Asahi POV
Kora reggel anya felkeltett, hogy elvigyen a pszichológusomhoz. Körülbelül egy éve ismertem a nőt személyesen, egy éve ő volt az egyetlen, akivel kibeszélhettem a problémámat, de ettől függetlenül valahányszor eljött az idő, hogy elinduljunk hozzá, szívem szerint inkább elbújtam volna a takaró alatt. Gyűlöltem ezt az egészet. Gyűlöltem, ahogy minden alkalommal megállapítja, hogy rosszabbodott az állapotom, hogy beszélnem kell arról, hogy miben vagyok gyenge, hogy el kell valakinek mesélnem a pánikrohamaim minden részletét. Nem tudtam senkiben eléggé megbízni, hogy elmondjam nekik, mi történik velem, kivéve Sugának és Daicihnak egy kétségbeesett pillanatomban, és a gondolat, hogy ezt kötelező jelleggel kell megtennem egy idegennek, megrémített. Főleg abban az ominózius pillanatban. Kiszálltunk az autóból és próbáltam venni egy mély levegőt, mielőtt besétálok a pokol kapuján. Tisztában voltam vele, hogy az azelőtt való estém ámokfutásáról már tud, ami talán jobb is - soha lettem volna rá képes, hogy magam mondjam el neki -, azonban több veszélyt rejtegetett magában, mint azt elsőre meg tudtam érteni. Ugyanis soha nem említettem neki még Nishinoyát mint személyt sem, arról pedig, hogy életem szerelmének más társa van, még anyum se tudott. Nem akartam hogy tudják. Olyan érzés volt, mintha elbuktam volna, a lelkem mellett a büszkeségem megmaradt szilánkjait is miszlikbe törte a tény, hogy milyen hirtelen elvesztettem a szerelmem.
Lassan, szinte tyúklépésben közelítettem meg a bejárati ajtót, mire anyu kérésemre lassan elhajtott a helyszínről. Ez a kezdetektől fogva így volt: Akármennyire is bíztam benne, nem akartam előtte nyilatkozni a rohamaimról. Tudtam, hogy akármennyire szeretné, nem tudja teljesen átérezni, vagy megérteni, így csak rosszabb, hogyha hallja, hogy szenvedek.
Ahogy a kezem megpihent a kilincsen, egy pillanatra elgondolkodtam, mi lenne, ha megfordulnék és nem mennék be többet. Ha felülnék egy buszra és éjjel hazajönnék. Csak menekülni akartam a szituációból, mint mindig és ettől csak még rosszabbul éreztem magam, ugyanakkor a mellkasomban, mintha apró madarak szárnyai verdestek volna benne a gondolatra, hogy megmenekülhetek. Hogy nem kell elmondanom senkinek semmit, hogy a szenvedésem csak a sajátom marad. Az ajtón halványan látszott a tükörképem és a szememben olyan tüzet láttam, mint amilyent utoljára az Ő szemében láttam, mikor elhatározott valamit. Nem is hittem el, hogy az a fiú én vagyok: Elszántnak éreztem magam, és biztos voltam, ha meghozom ezt a döntést, boldog leszek. Anélkül, hogy tisztában lettem volna, hogy ez csak a félelmem által keltett illúzió, annyira megleptem magam, hogy elengedtem a az apró fémrudat, amit azóta görcsösen szorongattam, és abban a pillanatban, hogy anyám eltűnt a kanyarban, megfordultam és futottam. Nem volt célja a futásnak, ahogy oka sem: Csupán érezni akartam a szabadságot, és hagytam, hogy a negatív gondolatokat egyelőre kizárva ellepje az agyamat a tudat, hogy nem kell végigcsinálnom.
Azonban a mosolyra húzódó ajkaim lassan megadták magukat, ahogy a kezdeti megkönnyebbülés elhalványult és elemi erővel söpört végig rajtam a bűntudat. Az erő lassan eltávozott a lábaimból és egyszerűen leültem egy lépcsőre. A város szinte néptelen volt, már mindenki munkában volt. Csak bennem nem volt egy annyi, hogy megtegyem a kötelességem. Hogy megpróbáljam nem feladni, hogy végre felálljak és menjek tovább. És kihagytam a lehetőségem. Inkább elsüllyedek a magam önsajnálatában, minthogy legalább elfogadjam a segítséget.
Az önbecsülésem mintha a szemem előtt hullott volna szilánkokba. Én magam vagyok egy hiba, visszhangzott egyetlen gondolat a fejemben. Elbuktam, mindenen. Elvesztettem Nishinoyát, hazudtam anyámnak, becsaptam önmagam és a csapatot... Életem összes hibája iszonyatos sebességgel játszódott le a szemem előtt, miközben lassan magzatpózba húzódtam a lépcsőn, a forró könnyek egymás után folytak végig az arcomon. Valahol tudtam, hogy ez is csak egy pánikroham, de mégis más volt. A szívem nyugodt maradt és szinte teljesen ura voltam a testemnek.
A gondolataimat azonban nem tudtam kontrollálni, mígnem elértem a holtpontot.
Nem tudtam már tovább racionálisan gondolkodni. Felálltam a helyemről és az arcomra kövesedett kétségbeesett kifejezéssel elindultam a buszmegálló felé. Haza akartam menni, és felkészülni arra, amit másnap meg akartam tenni. A mai nap már így is egy katasztrófa volt, nem akartam tovább rombolni, rettegtem, hogy önkívületi állapotban ismét a pengéhez nyúlnék. Csak hazaindultam, mint egy vert hadsereg öreg katonája, összertörve, mindent elvesztve, felkészülni, hogy lezárjam életem három évét. Elindultam, hogy véget vessek annak, amivel megkeserítettem a szeretteim nagy részének életét. Nem akartam, hogy tovább teherként hurcoljanak a vállukon, nem akartam, hogy még egyszer szomorúak legyenek miattam.
