*Asahi POV*
A szobámban ültem, kabátban és sállal és már a negyedik nekifutásom volt aznap, hogy kimenjek a házból. A buli után a többiek olyan fáradtak lehettek, hogy csoda, ha másnap megjelenne bárki a suliban, de egyébként sem akartam a többiekkel lenni, még nem, lépésenként akartam visszatérni önmagamhoz azután, hogy így pofára estem. Felülni akartam az első buszra és elmenni a Dainohara parkba, attól a helytől várva egy kis megnyugvást és inspirációt. Pokoli messze van a mostani lakóhelyünktől, de talán pont ezért akartam odamenni: a közelben jártam általános iskolába és alsó-középbe, és kiskoromban is imádtam ott lenni, olyan volt mint egy kis erdő. Így gyermekkorom emlékei fűznek oda. Annak a kornak a kis szuvenírje számomra az a park, amikor még nem volt semmiféle pánikbetegség, sem gyógyszerek, sem érettségi és egyetemi felvételi, sem az alsóbbéves fiú szerelmem, akit elvett tőlem egy nyugati lány és soha nem láttam még olyan boldog párocskát, mint ők. Márpedig az órám ketyeg, és lassan beköszönt a tél én pedig tavasz közepétől nem leszek többé Karasunos diák.
A gondolatra a gyomrom ismét összerándult, mintha valaki gyomorszájon vágott volna, és a mosdóig rohantam. Letérdeltem, ahogy beestem a szűk fürdőszobába, de tudtam, hogy mivel nem ettem aznap semmit, a hányingernek csupán az érzete van bennem. Anyu szaladt be hozzám, kialvatlanul és sápadtan. Nem aludthatott valami sokat, ahhoz képest, hogy semmit nem mondtam el neki arról, ami történt, nagyon megviselte, hogy ennyire nehezen tudtam megugrani az elmém által elém állított akadályokat.
- Azumane... - kezdett bele, de ahogy én sem, ő sem tudta, mit mondjon. Ez már nem olyasvalami, ami ellen harcolni tudnánk segítség nélkül. Összerázkódtam a gondolatra. Az a bizonyos segítség már a sarkamban van, mégpedig két nap múlva este. Mit fogok mondani a pszichológusnak, miért estem össze ennyire? Talán kibukik belőlem az egész, és sírva fogok magyarázni Yuuról a nőnek? Vagy azt mondom, semmi bajom csak ideges vagyok az iskola miatt? Vagy nem mondok semmit, és erősebb gyógyszert kérek?
Nem tudtam gondolkodni. Csak azt tudtam, hogy mikor ez az egész elkezdődött megesküdtem magamnak, hogy nem hagyom magam eltiporni. Iskolába fogok járni, edzésre, elmegyek a csapatos bulikra, majd egyetem és előttem az élet. Olyan gyakori betegség, kizárt, hogy ne tudjak küzdeni ellene!
És én tényleg reménykedtem. Még abban a pillanatban is reménykedtem, ahogy a hűvös csempének döntöttem a fejem. Mert akármekkora a fájdalom, az élet megy tovább. Nem teszem meg ugyanazt, mint tavaly, hogy feladom. Kétszer nem esem bele ugyanabba a hibába.
- Vegyél be egy gyógyszert, szívecském. - simogatta meg anya az arcom és a polcon levő dobozért nyúlt. Én sóhajtva átvettem a kezéből a fehér pirulát, és egy pohár vízzel együtt lenyeltem. Mivel már egy ideje szedtem, felsértette a torkomat ezért, köhögnöm kellett. A szemembe könnyek gyűltek, de utolsó lelkierőmből lassan felálltam és kisétáltam a helyiségből, felkaptam a telefonom és kiléptem a bejárati ajtón.
Végre ki tudtam törni a szobámból! - sóhajtottam magamban és mosolyogva egy kicsit. Lassan újra megbénította a reakcióimat a nyugtató és fel sem fogtam: úgy nyertem meg az ellenségem ellen a csatát, hogy szövetkeztem vele.
Egy kisebb várakozás után felültem a távolsági buszra. Felhelyeztem a fejemre a fejhallgatót és elmerültem a zenében. A gondolataim felmondták a szolgálatot, hiába tudtam hogy szomorú kellene legyek, egyszerűen nem találtam az agyam azon részét amivel ezt a műveletet végrehajthatnám. Akkor sem éreztem semmit, mikor elment a busz Hinatáék háza előtt és láttam a fekete hajú feladót integetni, miközben a csali nem hajlandó abbahagyni az ölelgetését. Megnéztem, ki volt az elköszönés célpontja. Fél perc múlva, mikor a busz leparkolt a megállóban, és felszálltak. A liberó és a barátnője.
