(a/n: Asahi nincs valódi életveszélyben, a pánikrohama csupán lényegesen felnagyítja a helyzetet. Csak gyorsan tisztázom, mert páran azt hittétek, tényleg nagy a baj)

*Asahi POV*
Egyetlen seb, mégis túl mélyre vágtam.
A testem hamarabb reagálta le a tényt, mint én. Egyedül voltam egy házban és megvágtam a csuklómon a legnagyobb eret, amit elsőre észrevettem kábult állapotomban. A szívem őrült vágtába kezdett, én pedig a hirtelen az egekbe szökött vérnyomásomtól összeestem a földre, úgy, hogy nem is lettem volna benne biztos, hogy fel tudok még valaha állni. Lassan térdelésből átestem fekvésbe, a homlokom koccant a hűvös kövön, a pánik teljesen maga alá temetett.
Ajtónyitódást hallottam, ami azt jelezte, édesanyám hazaért. Utolsó erőmet összeszedve olyan mély levegőt vettem, amilyent csak két zihálás közt tudtam, majd segítségért kiáltottam. Feltételezhetőleg meghallotta, mert néhány kérdésnek hangzó, de nekem, aki testen kívüli élményt élt át, értelmezhetetlen mondat után berohant a fürdőszobába. És ott talált engem, a földön remegve, ahogy a bal csuklómból folyik a vér, a földön mellettem heverő borotvával.
- Úr isten... Kisfiam... Motyogta, és anélkül, hogy az elhomályosodott látásomon át láthattam volna az arckifejezését, tudtam, hogy teljesen sokkos állapotba került. Annak ellenére, hogy orvosként dolgozik, soha, legrosszabb álmaiban sem mert belegondolni, hogy egyszer engem talál ilyen állapotban.
- Anya... - sóhajtottam, de alig hallottam amit mondok. Minden reményemmel ellentétben, a vérem látványa csak erősítette bennem a félelmet. - Segíts...
- Semmi baj, Asahi. - szedte össze magát gyorsan, a hangja újra nyugodt volt. - Semmi baj. Itt vagyok. Nem olyan mély a sebed. Jól leszel.
Tudtam. Valahol mélyen, a tudatom egyetlen nyugodt szegletében tudtam, hogy élni fogok. De abban a pillanatban csupán arra tudtam gondolni, hogy meghalok, anélkül, hogy bocsánatot kérhettem volna Nishinoyától. És ez a gondolat csak erősítette bennem a halálfélelmet.
Anya gyorsan az elsősegély-dobozért nyúlt és azonnal leszorította a sebet. A vér gyorsan átütött a fehér gézen, de már messze nem éreztem annyira erősnek a vérzést. A seb szépen, tempósan lüktetett, ahogy lassan túlestem a nehezén. Anyu, miután a fizikai sérülést ellátta, a dobozban tárolt nyugtatóért nyúlt, én pedig anélkül nyeltem le, hogy egyáltalán értelmezni tudtam volna, ami történik körülöttem. Egyszerűen bíztam anyámban, és a tényben, hogy eddig mindig jobban lettem mellette. A gyógyszert gyorsan leöblítettük egy pohár vízzel, majd néma csend telepedett a szobára, csupán az egyre lassuló lélegzésem hallatszott. Végre tisztán láthattam: A karomon elsúrolva mindenütt vörös volt, mintha belekönyököltem volna a piros temperafestékbe. Mikor felnéztem, anyám arcával találtam szembe magam. Az ajkai mosolyogtak, de a szemei egészen másról árulkodtak: szinte hangosan kérdezték tőlem, miért tettem ezt, szinte láttam bennük az elrejtett könnyeket. És ettől szörnyebben éreztem magam, mint valaha is korábban.
Kicsivel később végre elég erőt gyűjtöttem rá össze, hogy feltápászkodjak a padlóról. Anya azonnal megölelt és a könnyek kicsordultak a szeméből.
- Asahi...Soha többé ne tegyél ilyet...soha, soha, soha...
Alig volt magánál most, hogy már nem a segítségére volt szükségem. Mikor nem kell már erősnek lenni, az ember egyszerűen összeesik. És az néha fájdalmasabb a másiknak, mintha ott sem lett volna mellette. Visszahallani, hogy segítségre volt szükséged, bőven nagyobb adag bűntudat, mint amit elbír valaki.
- Úristen... - motyogtam, lassan lereagálva amit műveltem.
Soha nem akartam magamat ilyen módon bántani, annak ellenére, hogy sokszor megfordult már a fejemben pánikroham alatt. Nem akartam így csalódást okozni a szüleimnek és a barátaimnak. Ehhez képest eljött az ideje ennek is. - Én olyan eszement módon sajnálom... Anya.
- Nem. - motyogta. - Nem, én sajnálom. Soha nem kellett volna egyedül hagyjalak így. - Lassan a szipogás abbamaradt és a kétségbeesést elraktározta későbbre, hogy ne előtte törjön ki. - Viszont, ha megkérhetlek, előrehoznám a pszichológust délelőttre. Nem akarlak így elengedni iskolába.
Nagyot nyeltem. Égett bennem a vágy, hogy bocsánatot kérjek Nishinoyától. Olyan állapotban hagytam ott a legjobb barátomat, amit a legrosszabb ellenségemnek sem kívánnék. Féltem és féltettem egyszerre, de tudtam, bármit mondanék neki, bárhogy könyörögnék a bocsánatáért, csak rosszul sülne el.
- Rendben... - mentem bele végül. Egy újabb alkalmat adtam fel... és ezúttal utoljára volt rá lehetőség.
*Nishinoya POV*
Azt mondják, a szó elszáll. Hogy fizikai emlék kell maradjon arról, hogy valami megtörtént, különben semmis.
És azt talán nem számít, ha valami a lélekbe vésődik bele? Kegyetlen szikével belevágva a szavak, hogy a lélek tulajdonosa összetört? Az is fizikai emléknek számítana, vagy az is pusztán eltűnik majd, ahogy az idő folyama hömpölyög tovább?
Mert a fájdalom nem tűnt semmisnek, sem ideiglenesnek, sőt, nem éreztem múlónak magát az időt sem azon a napon.
Az órák már nem is számítottak. Egyszerűen a telefonom lógtam, és a fél fülhallgatómat bedugtam a fülembe, ahogy a gondolataim lefoglalása-képpen egy angol számot próbáltam fejben japánra fordítani, azonban a fájdalom így is túlordított a fejemben mindent. Tanaka a mellettem lévő padban ülve próbálta kivételesen megérteni az anyagot, én azonban egyszerűen remegtem, égtem a vágytól, hogy tűnhessek el innen. Óráról órára vonszoltam végig magamat az iskola épületén, az arcomat az iskolás melegítőm kapucnija alá rejtve. Nem akartam ott lenni és az elvágyódás fájdalma lassan fizikai léptéket öltött. A gyomrom görcsbe szorult, mire a körmeim ösztönösen a tenyerembe vájtak. Éreztem a fájdalmat, de nem tudtam reagálni. Éreztem a szomorúság, a csalódás, és a düh érzését, amit aligha tudtam volna elnyomni és amitől üvölteni akartam. Sírni, kiabálni, kiabálni Asahiért és Hanaeért, a földhöz verni magam, mint egy óvodás, és csak egyszerűen megszűnni. Felmenni a tetőre, majd az alacsony korláton át távozni az iskolaudvarra. Mert mindent elveszítettem: Fél óra leforgása alatt, mintha az összes reményemet eltörölték volna a föld színéről.
Már csak az utolsó órát vártam. Hogy kipattanjak a padból és rohanjak az öltözőbe. Hogy fussam a köröket a stadionban, becsukott szemmel elhúzva a csapat mellett. Ma nem számítottak. Ma senki nem számított. Ma csak én voltam és az égő vágyam, hogy enyhítsem a kínomat.
Végül az ebédszünetben már nem bírtam tovább. Nem tudtam az iskola épületében maradni, nem bírtam bemenni az utolsó órára, nem akartam látni Tanakát, nem akartam összefutni Sugawaráékkal a folyosón, egyszerűen csak meg akartam lépni.
Bedobtam az iskolatáskám a szekrényembe, majd kikaptam a sportfelszerelést és amikor nem láttam a folyosón tanárt, vissza sem nézve rohantam a röplabdapályához.
Gyors felöltözést követően felhúztam a térdvédőm és a cipőm, megtöltöttem a kulacsom és a pályára rohantam. Aznap akkor éreztem magam először élőnek. Ahogy beléptem a terembe a cipőm megcsikordult a linóleumon, mire elmosolyodtam. Szerettem ezt a hangot. Szerettem a termet, ahol az elsőévesek vélhetően túl sokáig gyakoroltak, majd csapot-papot hagyva rohantak órára, mert nem engedték le a hálót, és labdák gurultak szanaszét. A kék-fehér, a sárga-kék és a zöld-piros labdák kavalkádját látván a szemem mintha megpihent volna: eleget követtem már a levegőben ezeket a kis gömböket, hogy minden részletükef ismerjem. Beljebb sétáltam, felvettem az egyiket...
Majd rájöttem, hogy nem is tudom, mit keresek itt.
Bármikor, mikor külön gyakorlást ejtettem meg, azt Asahival tettem, hiszen nem tudok fogadni és ütni egyszerre. Azonban ma, ma idegen volt ez a hely, idegen volt a máskor kiáltásoktól hangos stadion csendje, és idegen volt egyedül lenni itt. A labda kiesett a kezemből, és hangos csattanással landolt a padlón, mikor végre megértettem: innentől kezdve mindig egyedül leszek.
Ott lesz Tanaka, nyilván, és ott lesz a szeretett csapatom, de máris úgy éreztem, mintha valaki egy falat vont volna fel közénk. Tanakának néhány odavakkantott szón kívül semmit sem bírtam mondani, a felsőbbéveseket szabályosan kerültem, az alsósokhoz pedig hajszálnyi türelmem sem volt.
Azonban lesz valaki, aki ha itt is van, nem sokáig és még ezt a kis időt sem fogom tudni kiélvezni.
Az égen ugyanis lassan gyülekeznek a hófelhők, három hónap pedig gyorsan elszáll. És áprilistól Azumane Asahi nem a Karasuno tanulója.
A gondolat végül megadta a kegyelemdöfést: végigcsorgott az arcomon egy könnycsepp, amit szaporán követett a második és a harmadik. Végigkövették az állam vonalát, végigcsorogtak a nyakamon és összevizezték a pólómat. A gerincem hátrahajlott, a nyakam pedig követte az ívét, kis híján letettem a fejem a talpam mögé. Az ajkaim elnyíltak, egy néma sikolyt formálva, ami egy mély zihálás után egy ordításban tört ki belőlem. A lelkem mintha abban a kiáltásban ezer darabra hullott volna, és a szívem azonnal megszakadt.
Én soha életemben nem voltam még annyira egyedül.

*Mei-chan*
A Valentinnap margójára ^^