*Nishinoya POV*
Csak Suga tudhatja, meddig ültünk ott, én pár perc után képtelen voltam olyan dolgokat érzékelni, mint az időjárás, vagy szimplán a percek múlása. Ezer elcsukló hanggal, egymillió megfogalmazhatatlan érzéssel és gondolattal, de átadtam történetem Sugawarának. A nagy részét. Néhány dolgot csak sejtetni tudtam, hiszen azt a fájdalmat, amit éreztem, szavakkal kifejezni nem lehet. Nem tudom, mennyit értett meg az egészből, de a vonásai teljes sokkról árulkodtak, már abban a pillanatban, amikor megtettem azt a kijelentést, hogy szeretem Asahit - márpedig ez csak a jéghegy csúcsa volt. Valahol boldognak tűnt ettől a ténytől, amit nem értettem. Mindenesetre, ha egy pillanatra boldognak hitte a történetet, gyorsan rájött, hogy közel nem jár az igazsághoz. Amikor megértette, mi volt ez az ámokfutásom Hanaeval, amikor meglátta az arcomon azt a kétségbeesést, amit soha nem hitt volna el, hogy pont az enyémen lát, hogy ilyen mélyen tudok érezni... Az arcán több érzelem sorakozott fel, mint amit emberi ésszel fel tudtam dolgozni.
Mikor végeztem a meséléssel, néhány másodperc feszült, várakozással teli csend következett, majd Suga arca a semmiből felderült.
- Mondd el neki! - ragadta meg a vállam mosolyogva, és olyan arcot vágott, mint egy kislány aki most kapta meg az új játékbabáját és magához akarja ölelni. Valójában tényleg úgy festett, meg akar ölelni, amivel szemben a hirtelen sokknak hála nem is tudtam nagyon ellenkezni. A feladó egészen a házamig kísért, és odáig fűzött, hogy másnap még a reggeli edzés után mondjam el neki. A mosoly az arcán, a teljes bizonyossága a dolgok pozitív kimeneteléről jobban meggyőzött, mint addig bármi. Mintha egy teljesen új, tiszta lapom lett volna az életben. Végülis mindig ez volt Suga-san fő képessége: Akkor is remény tud beléd önteni, mikor az esélyeid a negatív skálán mozognak.
Az éjszakám várakozással telt. A tükör előtt álltam és csak tátogva mondogattam, hogy mit fogok mondani. "Mindennél jobban sajnálom amiket csináltam veled, Asahi-san, de tudnod kell, többet jelentesz nekem, mint valaha gondolnád..."- fogalmazgattam magamban a szövegem. Az arcom minden egyes vonását külön állítottam be másodpercről másodpercre, hogy semmi ne legyen félreérthető, vagy bármilyen értelmében rossz. Izgatott voltam, sőt az oly' sokat emlegetett, rejtélyes módon griffmadár nagyságú pillangók is elkezdtek röpködni a gyomromban. Azonban, ha tudtam volna, mi vár rám másnap, akkor sem érezhettem volna erősebben, hogy nincs már hova halogatni. Itt volt az ideje az 'all-in'-nak.
De naiv voltam, ha úgy éreztem, ezzel mindent megmentek.

