*Asahi POV*
Egy lélegzetvételnyi idő alatt történt. 
Kimondtam, hogy szeretem, hogy sokkal jobban szeretem, mint amennyire szabadna, és a következő pillanatban csak a kimelegedett testét éreztem az ölemben, és tűzforró ajkait az enyémeken. Még mindig kicsit ki volt fulladva, a futástól és az izgalomtól belelihegett a csókunkba, ahogy egyre szorosabban kapaszkodott belém. Én abban a pillanatban azt sem tudtam biztosan, lélegzem-e. Túl szép volt, hogy ez legyen a valóság, lehetetlen volt, hogy azután a lány után engem válasszon. 
És mégis, ott ült, a meze anyaga magába szívta a még fel nem száradt könnyeim, szívdobogásának megnyugtató üteme a pánik legapróbb részleteit is kiölte belőlem. Csak ő volt ott, és én, ahogy lassan teljesen eggyé vált a lelkünk, a hintán, a lassan szállingózni kezdő hóban. 
Egy halvány bökést éreztem a számon, mire teljesen elvörösödtem: Nishinoya nyelve volt az és határozottan olyan volt, mintha utat kérne. Nem csókolóztam még azelőtt, így Noya törekvése teljesen felkészületlenül ért és inkább összepréseltem az ajkaim. Nem álltam készen arra, hogy ezt végigcsinálja, főleg nem egy kifejezetten instabil hintán, amiről nagyon könnyű hátraesni. 
Abban a pillanatban, hogy erre gondoltam, rájöttem, hogy elkiabáltam a dolgot. 
Noya ugyanis, nem kapva utat magának, elmosolyodott és lendületből előredőlt, neki a mellkasomnak, mire fel mindketten az avarban landoltunk. Az ajkaink elváltak egymástól, és csak hevertünk, nevetve, egymás szemébe nézve, ahogy a kis fehér pelyhek a hajunkba hullottak. 
Idilli pillanatunknak egy hatalmas kiabálás vetett véget. 
- Asahi! Nishinoya! - ordított Daichi valahonnan az útról. 
- Óh, hogy a... - kezdtem el.
- Fenébe... - fejezte be Nishinoya, és azonnal felpattant a földről, maga után húzva engem is, míg le nem ültünk egy padra. Itt az ölembe hajtotta a fejét, átkarolva a derekam, és csak vártuk, amíg Daichi haragja le nem sújt - ami már csak idő kérdése volt. 
A kapitány végül meg is érkezett, szürkehajú párjával a nyomában és láttam az arckifejezésén, hogy itt vér fog folyni, de rövidesen láthatóan meggondolta magát. Látta, hogy itt valami más történt, mint amire számított, és felderült az arca.
- Noya, ügyes vagy! - tapsolt Suga, ahogy ő is lereagálta, amit lát. - Úristen, gratulálok! - Azelőtt sose láttam az elmúlt három évben sikítani, de úgy tűnt, ennek is eljött az ideje. Örömében Daichi nyakába ugrott, aki sietősen fogadta a kezei közé besurranó feladót. 
- Asahi... - mosolygott rám Daichi, de nem azzal a megnyugtató mosollyal, amit Sugától kaptunk. Ez a démoni mosoly volt, ami mástól még szép és jó, de ha az ember Sawamurától látta, jobb kör futni. Gyorsan és minél messzebb. - Én téged megfojtalak.... De téged is, Nishinoya! - nézett le a kárörvendően vigyorgó említettre. - Félre ne értsétek, baromira örülök nektek... De tényleg bele kellett nekünk őszülni, ameddig ti ketten sikerült eszetekhez térjetek? Annyira egyértelmű volt végig! 
Zavartan felnevettem, mire láttam, hogy Noya fülig vörösödik, és kiugrik az ölemből, és afféle "semmit sem csináltam arckifejezéssel" ült át a pad másik felébe. Erre valami kattant az agyamban: Biztos rendben lesz ez így? 
- Azt hiszem, mi most békén hagyunk titeket... - vigyorodott el Sugawara, és elkezdte rángatni Daichit. Előre láttam, hogy az estét aznap Sugánál töltik, kipihenik a sok idegeskedést. A gondolatra egy kicsit összehúzódott a gyomrom: egyszer lehet hogy nekem... dolgokat kellene csinálni Noyával? 
Hogy eltöröljem a gondolatot, automatikusan megráztam a fejem, mire a liberó kérdőn nézett rám. Amint az évfolyamtársaim eltűntek a környékről, az apró fiú ismét a kabátomba burkolózva kuksolt mellettem. 
- Fázol? - kérdeztem tőle óvatosan, és finoman végigsimítottam a hátán. Még kabáton át is éreztem, hogy jéghideg. 
- Nem én... - mormogta a dzsekimbe, épphogy kivehető volt amit mondott. A kezem lassan a hátáról a sima, hűvös arcára vándorolt, mire ő a tenyerembe helyezte az állát. Olyan volt, mint egy madárfióka. Különleges pillanat volt: nem láttam még ilyen félszegnek korábban. A gondolat azonban, hogy ő is ember, és képes félénkebb lenni, határozottan boldoggá tett. 
- Min mosolyogsz ennyire? - vigyorgott fel rám. 
- Csak... Ilyenkor aranyos vagy. - szaladt ki a számon, mire Noya azonnal visszatért démon üzemmódba. 
- Hogy minek neveztél? - horkant fel. - Nem vagyok aranyos! 
- Szerintem ezt okosabb ötlet lenne megbeszélni egy forró csokival valahol bennt, nem? - böktem magam elé a földre, amit már kezdett belepni a friss hó. Nishinoya fintorogva, de felállt a padról, és elindultunk a buszmegállóba. A fiú egy centit sem tágított mellőlem, ami olyan biztonságérzetet adott, mint semmi más korábban. A buszmegállóban azonnal behúzódtunk a fedél alá, és vártuk, hogy megérkezzem. Noya akkor már szinte a teljes kabátomat elbitorolta, de az ajka még is szinte lila volt, és kissé remegett, ami belegondolva nem is volt csoda: kimelegedve, röplabdás egyenruhában rohant utánam november végén. 
- Noya... - motyogtam. 
- Hm? - nézett fel rám. A szemei szinte üvöltötték, hogy már csak egy takarót szeretne és egy fűtőtestet a háta mögé. 
- Megölelhetlek? - kérdeztem, és elöntötte az arcomat a forróság. Nem néztem az arcára, így nem is érzékeltem a reakcióját, amíg nem hallottam kuncogást. Lassan megfordultam felé, de mire megtettem volna, két jéghideg kezet éreztem a csipőm körül. 
- Miért kérsz engedélyt? - kérdezte meg a liberó, akiből csak egy tüsi hajat láttam, ahogy szinte teljesen eltűnt a hátam mögött. 
- Nem tudom... tudod... Soha nem voltam még kapcsolatban.. - jöttem zavarba teljesen. Nishinoya fiatal kora óta folyamatosan csajozott, de én vele ellentétben soha nem voltam előtte szerelmes, kiváltképp nem lányba. - Veled volt az első csókom... - magyarázkodtam, mire a fiú a semmiből elémkerült, és egy centire az arcomtól elmosolyodott, mielőtt egy gyors puszit nyomott az ajakmra. Ez nem olyan volt, mint a korábbi. Ebben nem voltak túlfűtött érzelmek, nem volt benne olyan pulzáló energia, nem éreztem olyan forrónak. Egy egyszerű kis csók volt, egy közel jelentéktelen gesztus, ami valahogy mégis szeretetteljesebb volt, mint a korábbi. Olyan érzés volt, mintha már ezer éve együtt lettem volna vele. Mikor ezzel is készen volt, és látta az arcomon, hogy teljesen lefegyverezett, elmosolyodott, azzal az angyali mosolyával, amit addig talán csak én láttam. Ilyen őszintén csak akkor mosolyog, mikor fáradt. És jobban imádom, mint bármi mást.
- Na, mostmár kétszer is csókolóztál velem. Tizennyolc évre még mindig aránylag kevés, de bepótoljuk. Megígérem. 

*Mei-chan*
Kis éjszakai romantika Mei-chantól. Szívesen ^^ (Kicsit elbaaftam de nem baj~)