Döbbenten bámultam az ajtóban álló fiúra. A haja kócos kontyban volt felkötve, láthatólag az első pólót vette fel, amit megtalált, a fél cipője nem volt befűzve, fogadni mertem volna, hogy a hegyoldalon inkább lebukfencezett, mint lesétált. Jobban hasonlított a régi önmagára mint egy órával ezelőtt de valami még mindig nem stimmelt. Rettenetesen gyengének tűnt.
- Miért vagy itt? - kérdezte szomorkás hangon.
- Hé, az egyedüli akinek joga van ezt kérdezni az én vagyok! - csattantam fel. Azt hiszi, hogy csak úgy elfelejtem, hogy haragszom rá? - kérdeztem magamban.
- Úgy értem a gyengélkedőn. Ugye..nem miattam? - Félt? Aggódott? Szégyellte magát? Nem tudtam pontosan kiolvasni az arcából.
- Én...- kezdtem, de a felkötött lábú lány közbeszólt.
- Csak az igazat! - szólt rám, én pedig újra emlékeztettem magam a szabályra, miszerint lányokat nem verünk.
- Rendben, akkor de. - vallottam be, a padlót nézve, miközben éreztem, hogy az arcom olyan mint egy paradicsom. - Igazából nem is tudom pontosan miért, de mindesetre az összes igyekezetem ellenére feltűnően trágyául voltam az előző órában, így, hogy ne rontsam a közhangulatot, Tanaka meg a tanár lezavartak ide összeszedni magam. - lezserkedtem el a dolgot, hiszen azt mégsem mondhatom, hogy soha az életben nem fogom elfelejteni azt a pillantást.
- Noya - szólított meg ismét, mire felnéztem - Egyenesen a szemembe nézett, arckifejezése szomorú, de valójában már inkább beletörődött volt, ami már tényleg sok volt aznapra egy kicsit. Most mit fog mondani? Otthagy minket? Miért titkolózik? Asahi, könyörgöm - fixíroztam - mondd el, mi folyik körülötted!
Olyan szívesen kimondtam volna hangosan, de nem mertem. Nem akartam rázúdítani a negatív érzelmeimet, volt neki elég gondja, nemhogy miattam kelljen aggódnia.
Egy örökkévalóságnak tűnő perc után megszólalt.
- Nem mehetnénk el egy kis időre? Azt hiszem néhány dolgot meg kell beszélnünk. - a végét szinte csak odasóhajtotta. Talán beismerte magában, hogy úgyse tudja kikerülni, hogy elmondja nekem, mi van. De az is lehet, hogy egyszerűen úgy dönt kilép a klubból és csak ezt akarja közölni velem. Márpedig ha kilép, minden kontakt megszakad közöttünk. Ő elmegy egyetemre, én pedig még ha ugyanoda is megyek, hiába. Addigra új társasága lesz, nem is beszélve arról, hogy Daichi és Suga is Kiotóba készülnek. Egyetlen kapocs közöttünk a röplabda és az, hogy én gondoskodom arról, hogy merhessen kockáztatni, hogy merhessen blokk fölött megpróbálni átütni, hogy igazán ki tudjon teljesedni. Mert én védem a hátukat. Minden áron.
- Menjünk. - feleltem egy kis idő múlva, és még egyszer visszanéztem a sérült lányra, aki némán tátogva sok szerencsét kívánt, amire biztos voltam, hogy szükségem is lesz.
Az utat néma csendben tettük meg, a beszélgetés színhelyének a sportcsarnokot választottuk. Ott mindketten őszintébbek tudunk lenni, hiszen középiskolás éveink jó részét itt töltjük. Belépünk és egyszerűen elfog az az érzés, otthon vagyunk. Hiszen a csapat a második családom.
- Szóval, miért is vagyunk itt? - kérdeztem feszengve egy labdát szorongatva, mint valami ölelőpárnát.
- Azért, hogy bocsánatot kérjek. - válaszolt, majd meghajolt. - Kérlek ne haragudj! Ne haragudj, hogy nem szóltam, ne haragudj, hogy nem jöttem be, ne haragudj, hogy titkolózom! Egyszerűen nem akartam, hogy aggódnod kelljen értem! Nem akartalak ebbe belekeverni! És most mégis...elszúrtam. Meg tudsz nekem bocsájtani?
Most mi van?
