*Nishinoya POV*

Megsemmisülve simultam a lány mellkasára, még mindig szipogva, nézve, ahogy Asahi eltűnik az ajtóban, majd ahogy elindul a fiú az arborétum-szerű park felé. Nem gondoltam, hogy valaha ennyi kétségbeeséssel a szívemben fogom női kebleken nyugtatni a fejem, de most nem tudtam másra gondolni, mint, hogy feladta. És az, hogy az általam keltett fölösleges bűntudat miatt adta fel. Ez a gondolat szikeként a vájt a szívembe, szinte éreztem, hogy a lelkem teljes felületén olyan égések keletkeznek, mint amilyenek a térdemen is vannak, csak ezekre nem tudok tenni egy sebtapaszt és megvárni, míg eltűnnek. Ott maradnak, minden apró hibámat jelezve és életem végéig égetni fognak, még ha kis időre el is fogok tudni róla felejtkezni.
Nem volt erőm beszélgetni Hanaeval, ezért a telefonomat böngésztem, mire megláttam egy SMS-t apámtól.
"Noya!
Remélem nem zavarok nagyon, de sajnos muszáj megjelenned a válóperünkön, ma délután egy körül. Nem fogjuk sokáig húzni, ez a mai lesz, ami veled és az elhelyezéseddel kapcsolatos, és még egy, amin a tárgyi értékekről lesz szó, de azon majd igyekszem, hogy ne kelljen eljönnöd. Rendben vagy, Yuu? Szólj, ha bármiben tudok segíteni! Szeretlek,
Apa."
Szinte éreztem, ahogy még az addiginál is keserűbb lesz az arckifejezésem. Hát persze, még ez is ott van. Nem elég nekem az, hogy a fiúkat szeretem, nem elég, hogy Asahit tönkretettem, még a szüleim is válnak. Egy pillanatra el is felejtettem, hogy otthon is csak a pokol vár.
- Hol lesz ez? - kérdezte Hanae, mikor elolvasta, mitől kezdtem el megint remegni. Nem volt energiám lereagálni a tényt, hogy a telefonomat nézegette, hiszen úgysincs mit rejtegetnem előle, egyszerűen válaszoltam.
- Gőzöm nincs - suttogtam. - De otthon kell találkoznom apámmal.
A lány megsimogatta a fejem, mire én egy jóllakott, álmos ötévesnek éreztem magam, ami az elmúlt idők legjobb érzése volt.
- Hazakísérjelek? - kérdezte, de csak a fejemet ráztam. Nem dajkáhat örökké, még úgy sem, hogy gyakorlatilag a lány a személyes drogomként szolgált, aki ideiglenesen el tudja felejtetni velem a kegyetlen valóságot. De olyan volt ez is, mint bármilyen pozitív érzelem ebben a világban: csak azért emel az égbe, hogy visszadobhasson. Két évig voltam boldog a szerelmemmel, akit nem is realizáltam, hogy az. Kettő az eddigi tizenhatból. Csak azért, hogy utána szenvedhessek, mint a kivert kutya.
- Pont az ellenkező irányban van a kollégium, nem? - sóhajtottam. - Viszont lehet, hogy nekem vissza kellene fordulnom. Bocsi, hogy elszúrom a délutánunkat. - álltam fel, hogy én leszállok és megfordulok a következő megállóban.
- Hanae hallgatott, majd megszorította a kezem, és visszahúzott egy búcsúcsókra.
Keserű csók volt, mint minden csókunk. A lány ajka édesen és puhán simult az enyémhez, a keze finoman túrt a hajamba, mégis... Olyan volt, mintha a tőrt, amivel szívenszúrnak, előtte cukormázba mártották volna. Minden csókunk fáj. És tudom, nem csak nekem. Mert a hamis csók, akármilyen kellemes is, egy kicsit megtört minket, mindig ezzel elismertük, hogy képesek voltunk magunknak és másoknak hazudni, csak, hogy magunk mögött hagyjunk valakit, képesek vagyunk kihasználni valakit, hogy szemellenzővel nézhessük a valóságot. Hiszen míg mások összefonódott sorsfonalai élénkpirosak talán, legalábbis én mindig így képzeltem el, mikor két lélektárs összetalálkozik. A mienk hazug, éjfekete. A gyász feketéje.
