Lerohantam a lépcsőn, anyám csak akkor vette észre, hogy jövök, mikor már a fotelje felé vágtattam. Lendületből, ököllel kiütöttem a telefont a kezéből, ami hangos koppanások kíséretében az amerikai konyhának a csempéből készült padlórészletén landolt, mielőtt a nő egyáltalán lereagálta volna, mi történik körülötte.
- Yu- akadt el a hangja, mikor rájött, ki áll vele szemben, villogó szemekkel, olyan pozícióban, mint aki készen áll ütni - és valóban úgy is éreztem magam.
- Mi. - kezdtem el lassan, éreztem a szívem rendszertelen, őrült lüktetését a fülemben, miközben a számon egymás után szakadtak ki a ziháló, elfuserált sóhajok. A könnyeket a düh már kiszárította a szememből, de egyszerűen nem tudtam megalkotni a mondat végét. Mintha hirtelen elfelejtettem volna a tulajdon anyanyelvem, megpróbáltam összeszedni a gondolataimat és egymás után rakni a szótagokat. - A jó édes francot képzelsz?!
- Te hallotta- sikított, a két kezét a szájára tapasztva ijedtében. Démoni mosoly ült ki az ajkaimra és mint a tébolyult kezdtem el sziszegni, köpködni a szavakat, nem kímélve senkit és semmit.
- Minek képzeled magad, te szemét? Apám kiteszi értünk a lelkét, hogy éppen bele nem döglik, értünk létezik, hogy a mi seggünk kényelemben és biztonságban legyen, én ott felelek meg neked, ahol lehet, lehetőleg úgy, hogy ne menjen a teljes idegrendszerem rovására, mert rohadt drága a pszichiátriai kezelés, te apámnak teszed a szépet, rám minden rossz mozdulatomnál vicsorogsz, és erre kiderül, hogy te csalod apámat? - a mondat végére már ordítottam, mire hallottam egy ajtót kicsapódni, de nem érdekelt annyira, hogy lereagáljam, a szám gyakorlatilag habzott az indulattól, miközben az öklöm akaratlanul feljebb emelkedett, miközben az ujjaim a tenyerem burkában egyre inkább összehúzódtak, belefeszültek az izmaim. - És te ezek mellett képes lennél az egyik legjobb barátomat szexuális zaklatónak, rossz példának meg a jó édes franc tudja, minek nem beállítani, hogy te meg a seggfej hapsid nevelhessetek? Hogy tudod te magad embernek nevezni? Hogy nézel te tükörbe?
Anya csak ült, szótlanul, a kezem és apámék között járatva a szemét. Nem hallottam zajt, csak az odakint finoman szemerkélő esőt hallottam kopogni az ablaküvegen, mintha a cseppek is be akartak volna törni, megnézni, mi történik velem. Ugyanis én magam nem tudtam már. Elképzelésem nem volt, mi történik.
Az öklöm lassan leereszkedett, abban a ritmusban, ahogy a szívverésem a terápiás hatású őszinteségnek hála fokozatosan lassított a tempóján és egy megnyugtató, üres érzés járta át a mellkasom. Nem maradt mit mondanom. Anyám megnyugodott, hogy az inas, erős röpladás karom már nem emelkedik fölé, hogy betörje az első csontot, ami az útjába kerül. Tagadhatatlanul megtettem volna, ha más személy állt volna előttem, de nőkre méltóságon alulinak és etikátlannak tartottam kezet emelni, nemhogy a saját anyámra - akkor sem, ha nem voltam büszke arra, hogy tizenhat évvel ezelőtt ez a nő adta nekem ezt a szánalmas életet.
- Úgy érzem... - sóhajtottam gunyorosan, nyugalmi pozícióba helyezve azokat az izmokat, amik az talpon maradáshoz szükségesek. - Van mit megbeszélned, a khm... "férjeddel". Én szépen itt hagylak titeket, de egy dolgod egyelőre tudnod kell: Nem tekintelek az anyámnak.
És rohanva hagytam ott a helyszínt, felfelé csörtetve a szobámba, ahova Hanae futva követett. Apám ott állt, kitágult pupillákkal bámulva a fotelben ülő nőt, akit egy órával ezelőtt az anyámnak tekintettem, abban a pillanatban viszont már idegennek éreztem.
Lábujjhegyre álltam és átöleltem a szinte transzban levő apámat. Nem szoktam hozzá az ilyen gesztusokhoz, ahogy ő sem, mindketten meglepődtünk egy pillanatra, de végül esetlenül a vállamra helyezte a bal kezét, míg a jobbal a tulajdon pólója nyakát szorongatta elfehéredő ujjakkal; nem tudtam rájönni, dühében vagy a könnyeket elfojtandó teszi ezt, de még egy rémisztő szokás, amit már tudom, kitől örököltem.
Kibontakoztam az ölelésből és betörtem a szobámba. Hanae az ágyamon ült, elsápadva. Amint beléptem, átölelt, és a két kezem az övéibe szorította. Hideg ujjai voltak, mintha jeges vízbe ugrott volna korábban, amilyen az arckifejezése is volt - az enyémmel egyaránt.
- Ha megnyugtat. - sziszegtem, úgy éreztem, mintha a belélegzett oxigéntől fuldoklanék. - Nem csináltam semmi elhamarkodottat.
- Tudtam, hogy nem tennéd. - borult a vállamra a lány, de érezte, itt még nincs vége.
- De... Ha el tudna vinni a peren... én...belehalok.

