Rezingáltam néztem a feladóra és a kapitányra, előbbi láthatóan nem hitte egy szavamat sem, és ezt nem átallotta ki is fejezni, de legalább az utóbbi valamilyen szinten lenyelte, hogy gyakorlatilag a saját síromat ásom. Sugawara a fejét csóválta.
- Nem lesz ez így rendben, Noya. - masszírozta a homlokát. - Olyasmibe mentél bele, aminek egyszerűen nem lehet jó végkimenetele.
- Nishinoya... Ne haragudj, hogy ezt mondom, de téged egy nagyon ragaszkodó embernek ismerlek - mondta Daichi, szinte folytatva Suga gondolatmenetét. - és kizárt, hogy te ezt a lányt képes lennél otthagyni, már csak, hogy ne bánts meg senkit. Így viszont több mint valószínű te leszel az, akinek a szívét összetörik. - összeszorult a gyomrom. Tudtam, hogy nem így lesz, de akkor, mikor én végleg összeomlok, már az ország túloldalán lesznek, azzal az emberrel együtt akit ha nem lenne a csapat tagja, soha többé nem látnék. Megoldanám a dolgot.
- Egyáltalán miért jött ez most rád? Kinek akarsz bizonyítani? - kérdezte a kapitány, mire akaratlanul félrebiccentettem a fejem. Soha nem hittem volna, hogy pont ők ennyire félre tudnának ismerni. Bizonyítani? Felejteni akarok, és újrakezdeni, ennyi a célom azzal, hogy Hanaeval kikezdtem. Meg magamat tudatosan a másik irányba terelni, mint amerre elmentem és ami napok leforgása alatt törölt el minden elemet, amiből az - addig úgy hittem legalábbis - stabil életem fala állt, én pedig ott maradtam kapaszkodó nélkül, és megkezdődött a zuhanórepülés a pokolba. Ez a kapcsolat pont olyan, mintha egy ejtőernyőbe kapaszkodnék, de legalább lassabban fogok lezuhanni a fájdalomba.
- Magamnak. - zártam rövidre.
- De mégis mire fel? - döbbent meg Suga.
- Mert bizonyítanom kell magamnak. - Adtam fából vaskarika választ az amúgy is értelmetlen kérdésre. A feladó felsóhajtott, és elindult a ház felé, magával húzva Daichit, aki azt sem tudta, hogy szólhatna hozzá a kialakult helyzethez.
Bementem utánuk, megmasszírozva az arcom, hogy tudjak újra mosolyogni. Igazi mosolyra már nem futotta.
Odabent persze már elszabadult az őrület, a teljes csapat egy lufival röplabdázott, mire én is csatlakoztam. Hinatáék padlóján szőnyeg volt szinte végig, úgyhogy nem kellett aggódnom a térdvédő nélküli vetődés miatt, erőből és lelkesedésből játszottam, minden mozdulatomban benne volt a szívdobogásom üteme, a haragom, a fájdalmam, a lendületem, egyetlen mozdulattal a testem összes izmát megmozgattam.
És akkor olyan szívesen lettem volna a csarnokban. Ejtést és blokkot akartam feljátszani, minden megtenni a csapatért, még egyszer, míg itt vannak a harmadéveseink. Mindent megtenni a célért, ahogy mindig is szoktam. Minden mentésben a lelkem egy apró szilánkja van.
Hinata végül sikeresen lecsapta a lufit, amire utána biztos ami biztos rá is esett, ettől - és attól, hogy a két elsős jómadár addig fújta fel, ameddig nagyobb volt, mint a kettőjük feje együttvéve - az egy nagy durranás és az elsősök ijedt orditása kíséretében cafatjaira hullott a szobában.
- Ahj! - szontyolodott el Hinata, és levágta magát a kanapéra. - Így mivel játsszunk?
- Te ember... - magasodott a fiú felé Tsukishima - Te tudsz másra is gondolni, mint a röplabdára?
- Ahamm... - gondolkodott el, és elpirult, mire az egész csapat érdeklődően fordult felé.
- Jó, gyerekek, akkor most Felelsz vagy merszezünk! - ordított fel Tanaka, felpattanva a kis kávézóasztalra a kanapé előtt, majd válasz vagy beleegyezés nélkül szegezte az ujját a vörös hajú fiúra. - Hinata, Felelsz vagy Mersz?!
- Eh... merhetek... - jött zavarba az elsőéves.
