*Asahi POV*

Amint anyum leparkolt otthon, a házunk előtt, okosabb voltam, mint délelőtt és felkészültem az esős időjárásra, ami november derekán odakint uralkodott. A szél zúgott és az eső patakokban csorgott le az autó szélvédőjén. A gyomrom folyamatos görcsben állt, de mielőtt gondolkodni kezdtem volna, felszaladtam a szobámba az esőkabátomért. A kapucnit a fejemre húzva indultam el, lassan, minden lépésemnél kicsit megszédülve. Éreztem, hogy ennek nem lehet jó vége, de addigra csak egyetlen gondolat hajtott: Noya bajban van. Nem tudtam miért, nem tudtam hol, ahogy azt sem, tudnék-e segíteni, de egyszerűen csak tudtam, látnom kell. A fejemben zsongtak a gondolatok, olyan érzés volt, mintha egyelten lejátszóban többszáz lemezt próbálnék egyszerre lejátszani. A szívem dobogását a fülemben hallottam, és résnyire nyitott ajkakkal lélegeztem. Féltem, mi lesz, ha elveszítem az önkontrollom, de semmiképpen nem akartam gyógyszert bevenni, túl rossz emlékek fűztek hozzá. Mardosott a bűntudat a gondolattól, hogy milyen érzékeltenné tett az alattomos, megmentőnek álcázott tabletta: Noya az orrom előtt zokogott, mint aki teljesen tönkrement, én pedig semmit nem tettem érte. „Hogy akarod te így, hogy szeressen?", jegyezte meg egy kis hang a fejemben, nekem pedig nem volt annyira jó pillanatom éppen, hogy tudjak bármit tenni ellene. Egy pillanatra olyan érzés hasított belém, mintha valaki gyomron rúgott volna, mire a hányinger kerülgetett. Már láttam Tanakát a házuk előtt állva, fekete esőkabátban a motoron ülve. Nem is tudtam, hogy maga a szituáció volt-e sok, vagy a veszélyes járgány látványa adta a kegyelemdöfést, mindenesetre a lélegzésem tempója alsó hangon az ötszörösére emelkedett, ahogy hiperventillálni kezdtem, aggódtam, nehogy leálljon a szívem: Indulni kellett és én nem állok készen a találkozásra. Nem akarom, hogy Noya ebben az állapotban lásson, nem akarom, hogy emlékeztessem a szülei válására, nem akarom látni a barátnőjével, nem akarom szomorúnak látni, ha nem tudok segíteni, arról nem is beszélve, mennyi az esélye annak, hogy nem teszem tönkre még jobban a napját... Nincsen bennem gyógyszer, Tanaka előtt nem akarok pánikolni, nem akarom, hogy megint Noya kelljen legyen az, aki megment...Az agyam ezt a három gondolatot azzal a következtetéssel reagálta le, hogy nincs kiút. Nem akarom végigcsinálni, gondoltam, remegni kezdett a kezem. Azonban mégis folyamatosan közeledtem a másodéves felé, amit nem értettem. „Miért nem adod fel?" ordította racionális felem, míg a lelkem könyörgött, hogy láthassa szerelmem tárgyát. Elvesztettem magam fölött a kontrollt, futni kezdtem a motorok felé, minden korlátomat áttörve hagytam, hogy a remény az orromnál fogva vezessen.
- Na végre, Asahi-san! - nyomott a kezembe egy rózsaszín sisakot Tanaka, hasonló fazonút, mint amilyen neki is volt.  - A színéért bocsánat, a nővéremé.
Kényszeredetten felnevettem, majd a fejemre csatoltam a bukósisakot. Megkapaszkodtam Tanaka vállában, aki rátaposott a gázra és elindultunk Noyáék háza felé. Mehettünk volna valójában gyalog is: Nem lakik olyan őrületes messze, de úgy festett, nem csak nekem volt sürgős a dolog: Tanaka láthatóan nagyon aggódott Nishinoyáért. Megértettem: akár volt valakije, akár nem, Noya soha nem hanyagolta volna Tanakát: minden őrültségükben együtt vannak benne, és számítanak egymásra. Nincs az a lány, aki miatt a liberó felhagyna mindezzel. Ez is elég lett volna, de Tanaka nem is tudott a reggeli jelenetről. Nem mertem elmondani neki, hiszen a kopasz srác körül így is szabályosan tapintani lehetett a feszültséget.
