Kifelé a moziból hívást kaptam.
- Halló? - szóltam bele a fülhallgatóm headsetjébe, mert arra sem volt hangulatom, hogy megnézzem, ki hív.
- Noya-saaan! - hallottam két hatalmas üvöltést a vonal túloldaláról. Elmosolyodtam. A két alsóéves meglepően felnézett rám.
- H-Hinata, Kageyama! - mondtam meglepve. - Miért hívtatok?
- Lesz ma este egy csapatos pizsamaparti nálunk! - lelkendezett a vörös. - Annak örömére hogy úgy elkalapáltuk a Nekomát! Nem akartunk nélküled ünnepelni, annyira menőn játszottál! Hányra jössz?
- Egy pillanat... - mondtam és odaszóltam Mitsunak. - Nem nagy probléma, ha ma mégse a koleszban alszom nálatok?
Mikor beleegyezés kaptam, beleszóltam a kagylóba Hinatának.
- Oké, veletek megyek.
- Ki van veled, Noya? Kolesz? Nem Asahival vagy? - halmozta a kérdéseket a középső ütőnk, az utolsónál pedig engem mintha gyomorszájon vágtak volna.
- Nem... A barátnőmmel. - mondtam ki azt a kis 'nem' szócskát, mintha egyértelmű tényt közölnék, de közben a poklok poklát jártam meg. Sok mindent megadtam volna, hogy vele legyek.
- Micsoda? - kiabált, minden magánhangzót elnyújtva, mire lehúztam a hangerőt, féltettem a dobhártyámat. - De menő vagy, Noya-san! De ti akkor nem Asahi-sannal jártok? - vette át Kageyama a telefont.
- Hogyan? - ültem egyet, mikor meghallottam az utolsó kérdést, de háttal nem találtam el a padot, így a földre huppantam, és bevertem az ülőalkalmatosságba a gerincem.
- Én tökre azt hittem! - csodálkozott. - Hiszen... Ti mindig annyira...
- Te minek nézel engem, Kageyama? - dörrentem rá, mert nem akartam hallgatni, hogy mennyire közel álltunk egymáshoz.
- B-Bocsánat! - dadogta, én pedig felületen a padra, ezúttal sikeresen. - Akkor ma este hánykor? - kérdezte.
- Hétre ott vagyok. - feleltem majd egy köszönés után letettem.
- Csapattag volt? - mosolygott Mitsu mellettem, még mit sem sejtve kuncogva az előző akciómon.
- Igen, az elsősök. Ketten, akik előbb-utóbb úgyis összeházasodnak. Fogadok most is együtt gyakorolnak valahol. - nevettem kényszeredetten.
- És mi volt az előbb az a mutatvány? - nevetett fel mostmár felszabadultabban, játékosan összeborzolva a hajam, de mikor meglátta az arckifejezésem, meggondolta magát és komolyabbra fordította a szót.
- Róla volt szó? - kérdezte.
- Olyasmi... - motyogtam miközben az alattomos könnyek összegyűltek a szemem aljában támadásra készen, mire beleöklöztem a térdembe. A lila foltjaim ellenezték a dolgot, de pont ez volt benne a pláne. Ha kívül fáj, arra koncentrálok. - Félek én ettől a ma esti bulitól.
- Miért? - simogatta Hanae a vállam. - Ott lesz?
- Nem...Nem tudom, de erre nem is gondoltam. Ebben az esetben, lehet jobban is járok úgy. - Tudtam, hogy Suga és Daichi átlátnak a cukormázzal elfedett keserűségen. Tudják, hogy a boldogságunk hamis, hogy a csókunk álarc, és minden érintésünk eggyel több zúzódást okoz a másik lelkén. - Van itt két okos felsős, aki nem fogja áldását adni ránk...
- Tudják? - kérdezte meglepetten de valahol megértően.
- Sejthetik, de soha nem mondanám el nekik. - dőltek hátra a padon, felpolcoltam a karfájára a lábam, és a fejemet Hanae ölébe helyeztem. - Ez így kényelmes. - mosolyogtam, terelve a témát. A lány elkezdte simogatni az arcom, de az arca még mindig komor volt.
- Egy dologra megkérhetlek? - fel sem nézve a szemembe, folytatta a simogatást. - Ne igyál sokat, oké? Főleg ne miatta, és magad iránti haragból még annyira sem. Tudom milyen, és csak még rosszabb érzés lesz utána.
- Oké... - motyogtam. A simogatás jólesően megnyugtatott, mígnem szinte elszundítottam.
- Szeretlek.. - suttogtam. Hazudtam.
*Asahi POV*
Csöngött a telefon, aznap minimum negyedjére. Nem tudtam ki keres, de abban biztos voltam, hogy nem az az egy ember, akinek a hívásáért mindent megtennék. Az ágyon hevertem, a röplabdámat a fejem fölé passzolgatva. Nem akartam menni sehova. Ha valahova hívnak, legfeljebb beteget jelentek, nem kerül semmibe.
Igen, így van. Nem adtam fel teljesen, csak egy kis szünetet akarok, mindenkivel előfordul, ugye?
Éreztem, hogy hazudok, és a gondolattól, hogy nincs erőm kimozdulni, görcsbe rándult a gyomrom. Ez az egyetlen dolog, ami nem történhet meg velem.
Egy nap, ennyit adtam magamnak. Hétfőn iskolába megyek, utána a klubba. Utána hazajövök, tanulok, megnézek egy filmet és esetleg beszélek valamelyik barátommal. Folytatom az életemet, mintha Noya szerelme soha nem is létezett volna, legalábbis ezt vártam el magamtól. De a tervem ott elbukott, hogy nem tudtam volna megszólítani sem a fiút, aki korábban az egyetlen támaszom volt, és különben is valószínűleg a szüneteket a suli tetején fogja tölteni, a lehulló színes faleveleket nézve az európai lánnyal. Talán mesél neki valami szép történetet ami ősszel történt vele, esetleg a szülei válásáról beszél. Elképzeltem a kivételes szépségű szőkeséget, ahogy átöleli Yuut és nyugtatgatja. És ő pedig biztos kicsit felvidul ettől.
A szívem hevesebben vert, csupán egy pillanatra ahogy a válásra gondoltam. Az én hibám, sulykoltam magamba, és mégsem én bűnhődöm érte, hanem az életem legfontosabb szereplője, és annak családja. Egy kicsit oldalra fordítottam a fejem és azon gondolkodtam, miért én kellett legyek az utolsó csepp a pohárban, miért nekem kellett tönkretennem három ember családját.
Abbahagytam a labda feladogatását és magamhoz öleltem a kék-sárga golyóbist. A telefonom újra, ezúttal ötödször szólalt meg.
Feladtam azt, hogy valaha is békénhagynak és a fülhallgatómnál fogva lehúztam az íróasztalról. Hinata volt az, ami őszintén meglepett. Nem szoktam sűrűn beszélni a fiúval és különben sem a típus aki csak úgy felhívna engem.
- Halló? - kérdeztem a telefonba. A hangom rekedtes volt, mivel reggel óta nem nagyon beszéltem senkivel.
- A-Asahi san! - lepődött meg, talán már nem hitte volna, hogy egyszer felveszem a telefont.
- Igen. Miért hívtál? - tértem a lényegre, nem volt kedvem fecsegni.
- Csak az, hogy ma szerveztünk egy bulit Noya-sannak, a gyógyulása alkalmából. Nem jössz el te is? Nálunk lesz héttő-
A mondat véget már nem is hallottam, a szívverésem a fülemben lüktetve elnyomott minden zajt.
Láthatnám Noyát. Majdnem egy hét után újra láthatnám. A rakoncátlan barna tincseit, a mosolyát, az izmos karjait, ahogy a labda után veti magát... El akarok menni.
De erre a gondolatra egy keserűség ébredt a szívemben.
De hiszen már láttam.
Láttam, ahogy egy modell lánnyal csókolózik a mozivászon fehér fényében úszva, kipirult arccal és egy boldog mosollyal. Ahogy pillanatok alatt talált valakit magának, és hogy az én hiányom nem érződik az életében. Láttam, hogy boldog, és azt is hogy nélkülem. És fölösleges lett volna magam álmokban ringatni, hiszen ez az igazság. Noya mindig boldog lesz, és ez nem tőlem függ. Talán egyszer még a válogatottba is bekerül. És akkor én ott leszek. Minden egyes meccsén.
És úgy, ahogy most is, távolról figyelem.
- Sajnálom. - feleltem az elsőévesnek a telefonba. - Ez nem fog összejönni.

*Mei-chan*
Ahj egy ilyen menő edzés után nagyon nehéz szomorúan irni :c Remelem azért nem lett rossz :)