. - elpirult, és nem volt többet hajlandó a szemembe nézni, mire én felugrottam, és megkapaszkodtam a vállában, hogy közelebb legyek hozzá, ami, mint mindig, megtette a hatását. - Szóval... Nekem nincs tervem... Csak a ballagási előtti utolsó napot veled akartam tölteni. - mondta, mire nekem a mellkasom remegni kezdett. Minél hamarabb el akartam hessegetni magamtól ezt az érzést, ezért okosabbnak tartottam elhagyni a helyszínt, megragadtam az enyémhez képest hatalmas kezet, és magabiztosan elindultam az első szemem elé kerülő úton. 
- M-Most merre megyünk? - kérdezte értetlenül, ugyanis úgy tudta, nem ismerem a környéket. Jól tudta. 
- Lövésem nincs. Valamit találunk! - mosolyogtam vissza rá, ahogy lassan kifele indultunk a parkból. 
*Asahi POV*
Azzal a tudattal, hogy egyikünknek sincs ötlete se arról, hogy merre megyünk, mit csinálunk, vagy hogy hogyan terveztük a napot, követtem Yuu-t, lefelé a hegyen, olyan utcákon amiken nem igazán jártam. Eredetileg én akartam kitalálni valamit, de végül mire oda jutottam volna, hogy közlöm Yuuval az ötletem, nem tudtam elég jók lennének-e a terveim. Aggódtam, hogy nem tetszeni neki z én verzióm, és hogy ő teljesen mást várt. Ugyanakkor, mikor közöltem, hogy nincs terv, egy pillanatra megállt a szívem, hogy egyszerűen hazamegy, de nem tette. Mint mindig, neki volt egy ötlete, hogy hogy kell megmenteni a napot. Én pedig csak fogtam a kezét, és hagytam hogy vezessen, mint egész életemben tettem. 
Végül megállt egy kisebb cukrászda előtt és egy nagy betűkkel kirakott feliratra mutatott, avagy "Tavaszi ajánlat: Szerelmes pároknak a fagylaltkehely féláron!", és már nyitotta volna az ajtót, de megállítottam. 
- Noya...Nem vagyok biztos, hogy ez egy jó ötlet.... - motyogtam, miközben benézve a fotelekkel és kanapékkal berendezett helyiségbe, tele volt fiúk ölében heverésző kamaszlányokkal. - Úgy értem... Nem biztos, hogy ezt...ránk...így... - fulladtam bele a mondatomba, mire szokása szerint a vállamon támaszkodva nézett a szemembe, azzal a nézéssel. Azzal, amelyikről nem tudtam eldönteni, hogy pofon vagy csók lesz az eredménye.
- Gáznak találsz velem mutatkozni? - nézett rám félreérthetetlen vigyorral. 
- É-Én nem, csak- csak - Mit tudtam volna mondani? Az agyam már addigra régen elment vakációra, ahogy elvesztem a semmi jót nem ígérő, de mégis olyan gyönyörű szemeiben. 
- Én is így gondoltam. - adott egy gyors puszit az ajkamra, majd a kezével a kilincsen még hozzátette. - Tudod jól, hogy nem én vagyok a romantika embere, a félárú fagyikehelyé viszont annál is inkább! 
Halkan, szenvedve felnevettem, ahogy a liberó a bal kezével az enyémért nyúlva, belökte az ajtót.
Az eladólány már egy szinte gonosz vigyorral várt minket, feltételezhetően az egész jelenetet látta. 
- Mit adhatok nektek? - mondta, de annál is inkább énekelte, miközben a kezével a pulton dobolt. 
- Egy olyat kérek! - mutatott a liberó a legnagyobb fagyiskehelyre. 
- Kérek? - kérdezte a lány, rám és az összekulcsolt kezünkre bökve.
- Kérünk... - sütöttem le a szemem, miközben éreztem, hogy elvörösödöm. Mire Noya felugrott hozzám és adott egy apró puszit. Felszisszentem és már éppen szóltam volna neki valamit, mikor megláttam a lány arckifejezését, ami úgy festett mintha szívinfarktust kapott volna és nem sokon múlna hogy sikítson. Mielőtt megkérdezhettem volna, hogy mentőt hívjak, vagy a halottasházat, rendezte vonásait és megszólított minket.
- Annyira aranyosak vagytok! - lelkendezett, átnyúlva a pult felett, megsimogatta Noya fejét.
- Köszönjük! - motyogtam, miközben Noya kijelentette, hogy "tudom". A lány munkatársa sietve a helyünkre vezetett minket, és vártuk a fagyit. 
A délután egyszerűen eltűnt az idő folyamában, megfigyeltem, milyen édes Noya mikor fagyit eszik, és hogy milyen büntetendően szégyentelenül tudja az én kanalamról ellopni a fagyit és utána úgy tenni, mintha csak meg akart volna csókolni, hogy utána képtelen legyek haragudni rá. Amikor a fagylalt elfogyott, és a cukrászda javarészt kiürült, Noya a fejével az ölemben hevert a kanapén, és csak némán ültünk, és néztünk ki a hosszú ablakon, ahogy lassan besötétedik.
- Asahi... - törte meg a csendet végül a liberóm. A hangja kicsit remegett, nem tudtam, hogy izgul valamiért, vagy sírni fog. Nem tudtam melyik lenne a jobb opció.
- Igen? - néztem le rá, óvatosan megsimogatva az arcát. 
- Nem akarom, hogy véget érjen..Ez a nap... Ez az év...Még nem volt elég.. - suttogta, és tudta: egyetértek. Életem legszebb időszaka zárul le másnap. Voltak mélyrepüléseim, többet sírtam, mint valaha. De a vége csodálatos volt. Már nem kellett rendszeresen gyógyszert szednem, és a pánikrohamaim is sokkal enyhébbek voltak. De ha nem is, Noya mindig ott volt mellettem. Csak átölelt, csak hallottam a szívverését és máris nem tűnt olyan rettenetes helynek ez a világ. Csak hallgattam, mert tudtam, nem fejezte be a mondandóját. 
- Azumane.. - szólított, ezúttal úgy, ahogy akkor szokott, mikor kedveskedik. Jézusom, gondoltam, mit tervez? 
- Mi az? - kérdeztem egészen halkan, mire felemelkedett az ölemből és feltérdelt a kanapén, hogy egymagasan legyünk. A szemeiben egy egészen furcsa tűz égett, mire végül kimondta amit akart:
- Nem akarsz nálunk éjszakázni?

*Mei-chan*
Sziasztok Drágáim!
Már nagyon közel a vég - közelebb, mint ahogy hittem -, és bocsánat, hogy itt a célegyenesben így megvárattalak titeket, csak sajnos íróságom mellett diák és sportoló vagyok :( 
Azonban, még így is lenne hozzátok egy kérésem. 
Nem tudom, hallottatok-e a Wattpad Gála nevezetű versenyről itt Wattyn, de akárhogyis, hamarosan indul egy szavazás, ahol kiválasztják a legjobb Wattpados könyvet. Az Ace pedig, elrejtőzve a BTS- és One Direction fanfictionok között, ott van a jelentkezők között. Mindenképpen értesíteni foglak titeket, hogyha lehet szavazni, de nagyon szeretném, ha támogatnátok! Előre is köszönöm nektek, 
Mei <3