*Asahi POV*
Mikor leértem a buszról, leültem egy ültem egy padra. A hűvös novemberi levegő csípte a bőröm, én pedig csak néztem az ölembe hulló kezem.
Hogyan és miért, nem tudom, de ismét láthattam Noyát mással boldognak lenni. Helyesebben... Szerelmesnek. Egy másodperccel később eszembe jutottak a könnyek, amik, mint a kis patakok a hegyoldalon, lecsorogtak Yuu arcán, ahogy a tenyerébe temette az arcát, ahogy a lányhoz bújt, mint egy kisgyermek, a fájdalom szinte ordított az arcáról.
Mi történt, Yuu? - kérdeztem magamban és azt tudtam csak feltételezni, a szüleivel történt valami. Reméltem hogy csak ennyi és azóta nem történt semmi. Fel akartam hívni, hogy megkérdezzem, mi történt, de tudtam, még a szerelmével van, és nem akartam zavarni.
Noya szerelme.
Soha nem hittem volna, hogy a sors olyan kegyetlen lesz, hogy ez a mondat át kell fusson a fejemen. Ki lettem cserélve és az ő életében már nem is játszom szerepet, ezzel tökéletesen tisztában voltam.
De hogyan is cserélhetett volna ki valamit, ami soha nem is volt fontos neki?
Lassan feltámaszkodtam a padról és egyre mélyebbre mentem az erdőben. Előkészültem mára, a rajzfüzetemmel és töltőtollakkal és grafitokkal felszerelkezve jöttem ide. Így amellett, hogy kicsit talán megnyugszom, kicsit még a grafika szakra is készülhetek. Ez a hely pedig tökéletes erre.
Leültem az egyik piknikasztalhoz, elővettem a hófehér lapokat, és rajzolni kezdtem. A grafit megmozdult a papíron, én pedig szabadon engedtem a karomat. Hagytam, rajzolja le azt, amit érzek, amire gondolok, amit az inspirációm diktál. Én pedig közben csak levetítettem a fejemben, hogy mit csináltam még itt. A gyerekkori barátaimmal - nem volt sok ugyan - mindig ez volt a törzshelyünk, itt tartottuk a kis családi kirándulásokat is nyáron, az utóbbi három évben pedig mindig ide jártam ki festeni és rajzolni. A természet csendje, az apró neszekkel, megnyugtató volt, a vörös és sárga falevelek festői képet alkottak körülöttem, puha avar-takarót fektettek a talajra, a világos, jégkék ég még halványan idézte az októberi tiszta, királykék égboltot. Nyugodt sóhaj szaladt ki a számon, és egy idő után először békében éreztem magam, a hideg idő miatt ugyanis nem voltak sokan rajtam kívül. A rajz közben tovább formálódott, alakult, lassan a tintáért nyúltam, hogy megerősítsem a vonalakat, miközben akaratlanul is mosolyogtam. Kevés dolgot szerettem jobban, mint a nyugalmat. Talán a gyógyszer is közrejátszott a dologban, de sokkal jobban éreztem magam, mint az ezután a buszút után remélhető volt.
Ez a gondolat végre visszarángatott a valóságba. Újra érezni kezdtem, fáztam, apró könnyek reszkettek a szemem sarkában, és a rajzomon kívül millió összetépett papír hevert a mappában. Mind annak az emlékei voltak, mikor megkíséreltem lerajzolni Nishinoyát. Majd lassan ráeszméltem, mit rajzolok. Az előttem elterülő táj volt a rajzlapon, a fákon még ott vöröslöttek az őszi falevelek, én pedig az avarban feküdtem, Nishinoya pedig a mellkasomra döntött fejjel támaszkodott nekem, fél karjával átölelve engem.
Összerázkódtam, és szinte reflexből kettétéptem a lapot. A szemem előtt magam helyett akaratlanul is Hanae Mitsut láttam, mire kirázott a hideg. Egyre kisebb fecnikre téptem a lapot, nem is akartam látni, hogy mi van rajta. De hiába volt minden tiltakozás, és sorsheccelés.
A fájdalom bennem maradt.

*Mei-chan*
Hajnali egy van megint, de remélem tetszik a rész :D Lassan átlendülünk a holtponton, igérem, még történni is fog valami!
Plusz Uristen köszönöm az 5K megtekintést és az 1K voteot ^^
Bye!