A teremre teljes csend borult, ahogy leültem a székemre. Anyám ügyvédje kétségbeesetten nézett maga elé, időnként az ügyfelére pislogva. A bíró szintén csak hallgatott, felváltva nézve apámra és rám. 
Nekem egy beletörődött mosoly kúszott az ajkamra. Nem tudtam, mi fog most történni, de én kitettem magamért. Ha a pert nem is nyerem meg, legalább el tudtam ásni anyámat a jelenlévők szemében és ezt meg is érdemelte. Soha nem akartam ügyvéd lenni, nem akartam embereket tönkretenni a szavaimmal. De ebben a pillanatban, hogy a teljes igazság tudatában végre megadtam anyámnak a kegyelemdöfést tizenhat év után, úgy éreztem, leesett egy kő a szívemről. Akárhova magával rángathat, már pontosan tudja, mit gondolok róla, ahogy azt is, hogy amint nagykorú leszek, nem lát engem többet. Túl sok volt, amit a családunk ellen tett. 
A bíró arcvonásai lassan, de biztosan rendeződtek és apám ügyvédje felé fordult. 
- Ehm...Szólítom a..másik... ügyvédet... - dadogta, láthatóan elfelejtette a szövegét. 
- Köszönöm. - állt fel apu ügyvédje, összeszedetten és egy győzedelmes pillantást vetve anyám oldalának. Szimpatikus volt nekem a nő, láthatóan nem csak a pénzért jött. Apám mindent elmondhatott neki és észrevette az igazságot, hogy ez a helyzet hogy is lenne fair. A nő sötétbarna haja kontyban volt, ami olyan szorosan volt megkötve, hogy csodálkoztam, hogy nem fáj neki. Meglehetősen hozzá szoktam ahhoz a laza copfhoz, amit Asahitól láttam. 
- Őszintén szólva, nem tudom, mit kell még a bíró úrnak bizonyítanom. Én csupán egy ügyvéd vagyok, akit azért fizetnek, hogy segítsen az ügyfélnek, így nem én vagyok a leghitelesebb forrás a teremben, azonban mindenki rájöhetett ebben a pillanatban, hogy ki is az igazából. Az, akinek a legtöbb múlik a ma estén. A két váló fél egyetlen, 16 éves fia, akinek ebben a pillanatban is könnyedén összezúzhatják itt a következő másfél évét, ami olyan szép emlék kellene legyen. Ő pedig a pert megelőzőleg többszörösen és határozottan írásba adta a szándékát, miszerint nem akar innen elköltözni, az édesapa pedig kijelentette, nem kér gyermektartásért semmilyen összeget az édesanyától, csak hadd maradjon nála a fia. A vak is látja, hogy a fiú és az apja között a kapcsolat talán az ideális szülő-gyermek kapcsolat, ritkán látni ilyent. És kérdem én: az ilyen különlegesen szerencsés gyermeket miért akarjuk elválasztani az apjától? Ragaszkodik az itteni életéhez és az édesapjához, ugyanakkor édesanyja oldaláról lelkiterrorról mesél. - A nő hangsúlyosan rám nézett, majd a bíró szemébe. - Én ma úgy érkeztem a terembe, hogy meg volt írva a szövegem, hogy megpróbáljam az apjánál tartani a gyermeket, de nincsen rá szükség, úgy érzem. Nishinoya Yuu szavai magukért beszélnek, valamint a tény, hogy az édesanyának már a házasság alatt is viszonya volt, többet mond el a hölgyről, mint én valaha is tudnék. Kérném a bíró urat, őszintén gondolkodjon az ítéletén: Nem is tudja, ennek a mindennapos pernek ezúttal mekkora súlya van.
Az ügyvéd meghajolt és visszaült apa mellé a helyére, akinek az arcáról messziről le tudtam olvasni a hálát. 

- Nos... - szólalt meg a bíró, nekem pedig kiszaladt a vér az arcomból. Nem értettem ugyan sokat az ügyhöz, de annyit tudtam, hogy az én kérésem számít. Ugyanakkor, mindenki mart mindenkit, és anyám mindennek elhordta apámat. Kirázott a hideg, nem tudtam, melyiküket fogja a bíró alkalmasnak találni. Az érzelmek újra visszataláltak a lelkembe, én pedig rettegni kezdtem. - Mivel a gyermek elmúlt tizennégy éves... Kötelességem ebben a szituációban az ő kérésének eleget tenni. 
Anyámnak elakadt a lélegzete és sírni kezdett. Én még nem egészen fogtam fel a szituációt, de apám igen és határtalan boldogsággal nézett a döbbent arcomra. 
- Yuu... - szólított meg a bíró, mire mint a keljfeljancsi, felpattantam a székemből. 
- Igen! - kiáltottam mosolyogva. 
- Biztosan ez a végleges döntése? - kérdezte még egyszer.
- Yuu-chan... - nézett rám anyám zokogva, de nem fordítottam felé a tekintetem. Nem akartam meggondolni magam. Már lényegesen kevésbé magabiztosan, de válaszoltam.
- Aham.... - csak ennyit sikerült magamból kierőszakolnom. 
- Rendben. Ezennel Nishinoya Yuu gyámja hivatalosan is az édesapja, Nishinoya Akio! A pert berekesztem! 
Kiugrottam a székek közül, apám nyakába ugrottam. 
- Yuu! - mosolygott rám apa, aki elkapott és egy esetlen, de szeretettel teljes apai öleléssel karolt át. - Annyira örülök neked! 
- Én is! - mosolyogtam olyan őszintén, ahogy talán még soha azelőtt.
Megtettem, amit tudtam. És nyertem. 
*Asahi POV* 
A reggel lassan átfordult délelőttbe, majd lassan a nap elkezdett lefelé ereszkedni a délutáni égbolton. Egész nap próbáltam elterelni a gondolataim mindenről, de nem sikerült. Rajzolni próbáltam, de a ceruzát tartó ujjaim lassan elkezdték Nishinoya vonásait a papírra vetni. Olvasni akartam, de minden főszereplő helyére a liberót éreztem és belehasadt a lelkem, ahogy találkozott a szerelmi szálat jelentő lánnyal. A puszta zenehallgatástól ha lassút hallgattam, csak mégjobban elkeseredtem, ha gyors, lüktető tempójú dalt kapcsoltam be, a szívverésem alkalmazkodott hozzá és dübörögni kezdett. Így annyira futotta tőlem aznapra, hogy néztem ki az ablakon és néztem az ősz végi tájat. Féltem. A következő nap sötét árnyékként emelkedett fölém, aminek a puszta gondolatától is kirázott a hideg.  A Noyával való találkozás már közel egy hete Damoklész kardjaként lebegett a fejem fölött, és az iskolában már nem tudom tovább kerülgetni.
Valahol persze boldog voltam. Régóta nem voltam ilyen hosszú ideig távol Yuu-tól, és hihetetlenül hiányzott a lelkes csillogás a szemében, a mosolya és a nevetése, még akkor is, ha csak messziről nézhetem. 
Azonban ez a boldogság a fájdalom ezer kését döfte volna belém. Mi van, ha Hanaeval érkezik? Mi van, ha még haragszik rám? Nem akartam megtudni, ugyanakkor éreztem, hogy ez fog történni és ebben a szomorúságtengerben könnyen elsüllyedt a tagadhatatlan örömöm, hogy láthatom a szerelmemet.
Az idő egyszerűen nem akart telni, és ahogy nem szerettem volna, hogy a következő nap eljöjjön, legalább annyira vártam már, hogy az a nap véget érjen. Azt kívántam, hogy egy napra egyszerűen nemlétező lehetnék. Hogy egy kis időre megszűnhessek, következmények nélkül. Hogy megállhassak egy kicsit akkor, mikor a nap végleg lecsusszan a horizontvonalon túlra és a békés, csillagos ég sötétségébe burkolózva kicsit eltűnnék. 
Soha nem akartam meghalni, csak megállni. Egy percig nem gondolkodtam a halálomon, csupán azon, hogy egy kis burokban eltűnve megpihennék, ha egyszer lehetne. 
De nem lehetett. Így csak az erkélyen állva bámultam a vérvörös alkonyatot, várva a másnapot. 

*Mei-chan*
Ehehehe...Csak nem hogy időben hoztam egy részt :O