- Jó. Öleld meg azt, aki ebben a szobában szerinted a leghelyesebb! - vigyorgott el ördögien Tanaka, én pedig azonnal sejtettem, mire megy ki a játék. Shoyou tétovázva állt fel a kanapéról, és szinte tyúklépésben elindult, mi pedig minden lépését szemen követtük, fejünket forgatva, mint hat radar, majd megláttuk az úticélt, aki már résnyire, de tárt karokkal várta a fiút, aki ezt meglátva, egy ugrással szelte át a maradék távolságot, a fekete hajú feladó karja közé reppent, Kageyama arca pedig eltűnt a vörös loboncban, egy óvatos puszit nyomva a fiú fejére, közben kék szemeivel a csapat reakcióját vizsgálva. Tanakával összenéztünk és ordítottunk, mint a sakál, Suga és Daichi pedig nevetve tapsoltak.
- Értem én... - kuncogott az ünneprontó Tsukishima. - Nem csak röplabdára tudsz gondolni. Ott van még a kis Áfonyaszemű Királyod is.
- Hinata a pálya királynője - nevetgélt halkan Yamaguchi, mire az említett királynőhöz nagyon nem méltó pillantással és szavakkal illete évfolyamtársait.
- Szóval...Így állunk. - motyogta Kageyama vörösödő fülekkel.
- Tudtuk! - pacsiztunk le Tanakával, aki azonban ennyire nem örült neki.
- Fene, Yuu, most vehetek neked egy hónapra elegendő nasit... - morgott.
- Ti fogadtatok? - fagyott le Kageyama és tudtam, hogy ha nem lennénk felettük járók, már nem élnénk, de így csak vigyorogtunk, de inkább vicsorogtunk, és bólogattunk.
- E-Ennyire egyértelmű volt?! - vörösödött el az ütő teljesen.
- Hinata, nem akarlak elkeseríteni - nevetett Suga - De ennél egyértelműbb csak akkor lehetett volna, ha a homlokotokra írjátok!
A két fiú egymásra és a csapatra felváltva pislogva állt, hátratett kézzel és láthatóan zavarban.
- Semmi baj nincs ezzel! - nevetett fel Suga én pedig buzgón bólogattam.
- Sőt! - dőlt a falnak Tanaka - Már majdnem minden stimmel. Csak rátok várok! - mutatott két ujjával a két másik elsősre, mire azok olyan lenéző tekinteteket lövelltek rá, amilyent csak tudtak.
- De...Biztos oké? - kérdezte Hinata. - Mármint...Nishinoya-senpai, neked olyan szép barátnőd van!
Amint ezt a mondatot kimondta, Hinata vállán két kéz pihent meg, a tulajdonosuk pedig egy centi közelségbe húzta a vöröskét.
- Ezzel azt akarod mondani, hogy én nem vagyok neked elég szép? - mormogta Kageyama, alighanem bevetve a horror-mosolyát, mert Hinata ajkát egy sikoly hagyta el. Én elszaladtam mosdóba. Nem bírtam tovább.
Hinata és Kageyama, Suga és Daichi... Az iskola lányai mindig is szurkoltak nekik, de volt ott még egy páros is.
Asahi Azumane és 'az a cuki libero.'
És az a szomorú, hogy ennek a párosnak én is szívesen szurkolnék, az egyetlen akinek szó sem lehet róla, az maga Asahi Azumane.
A bal kezem körmei a combomba vájtak, miközben az összeszorított fogaimon a levegőt is alig engedtem áthaladni.
Miért nem vagy itt?
Tényleg nem kérnék tőled semmit. Egy ölelést, még egy pacsit sem.
Egyetlen dolgot akartam tudni, hogy nem hiába harcolok. Látni akartam, hogy boldogabb vagy így, hogy újra nyugodtak a csokoládébarna szemeid, hogy szeded a gyógyszered, és hogy nem kell többet szenvedni lássalak. Csak ennyit szeretnék.
Nem is tudtam igazából, kinek akarom, hogy a gondolataimból kiolvassa az üzenetet. A fürdőszoba csempéin mintha visszhangzottak volna az előző gondolataim, újra és újra bejárták a fejem minden zegzugát.
Erős akarok lenni, de...Hiányzol. - tettem hozzá gondolatban.
És kicsordultak a könnyek a szememből.
Pokolian hiányzol.
*Mei-chan*
Mindig is akartam egy KageHina mellékszálat, Voilá! ^^
(Nem, nem tudok haladni a sztorival rendesen. Gome nee~)