*Nishinoya POV*
A hajnali órákra már teljesen összezuhantam, és nem akarva zavarni a többieket, megléptem a vendészobába, azzal az alibivel, hogy még kicsit szédülök, majd lassan álomba sírtam magam, és talán soha életemben nem ébredtem volna fel többet, azután amennyi feszültség összegyűlt majd kicsapódott belőlem aznap éjjel, ugyanis egy hét után először nem voltam kontroll alatt. Nem jöttek be a nővérek éjjel, ha bőgtem, nem keltettek fel a látogatók, nem kellett tettetnem, hogy semmi sem fáj, hogy ne aggódjanak értem, mert gyűlölöm, ha szánakoznak fölöttem. Délelőtt tizenegykor arra keltem, hogy két hűvös kéz végigsimít az arcomon. Kinyitottam a szemem és szőke tincsek csiklandozták meg az orromat. Finom eperillata volt, feltehetően a samponjától.
- Jó reggel, te álomszuszék! - kacagott Hanae, mikor feltüsszentettem a hajától. - Hinata hívott fel a mobilodon, hogy nem tudnak felkelteni és hogy segítsek. - közölte, mintha ez normális lenne, de amikor meglátta az arcom, elkomorodott. - Szeretnéd megbeszélni?
- Azt hiszem. - ültem fel, és észrevettem milyen pocsék hangom van. Szörnyen festhettem. A barátnőm felhúzott az ágyról, és amint padlót fogott a talpam, összefonta az ujjait az enyémekkel.
Hamarosan észrevettem, hogy a két elsőévesünk ugyanebben a pozícióban áll az ajtóban. Lesütöttem a szemem. Nem akartam, hogy bőgni lássanak. Gyűlöltem, ha gyengének néznek.
Gyors készülődés után elindultunk. Haza semmi pénzért nem akartam menni, ezért úgy határoztunk, Hanaeval elmegyünk egy kicsit sétálni a külvárosban. Csak úgy, leülni egy padra és beszélgetni.
Még mindig a kezét szorongattam, mikor felszálltunk a buszra. Beültünk leghátulra, ketten a hármas helyre, ő a vállamra hajtotta a fejét én pedig csak bámultam előre.
Mikor tudatosult, hogy kivel nézek farkasszemet, megfagyott bennem a vér.
A feje bőven a busz ülésének támlája felé ért, oldalra döntötte a fejét a busz ablakának. A haja ziláltabb kontyban volt, mint valaha, szeme alatt a sötét karikák álmatlanságról árulkodtak, vörösesbarna sál volt a nyakában és fekete kabátot viselt.
A tekintete megtört volt, és üres, és csak nézett minket. Egy pillanatra megremegett a kezében a telefon, jelezve, hogy nem tud mit kezdeni a helyzettel. Olyan nyugodt volt...
És akkor agyonütött a felismerés.
Asahi soha nem ilyen nyugodt. Kivéve, ha..
A fejem elbújtattam Hanae hajában, és a bűnbánat könnyei forrón csorogtak le az arcomon.
A lány kérdőn fordult felém, de azonnal elkezdett nyugtatgatni.
- Semmi baj, Yuu. Minden rendben. Nyugodj meg. - ismételgette.
- Segíts rajtam... - suttogtam, mély torokhangon. - Segíts rajtam...Mert most úgy érzem, mindjárt elveszítem a lelkem....
Mert Asahi soha nem ilyen nyugodt, kivéve ha be van gyógyszerezve. Ökölbe szorult a kezem, és folyamatosan rázkódni kezdett a testem, ahogy lassan elvesztettem a sírógörcsöm fölötti kontrollt. Oda akartam menni hozzá, megmondani, hogy nem az ő hibája, hogy semmi nem az ő hibája, és hogy csak élje az életét nélkülem, mert úgy lenne helyes, de ahogy oda akartam menni, ő egyetlen szó nélkül leszállt. Az üres helyet simogattam, zokogva.
Mennyire esett össze miattam?
Talán nem is akarom már tudni, zuhantam vissza a helyemre.
Így lesz a legjobb, mantráztam magamban. Ő túl lesz rajta...
Nekem pedig már úgyis mindegy.

*Mei-chan*
Sikerült ^^ Három nap alatt valahogy összepolkáztam egy részt, mégha kicsit gagyi is ^^