Soha nem voltam képes komolyabb érzelmeket kimutatni, akármennyire szerettem volna, így most is csak álltam, néztem a meghajolva velem egymagas Asahit és fogalmam nem volt, hogy reagáljak. Végül örökkévalóságnak tűnő másodpercek után összeszedtem a gondolataimat.
- Nem....Illetve nem kell bocsánatot kérned! - javítottam ki magam gyorsan. - Nekem nem kellett volna felkapnom a vizet, ne haragudj! Néztem rá egy olyan szomorkás mosollyal. A szemében lattam a tükörképemet és állítom, hogy ilyen elkínzott rég nem volt az arcom.
- Noya... Most nem kell megjátszanod magad. Világos, hogy nagyon megbántottalak. - mondta, figyelmen kívül hagyva amit mondtam.
 - Nem...Nem is bántottál meg! - tagadtam. Gyűlöltem, mikor magát ostorozta valamiért, ami önhibáján kívül történt. Asahi felsóhajtott, szinte leguggolt, hogy egy szinten legyünk, és az állkapcsomnál fogva felemelte a fejem, kényszerítve arra, hogy a szemébe nézzek, én pedig el akartam süllyedni a padlóba. Ugyanis eljött az a pont, hogy a könnyeimet lehetetlen volt visszatartani. Ezt pedig millióegy okból kifolyólag nem akartam nagydobra verni: egyrészt mindig én voltam, aki mindenkit feltüzel, és egy holttestbe is képes lelket lehelni, és ha már én is ki vagyok bukva, akkor egyértelmű, hogy valami nagyon nem oké, ezt pedig ki akarná beismerni magának? Másrészt, nekem soha nem ment az, ami a lányoknak, vagy bárkinek, aki velem egykorú. Ha sírok, akkor az nem stimmel, hogy csak csendben könnyezek. Akkor a teljes arcom kipirul, szipogok és úgy általában, olyan hangokat adok ki, amiket az ember az intenzív osztályon hall. Asahit azonban ezek a tények látszólag hidegen hagyták, csak kitartóan próbált rávenni, hogy nézzek rá. Végül feladtam, és túlestem a dolgon.
- Áh, nem, nem igaz? - mondta lemondóan. - Akkor ezek itt mit keresnek? - bökött egy, a hüvelykujjával letörölt könnyemre.
- Azok tegyél úgy, mintha nem léteznének. - bukfenceztem ki oldalra, és felálltam. - Kutya bajom.
Ha akár egy pillanatra is elhittem, hogy ezzel megnyugtatom, baromi nagyot tévedtem.
- Yuu... - halványan végigfutott a hátamon a hideg, ahogy a megnyugtató hangján a keresztnevemen szólított. - Miért próbálsz átvállalni magadra mindent? Ezúttal én hibáztam. Ha nekem nem, legalább magadnak ismerd be!
Elhallgattam, gondolkodtam az egészen. Tudtam, hogy csak őt akarom megnyugtatni, de úgy éreztem, nem akarom még a jelenleginél is jobban elrontani ezt a napot. Inkább magamra vállalok mindent, minthogy másokat lássak magam körül, akik nem boldogok. Végülis a posztom is erről szól. Minden meccsen tisztára nyalom a linóleumot, de ha rajtam múlik, egy labda sem fog leesni, és nekem ez  a lényeg.
Visszarángattam magam a valóságba, és láttam magam előtt a válaszomra váró Asahit. Nem érzem úgy, hogy amit tett, ne bántott volna, de úgy sem, hogy nem értem meg. Valami jót kellett mondanom, és rövid idő alatt ki is találtam, hogy mit.
- Talán mindketten elbaltáztuk. - vontam le végül a következtetést. - Te titkolózol, én pedig képtelen vagyok egy pillanatra is lenyugodni a francba. Szóval, marajdunk annyiban, hogy én elfogadom a bocsánatkérésedet, és én is bocsánatot kérek.  - vezettem le a kérdőn néző Asahinak.
- R-rendben. - makogta, de végre a mai nap folyamán először mosolyt láttam az arcán. - Akkor most...
- Akkor most - vetettem fel - Jó lenne, ha végre elmagyaráznád mi ez az egész.

*Mei-chan*
Hey hey hey!
Jó, megígérem már, hogy a kövi résznél nem húzom tovább, csak nem akartam valami 2000 szavas részt kitenni, mert a kutya nem olvassa el egybe xD