Elszáguldottunk az iskola mellett, elsuhantak mellettünk az épületek, a park a hegyláb vegyessel együtt, majd lassan, de biztosan megérkeztünk a házhoz. Kirázott a hideg a gondolatra, hogy találkoznom kellene vele. Felnéztem az ablakra -a második emeleten egyedül az övé volt utcafronton - és aggasztó kép tárul a szemem elé: láttam a liberónkat, a tenyerébe temette arcát és a lány pedig simogatva a tüskés haját, próbálta megnyugtatni. Csak mint a reggel, rázott ki a hideg, azonban nagyobb sokk is ért ennél, és az nem volt más, mind a puszta tudat: Itt van, a lánnyal... és a szülei sem lehetnek messze.  
Akiket én szakítottam el egymástól, akik miattam válnak el. Csak mert túl gyenge voltam még ahhoz is, hogy Noya segítsége nélkül túléljek egy éjszakát. Mert Noya indokolatlanul is megvéd, hiába nem is tudja, hogy voltaképpen igazat mondott az anyja: tényleg egy szörnyű ember vagyok, aki az ő fiára pályázik. És ezt melyik szülő engedné meg?
- Bekopogjunk, vagy egyszerűen dobjunk egy követ Yuu ablakára, Asa... - akadt meg a torkán a szó, mikor meglátott. - Asahi-san!
A lélegzetem az előző gondolatra kiesett az irányításom alól, rémült zihálás hagyta el a torkomat, mindig mikor levegőt vettem, minden kilégzésem egy elkapkodott sóhaj volt. A halvány őszi napsugarat is vakítónak éreztem, mintha egyenesen a szemembe irányítaná az összes fényét. Minden olyan hangos volt... Ahogy az eső landol a talajon, ahogy Tanaka cipője csúszik egyet a nedves betonon, ahogy értetlenül, de aggódva rohan oda hozzám, ahogy eldobja a kezében tartott sisakot, mire az fémes csattanással ér földet, ahogy a másodéves döbbenten a nevemet kiabálva... Minden olyan volt, mintha iszonyatosan erős hangszóróból szólna egyenesen a fülembe. Minden...túl..sok... - ziháltam. 
Térdre estem, anélkül, hogy különösebb tudomásom lett volna róla, majd éreztem, ahogy a meglepően erős Tanaka a karomnál fogva felhúz a lábamra, és a motor felé kezd vonszolni.
- Úristen... - motyogja sokkos hangon, nem érti mi történik. Én pedig csak némán és kétségbeesetten hagytam beteljesedni a sorsom.
Látni akartam. Boldognak, gondtalannak, ha már nem velem, legalább a lánnyal. Újra akartam látni az a pimasz, elégedett mosolyt, segíteni akartam neki, hogy újra boldog legyen. Bocsánatot akartam kérni mindenkitől, és megismerni Hanaet.
Bátor akartam lenni, és az érzelmeimtől függetlenül támogatni akartam Nishinoyát, ahogyan csak lehetett. De egy életre való leckét kaptam: Nincsen remény, csodák úgyszintén. Nem lehetséges, hogy én valaha kapjak egy kis erőt, hogy kikapcsolom a félelmeim, mintha nem is léteznének. A lelkem magjában élnek, várva a legrosszabb pillanatot számomra, a gyenge pillanatot, mikor támadhatnak és élnek is a lehetőséggel: pusztítanak, kérdés és kegyelem nélkül. Meghaltam volna, hogy segítsek Noyának. Nem akartam újra sírni látni. Fájt a gondolat, hogy nem boldog: Ki bántana egy ilyen embert, mint ő? Mi történt, ami ma így összetörte?
Lassan felültem a motorra, lassan lecsillapodott a pulzusom, egy hosszas sóhaj hagyta el az ajkam.
- Én még visszajövök Noyáért, de téged most hazaviszlek.- jelentette ki Tanaka, láthatólag félve a reakciómtól, de nem volt erőm vitatkozni. Valahol mélyen tudtam, nem lesz erőm még látni a fiút. Nem tudnék még vele úgy beszélni, mint azelőtt.
Visszanéztem az ablakra. Yuu az orrát az üvegnek tapasztva nézett utánunk.
Ki bántotta? Talán sosem tudom meg. De, hogy ki nem tudott rajta segíteni, örökre a szívembe lesz vésve.
Megpróbáltam.

*Mei-chan*

VÉGRE ÉL A WATTPADOM ^^
Ez most annyira nem lett jó, tudom, négy nap alatt polkáztam össze három különböző helyről, mert nem volt hajlandó menteni -.-"