*Asahi POV*
Miközben már közeledtünk a házunkhoz, eleredt az eső, így az ablaküvegen nem láttam ki tovább. A dalra koncentráltam tehát, amit hallgattam és próbáltam az angol szöveget átfordítani a fejemben japánra. Mikor más gondolatok akartak betörni a fejembe, szándékosan kiszorítottam őket, kitaszítva a gondolataim kapuján, lelökve őket az elmém pereméről. Orvvul meggyilkolva minden röplabdával, iskolával, jövővel, barátokkal, az élet bármilyen területével kapcsolatos mondatot, ami bekúszott a felállított pajzsaimon át.
Mert néha nem is hinné az ember, mennyire veszélyes gondolkodni. Nem is hinné, mennyire veszélyes tervezni, számítani, emlékezni, vagy ne adj Isten, szeretni. Hiszem, minden gondolatnak hatalma van. És ez a hatalom könnyűszerrel lesz zsarnoksággá, börtönbe zár a saját elmédben és hagy elmerülni a saját kétségbeesésed medrében, míg lassan meg nem adod magad neki.
A hetedik sor harmadik szavánál tartottam, mikor hirtelen elhallgatott a zene és a csengőhangom hatolt át az autót uraló csend zavartalan víztükrén. Összerezzentem a lendületes bevezetőre a Skillet Comatose című számából, és a kezembe kaptam az eddig mellettem heverő telefont. Meglepő módon Tanaka Ryu nevét íródott ki a képernyőre. Annak ellenére, milyen közel állt Nishinoyához, mi ketten sosem voltunk közeli barátok, nem igazán érintkeztünk, mint két wing spiker. Ettől függetlenül felvettem a telefont, és beköszöntem, várva, hogy a kopasz hangja megszólaljon.
- Helló... Öhm.. Asahi-san... - morogta a fiú mély, rekedtes hangján.
- Baj van? - lepődtem meg a fiú határozatlanságán. Nem volt jellemző rá.
- Olyasmi.. - motyogta. - Noyáról lenne szó.
Ez a mondat megrémisztett. Mi baj lehet? Elfojtottam magamban a rámtörő igényt, hogy négyszer annyi levegőt juttassak be a tüdőmbe, és próbáltam csitítani az őrjöngő pulzusom.
- Az van, hogy tegnap a buliban teljesen ki volt bukva és ma sem tudtuk összekaparni. Ezek után, hiába hívogatom reggel óta, nem veszi fel, pedig kicsöng. És az a helyzet, hogy aggódom a srácért. Te tudsz róla valamit?
- Én... A barátnőjével láttam utoljára reggel, de... - elakadt a szavam. Abban a pillanatban jöttem rá, milyen egy önző ember vagyok. Rázott a hideg, az újra lejátszódó képtől. Ott zokogott, velem szemben ülve, fulladozva a könnyeiben, miközben Hanae hiába nyugtatta. A fiú a lány hajába temette az arcát, mikor meglátott
, fájdalmas segélykérése a fejemben visszhangzott. "Segíts, mert úgy érzem, mindjárt elveszítem a lelkem." És én egy vállrándítással elmentem mellette. Annyira nem törődtem vele, hogy szinte összeestem a bűntudattól, ahogy belegondoltam. Remegő kézzel meghoztam életem legnehezebb döntését, majd megszólaltam. - Látni akarom. Menjünk oda hozzájuk. Most.

*Mei-chan*

Na ki írogatja ki magából az összes fájdalmát 1100 szóban? Csak nem Mei? Bocsi, ha ez kicsit nagyon érzelmesre sikerült, nem tudok mit magyarázni rajta, nem vagyok jó passzban. Remélem azért tetszett, és boldog új évet mindenkinek!
Mei