*Nishinoya POV*

Mikor a telefonom időzítője felkiáltott, fél órával a buli előtt, és majdnem kiijesztette belőlem a halált is ahogy Hanae ölében pihentettem a fejem, elindultunk Hinata háza felé.
Szinte ugrándozva mentem az úton, örömömben, hogy újra találkozunk a csapattal - hónapok óta nem voltam tőlük ennyi időre távol - azonban az a kis sziréna az agyamban folyamatosan figyelmeztetett: Ott lesz valaki, akivel félek találkozni.
De mégis látni akarom, replikázott az a felém ami naiv módon még reménykedett bármiben is. Újra látni akarom a félénk mosolyát, a hosszú, barna haját, az elpirult arcát. Azonban ami a legfontosabb volt számomra, hogy mélyen a szemébe nézzek,  és nyugalmat lássak, ne azt a rettegést, amit aznap, mikor a pokol elkezdődött. Talán boldogabb lennék és nyugodt lelkiismerettel engedném el.
Kézenfogva sétáltunk a ház elé, ahol a csapat várt, középen a vörössel, és abban a pillanatban, ahogy odaértem hangos köszöntéssel fogadtak. Tanaka álla szinte a földön koppant mikor meglátta az oldalamon Hanae-t. "Szép fogás, tesó!" formálták az ajkai némán. Én csak üresen vigyorogtam és kerestem valakit a csapatban. Legnagyobb meglepetésemre még Ukai edző is beugrott, gondolom, hogy a meccsről beszéljen.
- Nishinoya, te nem vagy ép! - károgta a férfi. - Az a vetődés milyen állat volt?! Soha többé ne kockáztasd a komolyabb testi épséged egyetlen labdáért!
- Libero vagyok. - feleltem és elmosolyodtam. - Ha a testi épségemre játszanék, nem választottam volna ezt a posztot. Ez a dolgom, nem igaz?
- Menő! - sóhajtott Hinata, Hanae pedig puszit adott az arcomra.
- Azért légy óvatos. - mosolygott rám én pedig játékosan szalutáltam egyet.
- Khm... Igen, mentened kell, de nem kell megölnöd magad közben! Mindenesetre, zseniális voltál a Nekoma ellen. Azt is állíthatnám, hogy a megyei óta ez volt a legmagasabb szintű játékod, amit az első szettben prezentáltál. - fogott velem kezet az ezdő, ami ritka nagy megtiszteltetés volt számomra.
- Büszkék vagyunk rád, Noya! - mosolygott Suga, mire az egész csapat egy igennel felelt. Nem tűnt erőltetettnek, de mégis, valami hiányzott, valami, amiért úgy éreztem, hogy ez csak a cukormáz a keserűségen. Hanae időközben elbúcsúzott tőlünk, így fel mertem tenni a kérdést.
- Asahi hol van? - szegeztem a kérdést Hinatának, aki szervezte ezt az egészet. Néma csend borult a csapatra, mire a elakadt a lélegzetem.
- Nem ér rá. - zárta le Daichi. 
- Mi van? - morrantam fel, mire megismételte, ezúttal Sugával. - Annyira sem méltat, hogy.. legalább beköszönjön? - nyöszörögtem.
- Noya, szó sincs erről! - ragadta meg Suga a karom, mikor el akartam indulni. Nem is tudtam hova. Haza nem akartam menni, Mitsuból és a hazug szeretetünkből pedig egy napra ennyi elég volt.
Igazából valahol mélyen tudtam, hova akarok menni. A lábam minden hezitálás nélkül kaptatna fel a hegyen, míg meg nem látja azt a bizonyos házat. Kinyitnám a kaput, ahogy az első csöngetés után Asahi anyukája kirobbanna az ajtón és elárasztani szeretettel és látnám az arcán a megkönnyebbülést, hogy jól vagyok. Kinyitná a bejárati ajtót, belépnék a házba, ahol süti és tea illata csapná meg az orromat, de én ezzel mit sem törődve, céltudatosan haladnék a kanapé felé, ahol már a másodperc törtrésze alatt észrevenném az összekuporodott ászunkat, ahogy a takaró alatt kuksol, a hideg őszi idő és a haragom elől menekülve. Odamennék hozzá, és kérdés nélkül a nyakába ugranék. Felnevetnék és azt mondanám, "Hiányoztál!" .