Másnap reggelre már éjjel felöltöztem. A hajamat abba a stílusba fésültem be, amibe különleges alkalmakra szoktam és már hajnalok hajnalán bepakoltam mindent a táskámba. Egyáltalán nem éreztem magam fáradtnak, attól függetlenül sem, hogy az alvásról még csak nem is hallottam aznap éjjel. Már mindennel elkészültem, még uzsonnát is készítettem magamnak és végre egyszer nem felejtettem otthon a kulacsom, de még messze túl korán volt elindulni. Egy darabig, mint egy elveszett lélek vándoroltam a házban, majd a teljes reményvesztettségemben, hogy az a fél óra még eltelik, lehuppantam a kanapéra a nappaliban és a tévé mellett lévő órát bámultam, abban bizakodva, hogy az óramutatók gyorsabban mozognak, ha szuggerálom őket, ujjaimmal pedig idegesen doboltam a térdvédőmön.
Abban a pillanatban, amikor az óra percmutatója a huszonkilencről átcsusszant a harmincra, egy mennydörgésszerű ajtócsapódás kíséretében már ki is léptem az ajtón. Feltételeztem, hogy még így is mindenkinél hamarabb oda fogok érni a terembe, de ilyenkor megnyugtat, ha már ott vagyok. Ha térben közelebb vagyok a célomhoz, időben sem tűnik olyan távolinak.
Azonban az idő telése lassan teljesen más érzéshez társult.
A csapattagok beszállingóztak az öltözőbe, hallottam a hangjukat, ahogy egy röplabdát tanulmányozva a terem padlóján ültem. Mindenki megérkezett, valahol mélyen pontosan tudtam. De nem akartam elhinni, hogy Ő nincs ott.
Hogy minden reményem hiábavaló volt.
Bejöttek a terembe, egytől egyig. A felsősök, a kohai-aink és az osztálytársaim, de Ő nem.
Daichi megkezdte a bemelegítést, és elkezdtünk futni a röplabdapálya körül. Én egyenesen Sugához futottam. Nem tudtam megérteni, miért történik ez velem. Egyszer álltam készen erre a napra, többé soha nem leszek.
- Suga... - mondtam két gyors levegővétel között, ahogy a kapitány keményen diktálta a tempót. - Hol van?
- Nem tudom... - motyogta, a szemei mézszerű barnája most acélosan csillogott, amiből éreztem, hogy ő sem tudja jobban, mi folyik az ász körül, mint jómagam. - Lehet, hogy csak késik.
De ebben szerintem még ő sem hitt igazán.
A nyújtás közepén voltunk. A felsőtestem teljesen ráhajolt a jobb lábamra, a szememet becsuktam és megpróbáltam belelazulni a pózba. Így hamarabb hallottam a csapat köszönéseit, mielőtt tudtam volna mi történik.
- Na végre! - kiabált Daichi, mire fülelni kezdtem. - Miért nem vagy átöltözve?!
- Nos az a helyzet, hogy... beszélni jöttem veletek. - Hallottam azt a bizonyos hangot. Azt amit olyan rég nem hallottam ilyen közelinek, ami olyan rég nem szólt hozzám ebben a teremben, amit olyan rég nem tudtam boldogan hallgatni.
Az addig testhelyzetemből egy pillanat alatt kerültem vissza ülő helyzetbe, hogy végre teljesen láthassam. Hogy úgy igazán ott legyen velem, hogy igazán érezzem, hogy velem van a pillanatban.
Hogy újra igazán az én ászom lehessen egy másodperc erejéig.
Szólni akartam, de minden hang a torkomon akadt. Csak résnyire tátott szájjal bámultam az ajtóban álló fiút, a felsős ütőt, aki legalább két fejjel magasabb nálam, és aki mégis olyan törékeny lelkű, hogy úgy érzem, ebben a pillanatban, egyetlen szóval szilánkokra hullhatna.

Ehelyett ő tette meg ezt velem.

- Halljuk. - mondja a kapitány, az arcából minden csepp vér kifutott. A csapatból sugárzik az értetlenség, az elsősök kérdőn pislognak egymásra, érzem Tanaka tekintetét a hátamon, Suga pedig láthatóan némán imádkozik. Nem tudtuk, csak éreztük, mi következik. Vagy talán csak engem öntött el abban a pillanatban a rettegés.
Asahi nem szólalt meg, szinte az arcára volt írva a hezitálás. Az ajkai megremegtek néha, de nem tudta megformálni a szót, amit mondani akart.
- Ki vele... - adta ki Daichi, de láthatóan meggyengült az akarata. Ő volt az egyetlen, akivel igazán soha nem akartunk kiabálni.
- Nézzétek.... - motyogta Asahi. - Suga, Daichi... Nishinoya.. - járatja végig a szemét rajtunk. A szeme színe még mindig a régi. Ez elég erőt ad, hogy ne forduljak el, mikor a tekintetünk találkozik. A lelkemben még erősen élt az emlék, hogy ez a pillantás mennyire megnyugtató volt valamikor, ahhoz, hogy ne azonnal a fájdalommal kapcsoljam össze az érzést.  - Mindent tudtok rólam. És valójában, látom az arcotokon, hogy tudjátok miért vagyok itt. Kérlek.. Magyarázzátok meg a többieknek. Én... Szörnyen...Kegyetlenül rosszul érzem magam, de képtelen vagyok tovább ezt csinálni. Nem tudlak titeket támogatni és nem tudom elviselni a tényt, hogy teher vagyok a csapat számára. Én... Kilépek a klubból.

*Mei-chan*
Ehm, egy részt elcsúsztam a tervezetthez képest, de segáz. A kövi már jó lesz ;)
Már csak olyan 4-5 rész van hátra, ami őszintén szólva...sokkol. De elég rendesen :(