*Nishinoya POV*

Az ablakhoz tapasztottam az orrom és néztem, ahogy a motor elzúg abba az irányba, amelyikből érkezett, magával víve a szemem láttára összeesett Asahit. Elakadt a torkomon a levegő és szóhoz sem jutottam a látványra, ami valójában el sem akartam hinni, hogy nem csak a képzeletem játéka volt.
- Jól láttam, hogy... - kezdtem bele a hátam mögött álló Mitsunak, aki szintén látta a lent zajló jelenetet.
- Azt hiszem... - motyogta.
- Nem lehet.. - estem a térdemre, mire a sebeim felsikítottak, de nem érdekelt. A lelki fájdalom elnyomta az összes fizikait, ahogy néztem a motort, amiből már csak két fénypontocskát láttam. A hajamba túrtak a kezeim, kis híján csomókat tépve ki abból, és a térdemre hajtottam a fejem. A fogaim mintegy vicsorban csikordultak egymásnak, a szememből forró könnyek szöktek ki. - Már megint miattam! - ziháltam fel, a barátnőm pedig tehetetlenül nézett. Mellettem hamar hozzászokik az ember, hogy nem vagyok ura a pillanatnyi érzelmeimnek. Ha dühös vagyok, magamra, vagy másra, akkor az is maradok, nem tudok mit csinálni, míg nem csillapodik le a haragom, azonban ebben a helyzetben tudtam, hogy az lesz az igazán fájdalmas pillanat: mikor összezuhanok. Mikor rájövök, hogy tönkretettem és nem vagyok képes visszafordítani. Elbuktam, mint barát és mint szerelmes egyaránt.  - Mi... Miért... Miért én, már megint? 
Felálltam a földről és a vállamra kaptam a sporttáskám. Belevágtam néhány fontosabb dolgot, és el is akartam indulni, ugyanakkor fogalmam sem volt, hova. Egy apró gyomorgörcs nyilallt belém, mikor realizáltam: Nincs hova mennem. A legértelmesebb - és megszokottabb-  az lett volna, hogy Tanakához megyek: bekopogok, köszönök szépen a nővérének és végül ott alszom. Soha többé nem akartam anyámmal egy fedél alatt tartózkodni. Ennek ellenére azonban tudtam, hogy ha ezt a más esetben ésszerű dolgot teszem, az azt jelenti, hogy el kell játszanom, mintha boldog lennék a kis barátnőmmel, mesélni a csókunkról - részletesen -, és szegény Hanaenak talán még a melltartó-méretét is kitárgyalni, de soha nem lettem volna képes erre ezen az elátkozott napon.
Hiába mesélnék ugyanis égkék szemekről és gyönyörű, világosszőke hajról, ami a lány derekáig ér, a szerelmem kinézete még csak közel sem jár ehhez. Neki gyönyörű, mogyorószín szemei vannak, amiben úgy el lehet veszni, mint az éjszakai csillagos égbolt böngészésében, ami ragyog a boldogságtól, mikor az ajkai is mosolyra húzódnak, és sötétbarna haja, amit olyan picike konytban hord, amit élvezet jobbról balra pofozgatni, játékosan egy hosszú edzés után.
Mert nem számít, mennyire szép vagy kedves lesz velem bárki, nem számít mennyire halmoz el szeretettel, és súgja a fülembe, hogy imád és én vagyok a legjobb... Soha nem is fog már számítani. Hiszen az, akinek ilyen szavait el is hinném igazán, soha nem szerethetne engem. Mást sem teszek, mint egyre inkább lerombolom az életét, ahogy az idő halad előre, csupán egy pompás vár kőhalmokra hullott romja marad.
A menekülés lehetőségének elvesztésétől fűtött kétségbeesett gondolataim olyan súllyal hullottak rám, mintha ólom zuhant volna a mellkasomra. Nem akartam többet belegondolni.Nem akartam aggódni érte, nem akartam fájdalmat okozni neki, ki akartam lépni az életéből.
Egy pillanatra elgondolkodtam: Egyáltalán mit keresett itt?
Hanae átkarolta a vállamat, majd mikor látta, hogy megnyugodtam kissé, beszélni kezdett.
- Tudod... Megértem. - kezdte el, halkan, de még így is összerezzentem a hangra a hosszas csend után. - Én is el akarnék tűnni. De kérlek.. gondolj arra, hogy ha nem leszel ott, érzem, hogy anyád megnyeri a pert. És akkor nem tudunk mit tenni... Sejtem, milyen érzés lehet, de csak próbáld végigcsinálni!
Felsóhajtottam és az igenlő válasz gyanánt egy hümmögést sikerült kipasszíroznom magam. Ledobtam a táskát és lementem a szüleimhez. A lány árnyékként követett.
- Mehetünk. - mondtam, jegeces hangon nekik, akik szemlátomást túl voltak a dolgon: apám a kanapén ült, a laptoppal az ölében, a szemei valósággal lángoltak, anya a konyhapulton támaszkodott, és egy kósza hajtinccsel játszott . Nem tudtam megmondani, hogy bánta-e amit tett, de valószínűleg csak azt, hogy így nehezebben fog tudni magával vinni.
- Biztos jössz, Yuu? - kérdezte apa, démon-üzemmódból visszaváltva abba a hidegvérű, szerető apába, akit mindig is ismertem, üvöltött róla, nem volt benne biztos, hogy van bennem most ennyi életerő. Egy fél pillanatra meginogtam: fájni fog. Tudtam, hogy fog, de túl sok mindenem volt, amit elveszíthetek. Mindenem, az életem értelme rejlik ebben a városban. A gyerekkorom emlékei, a boldog pillanatok, a para minden dolgozat előtt az iskolában, az alsó-közepes csapat, ahol az alapjait fektettem le a libero-pályafutásomnak, amikor megérkeztem a Karasunoba, és először láttam a felsősöket, ahogy megismertem Tanakát, amikor évközben feltűnt Asahi, ahogy lassan, de biztosan beleszerettem... Az apró pillanatoktól a megyei bajnokságig minden ide fűz.
És soha nem mennék el Tokióba.
- Igen. - mondtam ki a végleges válaszom.
*Asahi POV*
A motor száguldott az úton, a fülemben még a sisakon át is süvített a menetszél. Minden hangosnak, rémesnek, és olyan dolognak tűnt, ami a halálomat akarja. Teljesen elveszítettem a kapcsolatomat a külvilággal, ahogy egyre mélyebbre süllyedtem a rettegésben, nem tudtam már mi történik. Ki vagyok? Hol? Ki ez a kopasz srác előttem? Hova megyünk? Ötletem sem volt már. A fiú előttem masszívan káromkodott, mintegy magának motyogva a millió szitokszót, úgy tűnt, már csak félig van a mi síkunkban. Erről is én tehetek, ugye?
Végre a száguldozó jármű leállt, ahogyx leparkoltunk a házunk előtt. Ez a hely megnyugtatott annyira, hogy képes legyek lassan, izomról izomra, megmozdulni majd lemászni a motorról. Leestem a földre és összehúzódtam magzatpózba. Aprókat lélegeztem és próbáltam lefoglalni a figyelmem. Tanaka azonban, még mindig nem értve, mi van velem, a vállamnál fogva rázott.
- Asahi, Asahi, itt vagy?! - hadarta frusztrált hangnemben,
- I-Igen... - motyogtam, a hangom valahol a torkom közepetáján elhalt.
- Mi az Isten volt ez? - kérdezte, láthatóan halàlra volt rémülve.
- Pánikroham. - hajtottam le a fejem, egy mire egy szégyenhullám söpört végig rajtam. Annyi önkontrollom sem maradt, mint amennyi reméltem, hogy van.
- H-Hogyan? Te? Oh... Ugh! Màrmint.. Bocs.. nem tudom, hogy lehet ezt kezelni. Tuti elbaltáztam. - hajlongott a kopasz, félve, hogy elszúrt valamit.
- Ugyan, semmi baj! - sikerült végre mosolyt erőltetnem az arcomra. Rosszabbul valójában nem is csinálhatta volna, de el akartam engedni a témát.
A fiú szemlátomást megkönnyebbült, hogy nem nyírta ki a senpaiát, így felsegített a földről, és betámogatott a hàzba.
Anya a konyhában volt, valamit főzött, mikor azonban meglátott minket, kiejtette a kezéből az edényt. Ő azonban, nem nagyon zavartatva ettől magát, rohant keresztül mindenen, és átölelt.
- Azumane.. Ugye nem... - kezdte. Tudta, mennyire szörnyen érzem magam, miután valaki szemtanúja volt egy pánikrohamomnak.
- Dehogynem. - húztam össze a szemöldököm.
- Oh, Istenem! - szörnyülködött, de én azonnal hárítottam.
- Minden oké. Tanaka segített.
- intettem a másodéves felé. Anya szemlátomást megnyugodott, majd az említett fele fordult.
- Köszönöm szépen! De... Sajnálom, most lehet, menned kellene... - mondta bizonytalanul, a gyűrűjével babrálva. - valamit meg kell beszélnem Azumane-val.
- O-Oké.... - fagyott le a fiú agya, majd megrázta a fejét és egy harsány búcsúval eltűnt a helyszínről.
Anyu becsukta a bejárati ajtót Noya haverja után, majd felém fordult. Komoly szemekkel nézett rám, amiben benne volt minden aggodalma. Szigort vártam, de végül neglepetésemre szinte könyörgőre vette a figurát.
- Nem bírlak tovább szenvedni látni! Kérlek... mondj el mindent Noyáról!

*Mei-chan*
Magyarázkodhatnék, de úgyis tudjátok, a röpi a ludas :P
De nyugi, nem hagyom abba! ^^ 
Ha kicsit ratyi, bocsássatok meg, mocsok fáradt vagyok :(