Éreztem, ahogy az arckifejezésem megkeseredik, és némán fordulok vissza Hinatáék háza felé. Útközben megrázom a fejem, és megszokásból rácsapok a combomra, hogy kiverjem ezt a tervet a fejemből. Hiszen úgy is csak gyermeki képzelgés a nagy része. Egy hazugság, ami a másikat követi, mígnem magam is elhiszem, hogy így történt. Hogy a lányokat szeretem. Hogy Hanaet szeretem. Hogy képes vagyok Asahira puszta barátként tekinteni.
- Hé, Noya! - kiáltott utánam Tanaka, futva közeledve a nappaliban. - Hogy szedted te össze azt a csajt? Mármint... Wao, Yuu!
- Kösz. A kórházban amúgy. Eljött, sokat beszélgettünk, és igazából csak úgy...megtörtént. - vontam vállat. Valahogy így volt, nem igaz? Azt a részletet kihagytam, hogy mind a ketten össze vagyunk törve egy életre.
- Hallod, ne már! - fonta össze a karját a tarkóján. - Én is kapok egy agyrázkódást! Ilyen csajért megéri!
- Noya - san! Nagyon jó a barátnőd! - ugrándozott utánunk Hinata is, a kék szemű fiú pedig a háta mögött állt, és úgy felénk magasodott, mintha a Tokiói torony alatt állnék én is és a vörös is.
- Köszi, Shoyo! - vigyorogtam a szélesen mosolygó fiúra.
- Nishinoya.... - sziszegte Daichi, miközben Suga a háta mögött strázsált, a vállát szorongatva, hogy ne nyírja ki a csapat egy szem liberóját. Semmi kétség, valamiért nagyon pipa rám. - Kicsit beszélhetnénk?
- A-Aha... - dadogtam, nem értve a szituációt. Mi rosszat tettem? Megragadta a karom és a kertig rohant, miközben a szürke hajú feladó kísért minket, sietve a hátunk mögött. Mikor odaértünk, én leültem az avarba, és hátravetett fejjel felnéztem a csapatkapitányra.
- Noya... - térdelt le mellém Suga, nyugodtan, de aggódó arccal. - Jó lesz ez így?
- Mibe keveredtél már megint, te! - masszírozta a homlokát gondterhelten Daichi. - Ugye nem mentél bele semmi ökörségbe?
- Nem. És Suga-san...
És ezután mondtam ki addigi életem legnagyobb hazugságát. Olyan visszás volt minden abban a pillanatban.
- Így lesz a legjobb. - mondtam, holott ennek éppen az ellenkezője, mindannyian csak szívunk vele, mindenkit tönkreteszek magam körül. Ez így nem a legjobb, de mégcsak rendben sincsen, ez nem a jó út, hanem az egyetlen. És itt volt a lényeg. Hogy ugyan a szívem kicsit megszakadt minden egyes pillanatban, mikor Asahi szóba kerül, vagy pusztán csak felsejlik az a rettegő tekintet a szemem előtt, és belegondolok, hogy mennyire szeretnék segíteni, nincsen más megoldásom. Fájdalmas, hiszen a amíg legjobbat akarom neki, én is szeretnék boldog lenni, de a kettő kiüti egymást, mintha azonos pólusok találkoznának. Ő nem lehet boldog velem. Neki családja lesz, gyerekei, és egy teljes élete. Én azonban nem lehetek boldog nélküle, így nekem pont az ellenkezője fog kijutni az életben. De akármennyire is fájni fog, mindig, mikor mással látom boldognak, egy percre sem fogom megbánni a döntéseim. Így a csapattal találkozva, miután egy hétig magamnak voltam az elméletekkel, ahogy együtt töltjük Asahival a mai napot...és ő annyira sem akart látni, hogy eljöjjön a csapatabulira....
Hivatalosan is feladtam.
*Mei-chan*
Ha ez most kicsit ratyi, akkor gome, fáradt vagyok és megégett a könyököm a linóleumon (nem tudom ez hogy jön ide, de igaz xD) c: