*a/n, a végéhez másik zenét adok, voilá: . Megj.: nem hiszem el, hogy pont ebben az urlben van az a szó, hogy yaoi xD*

A terem a másodperc törtrésze alatt telt meg érzelmekkel. Suga és Daichi arca több fájdalmat tükrözött, mint amit el tudtam képzelni egy ember arcán. Hinata lesokkolt, a többi elsőéves tehetetlenül nézett az ászra, afféle könyörgésként hogy a következő másodpercben közölje, hogy nem gondolta komolyan. Tanaka egyenesen rám nézett, azonnali magyarázatot követelve a tekintetével. Mindannyiuk gondolatait tökéletesen éreztem, szinte mintha a szívdobogásukat is hallottam volna.
Kivéve a sajátomat.
Hirtelen történések után az ember érzékszervei kiélesednek, szinte mindent érzékelnek, de az már a tudásukun kívül esik, hogy mi történik velünk.
Minden szín mintha neoncsőből érkezett volna a retinámra, szinte kiégette azt, a tornaterem falai fölém magasodtak, kis híján összenyomott a puszta levegő súlya.
A lábaim nem bírtak megmozdulni, végignéztem, ahogy a szerelmem, az ász, az aki a legfontosabb nekünk, egyszerűen hátatfordít és elmegy. Kilép a klubból, kilép az életemből, mindannyiunkéból, és még annyit sem tudtam megtenni, hogy utánarohanjak. Megremegtek az ajkaim, és lassan összezúzott a tudat, hogy mi történt.
- Nem. - suttogtam. - Nem, nem nem, nem!
A halk sóhajból végül ordítás lett, ahogy kirobbantam az ajtón és Asahi nyomába eredtem. Éles jobbkanyar után a legrosszabb elképzelhető látvány tárult a szemem elé: A magas fiú éppen felszáll a buszra.
Az izmaim megfeszültek, és mint a rakéta futottam tovább az utcán, követve a járat vonalát. Ameddig a szemem előtt tartottam, nyugodt lehettem affelől, hogy  amint a fiú leszáll, kétségkívül utolérem. A dolgozni igyekvő tömegben magamnak utat törve követtem a fehér járművet. Nem tudtam, mit akarok tenni, mikor végre elkapom Asahit, de képtelen voltam elfogadni, hogy egyszerűen véget ér minden, amiért annyi mindenen keresztülmentem. Egyszerűen futottam, és ahogy a szívdobogásom egyre inkább felgyorsult, azzal egyenes arányban kapkodtam gyorsabban a lábam. Nem akartam kiesni a tempóban, hiszen ha egy pillanatra megállok és realizálom a tüdőm táján érzékelt éles fájdalmat, megállok és esélyem nincs újra elindulni. Csukott szemmel és összeszorított fogakkal rohantam, már annyira sem méltatva a számomra névtelen idegeneket, hogy bocsánatot kérjek, ha a lábukra léptem, arra pedig véletlenül sem fordítottam időt, hogy megnézzem az arckifejezésük, amivel a látványra reagáltak, ahogy egy magasságra alsósnak festő srácnak szinte nem is érinti a lába a földet, olyan sebességgel rohan keresztül Miyagi utcáin, láthatólag egy buszt követve. Mikor felkapaszkodtam a hegytetőre, láttam, hogy a busz megállt. Végre elért egy megállót, Asahi pedig leszállt, majd besétált a parkba. Nem tartottam valószínűnek, hogy észrevette, hogy követem, ugyanis teljesen nyugodt tempóban tűnt el a fák között. 
Lassítva egy egészen kicsit a tempómon, végre elértem a megállóhoz, és  a lendülettől kishíján nekicsapódva az oszlopnak, de végül bevéve a kanyart én is a földúton haladtam tovább. Egy pillanatra megálltam azonban, mikor odaértem. A tüdőm már sípolt, és kizártnak tartottam, hogy utána tudjak kiáltani, kiváltképp, hogy amennyire láttam, fejhallgató volt a fején. 
- Azumane! - szóltam volna utána, de a kiszáradt ajkaim csupán egy halk sóhajt tudtak megformálni. A szívem lüktetését szinte láttam a szemem előtt, ahogy próbáltam nem összeesni. Ezúttal már nem tudott elfutni előlem és láthatóan nem is volt tudatában, hogy kellene. Hiszen ha tudná hogy itt vagyok, menekülne a haragom elől, nem akarná, hogy kiabáljak vele. Meglepődne, ha tudná, mennyire nem állt szándékomban. Amit éreztem nem harag volt, nem is szomorúság. Inkább tenni akartam a tehetetlenségem ellen, még akkor is, ha az utolsó pillanatig nem is tudtam, milyen eszközökkel akarom ezt megtenni. Lassabban, de távolról sem békés tempóban lódultam az ütő után, az úton, ahol még láttam elfordulni. A játszótér felé tartott, feltételezhetőleg azért, mert a korai órákban azok teljesen néptelenek. A földútról egy apró kavicsokkal kitöltött ösvény vezetett a játszótér felé, ahol a hintán már kirajzolódott előttem az ász alakja: Talán jobban zihált mint én, arcát a tenyerébe temette, már messziről láttam, hogy pánikrohama van, amire bennem azonnal bekapcsolták a vészjelzőt: nem akartam rontani a helyzeten, de nem volt választásom. Óvatosan kinyitottam a kaput, mire az arcán tiszta rémületet láttam: nem tudta elképzelni, hogy kerültem oda, és mit akarok tőle. Egyszerűen nem értette, és a nehezebben megoldható része az volt, hogy én sem. Nem tudtam mit akartam tőle, de mindenekelőtt meg akartam nyugtatni. Odamentem hozzá, lassan, mint mikor egy sérült kisállathoz közelít az ember, és nem akarja elriasztani. Az ujjai rákulcsolódtak a kapaszodóláncra, teljesen elfehéredve. A szívem kalapált és kifejezetten nehezemre esett lélegezni, de valahogy eljutottam odáig. A hinta előtt a térdemre zuttyantam, kivételesen egyáltalán nem érdekelt, hogy felfelé kell nézzek, hogy lássam Asahi arcát. A kezem a térdére vándorolt, és óvatosan simogatni kezdtem. Csak egészen enyhén, nem akartam hogy üvöltsön rólam, mennyire kíméletlenül élvezem még a farmer durva anyagán is az érintkezést. Ettől függetlenül, ahogy a bőröm érintkezett vele, teljesen belefeledkeztem a gondolataimba. Egy idilli békesség szállt a lelkemre, amit nem éreztem már ezer éve. Mintha hazataláltam volna. Olyan pillanat volt, hogy azt kívántam maradjon örökké velem, vagy ha ez nem lehetséges, múljak el én is a pillanattal. Tisztábban láttam a színeket, és szinte éreztem a természet apró neszeit a zihálásomon túl is. De nem sokat tartott ez a béke, ugyanis hirtelen más hang is keveredett a nyugodt zajok szimfóniájába: halk szipogást hallottam, majd láttam, hogy a zokogástól rázkódni kezd a teste. 
- Mi...Miért csinálod?! - mondta, a hangja teljesen eltorzult a sírástól. Lassan vett egy remegős, mély levegőt, és rám nézett. -Noya... Miért csinálod? Miért bocsájtasz meg nekem ezredszerre is? Miért hagyod, hogy reménykedjek? Miért vagy ilyen fantasztikus ember, Nishinoya?!
A kérdések logikátlan sorrendben, érthetetlenül buktak ki belőle, amire bennem felébredt valami, ami a szituációban a legfurcsább dolog volt: jó előérzetem volt. 
- Akkora lelked van! Hogyan csinálod, hogy mindenkit felvidítasz, és segítesz rajtunk, hogy vagy képes rám vigyázni, mikor Hanaeval kellene lenned? Hogy lehetsz ennyire optimista, hogy tudsz rám mosolyogni, mikor tönkretettem a családod? Noya... - folytatta méginkább keserves hangon. - Miért hagyod, hogy ennyire szeresselek? 
Egyetlen szóra a szemem előtt mintha minden ragyogó napfénybe borult volna. Anélkül, hogy kontrollálni tudtam volna a mozdulataimat, felragyogott az arcom és az ajkam boldog mosolyra nyílt....
És mielőtt láthattam volna a fiú értetlen arcát, felemelkedtem térdelő pozíciómból, és talpra ugrottam, csak hogy a következő pillanatban egyenesen az ászom ölébe ugorjak, hogy a puha ajkait az enyémhez nyomjam. 
Abban a percben jöttem rá: erre az egyetlen szóra vártam, amióta élek. 

*Mei-chan*

AYEEEEEEE~