Ki akartam lépni a klubból.
*Nishinoya POV*
A teremben a halk szipogásomon kívül teljes volt a némaság, ami szokása szerint minden érzelmet kiölt belőlem. Sosem szerettem a csöndet: mindig lelketlennek éreztem magam tőle, és nem is jártam messze az igazságtól: Ha nem hallottam semmit, nem is tudtam érezni semmit. Nem bírtam túlélni a körülöttem lévők nélkül, nem voltam ugyanaz az ember egyedül.
Felguggoltam a földön, majd talpra ugrottam. A labdát a kezemből a fölre ütöttem, míg nem éreztem tökéletesen a kezemben az alakját. Csak végigsimítottam az anyagon, amit olyan jól ismertem és sokkal magabiztosabbnak éreztem magam. Egyetlen perc jutott nekem abból, hogy a tenyeremről visszapattanó, szívverés-szerű ütemben a földhöz csapódó labda hangját hallgassam, míg hangos kiáltásokat hallottam, amikből szinte szikrázott az energia. Megmasszíroztam az arcomat, hogy tudjak mosolyogni, de ezúttal nem sikerült, hiába érkeztek meg az elsőévesek.
- Nishinoya-san! - kiáltotta Hinata, miközben beugrott a terembe. Rövidesen futott utána a kék szemű feladónk is, legalább olyan felspannolva mint a vörös, ami nem gyakori.
- Én lennék.. - mondtam a fiúnak köszönés helyett. Nem volt erőm még egy sziára sem.
- Egh... No-Noya-san? - hápogott Kageyama. Nem szokott hozzá ehhez az attitűdhöz tőlem. Nem hibáztattam - én magam sem szoktam hozzá.
- Van valami baj? - biccentettem oldalra a fejem.
- N-nem... - suttogta.
- Nishinoya-san... Fogadnád az ütéseimet, kérlek? - kérdezte Hinata óvatosan.
- Igen. - válaszoltam röviden. Végre játszani akartam, végre érezni akartam, ahogy a labda csapódik az alkaromra, újra látni akartam rajta a vörös foltot, amit egy erős ütés hagy. - Gyorsat üssetek, kérlek.
- Igenis, senpai! - mosolyodott el szélesen, miközben a szemem sarkában láttam, hogy a többiek is beszívárogtak.
Hinata a levegőbe érkezett és szinte vele tökéletesen egyszerre a labda is a legmagasabb pontra érkezett, már készen állt az ütésre, én pedig a fogadásra, mire valaki berohant a terembe. Már korábban tudhatta, hogy ott vagyok, mert már a folyosóról a nevemet kiabálta. A fejem ösztönösen oldalra fordult, mire az iszonyatos erővel érkező labda a vállamra érkezett. Suga állt ott és láthatóan iszonyatosan dühösen. Nem értettem, mi baja van.
- Szia, Suga-san! - köszöntem neki, remélve, hogy nem olyan dühös, mint hittem.
- Hogy képzelted?! - csattant fel, mire én megremegtem. Ezt a hangsúlyt utoljára anyámtól hallottam.
- Mégis mit? - támadtam vissza. Nem akartam megsérteni. Csak féltem, ennyi volt az egész.
- Csak úgy ellógni órákról! - sziszegte. - Pontosan tudod, hogy nem jössz a csapattal, ha a jegyeid romlanak! A viselkedésed a tanárok szerint mostanában elfogadhatatlan! Ha sokáig csinálod, ki fognak csapni!
- Mit érdekel az téged? - kiabáltam, a szememben forró könnyekkel. Nem akartam, hogy tudja, mi történt. Szégyennek éreztem, ahogy mindent egy nap alatt elveszítettem. Két szék közül a pad alá, ahogy azt mondani szokták. Soha nem vallanám be a felsősöknek, hogy ilyen szituációba kerültem. - Te már nem leszel itt! Egyikőtök se lesz itt! Miért érdekel, mi lesz velem? - kirohantam a csarnokból. Nem bírtam tovább. Amint kiszabadultam a négy fal közül, lendületből beleöklöztem a falba.
- A francba, a francba... - káromkodtam sziszegve. Lerogytam a fal mellé, mikor már feladtam, hogy szétverem és egyszerűen a vörös alkonyatot néztem, ahogy lassan az utolsó csepp erőmet is elveszítettem. Talán életem legmagányosabb pillanata volt, ahogy ott ültem, érezve, ahogy az életem darabjaira hullik és minden amit tenni tudtam, az volt, hogy üres szemekkel bámultam magam elé.
Észre sem vettem, mikor ült le mellém a szürke hajú feladónk, de az első dolog amit érzékeltem, egy kéz volt, ami letörölte a könnyeket az államról és egy pulóvert borított a vállamra.
- Bocsáss meg, Suga...- motyogtam, a pázsitot nézve. - Egyszerűen... Túl sok volt...
- Ugyan. - mosolygott. - Nézd, Noya... Nincs valami, amit el kell mondanod nekem? - kérdezte.
És akkor kirobbant.

*Mei-chan*
Gome, megint késtem :c
És ami még rosszabb, hogy már közeledik a végjáték :c
Már csak néhány fejezet van vissza, ami igazán sokkol, de azért remélem utána is olvasni fogjátok a következő történeteket owo
Bye-bye! ^^

AMÚGY NEM MELLESLEG ARE U SERIOUS 9K TE JÓ ÉG *^*