Lassan felálltam a padlóról és felvettem a táskát magam mellől. Éreztem a nyugtót hatni, lassan elvesztettem az érzelmeim feletti átlátást, és mintha köd borította volna el az aggodalmaim. Soha nem szerettem ezt az érzést, olyan volt, mintha komoly lázam lenne, és egyszerűen túl gyenge lennék a gondolkodáshoz; ettől függetlenül az érzelmek, amiket addig éreztem, a szomorúság, a csalódottság ott maradtak a lelkemben, de nem tudtam rájuk reagálni, ami csak rosszabbá tette az egészet. Érezni, hogy elvesztetted a reményt, de egy könnyet sem hullatni miatta a legellentétesebb érzés. Emellett a puszta gondolattal sem tudtam a kezdetektől fogva megbékülni, hogy gyógyszerekre van szükségem, hogy kontroll alatt tudjam tartani a szorongásom, hogy a rohamomon egy ponton nem tudok uralkodni, és képtelen vagyok megnyugodni. Utáltam a gondolatot, hogy egyszer ez a csapat, főleg Noya előtt történik meg és lám, beigazolódott a félelmem.
Valahol mélyen éreztem, hogy ennek a gondolatnak meg kellett volna lódítania a szívverésemet, de nem éreztem semmit. Mintha az érzelmeimre ráhúztak volna egy vastag leplet és nem tudnának felszínre törni.
Kiléptem a fülkéből. Egyik lábam a másik után... nem nehéz az annyira nem igaz? Én mégis nehéznek éreztem minden mozdulatom. Már nem ugrott fel a csók képe a fejemben, egyszerűen a tényeket érzékeltem: barátnője van, feladhatom. Átadhatom magam a szorongásnak, amíg eljutok arra a pontra, amibe belegondolni sem akarok: hogy nem megyek ki többet a házból, hogy szégyent hozok magamra, és én leszek a bukott ász, aki nem csinálta végig a csapattal a nemzetit, akinek még arra sem futotta, hogy elmenjen egyetemre. Akit leterített a betegsége, annak ellenére, hogy semmi sérülés nem akadályozta abban, hogy játsszon. Soha nem akartam eljutni erre a pontra.
Ahogy azt sejteni lehetett, Daichi a mosdó előtt várt. Belémkarolt és megveregette a vállam.
- Menjünk ki a levegőre. - ajánlotta.
- De a filmed... - hezitáltam.
- Majd megnézem Sugával. - felelt és kifelé kezdett vonszolni.
Mikor kiértünk, leültetett egy padra, és a kezembe adta a kólámat, de mikor meg akarta velem itatni, csak a fejemet ráztam. Nyugtatóra koffeint inni legalább akkora őrültség, mint gyógyszerre alkoholt, és ezt biztos voltam benne, hogy Daichi megértené, de nem akartam neki elmondani, hogy vettem be. Szégyelltem a tényt, hogy szükségem van erre. Irracionális talán - hiszen "nem tehetek róla"-, de az én fejemben mi nem az?
- Már ittam. - zártam rövidre, mikor belém akarta diktálni az innivalót.
- Rohamod volt? - kérdezte én pedig susogni kezdtem, annak ellenére, hogy senki nem figyelt oda ránk és nem is mondta olyan hangosan. - Ezek szerint igen. - nyugtázta.
- Igazából, fele-fele. Láttam valamit, amit nem akartam.
- És mit is pontosan? - kérdezte, aggódva.
- A moziban... - Az érzelmeim kezdtek áttörni a gyógyszer tompító hatásának falán, ahogy feltéptem tulajdon sebeimet. Ne, gondoltam magamban, még túl korai, még kicsit nem akarok érezni! - Nishinoya... Láttam egy lánnyal csókolózni.
- Ugh.... - Daichi soha nem volt jó abban, hogy kifejezetten érzelmeket.
- Hát igen. Bocsi, hogy tönkretettem mára a terveide-
- Beszélek Nishinoya fejével. - morgott.
- Mi? Nehogy! - hűltem el.
- Ha nem szeretnéd, tudod jól, hogy nem ejtek szót rólad. - Tette keresztbe a karját a mellkasán miközben leült mellém. - De úgy érzem, most olyasmibe ment bele, amit nem tart még ő sem helyesnek. Egy hete ismerik egymást maximum. Nishinoya nem smárolna egy lánnyal egy hét után, mert akármilyen nőcsábász, valahol mélyen úriember. Valami ezzel a kapcsolattal nem stimmel.
Elkomorodtam. Nem akartam ezt hallani, mert ha nem is velem, nekem semmi más nem számít, mint hogy Nishinoya boldog legyen. Belegondolni, hogy nem is velem van és nem is boldog, összetörte a lelkem utolsó ép szilánkját is.
*Nishinoya POV*
A lány a vállamra dőlt, én pedig halálra vált arccal néztem az ász után, és könnyek gyűltek a szemembe, pusztán mert láttam. Kivel jöhetett? Szeret valakit? És miért ment ki? Remegett, mintha pánikolna. Megfordult a fejemben, hogy utánamegyek, hátha esetleg tudok segíteni, de mire úgy éreztem készen állok rá, már eltűnt. A filmen mozogtak az animált karakterek és én azon gondolkodtam, mit keresek itt. Mit keresek itt egy lánnyal, miért nem olyannal vagyok, akit nem csupán úgy használok, mint egy plüssállatot, hogy tudjak aludni éjszaka, mikor a Hold bevilágít a szobába és a bűntudat eláraszt, hogy tudjak kit átölelni, hogy legyen kinek az orrára puszit adni, hogy megnyugtassam, mikor voltaképpen nem is ő a nyugtalan, hanem én, miért csókoltam meg valakit, aki iránt nem érzek semmit és ez kölcsönös? Miért mentem bele valamibe, ami egyszerűen csak egymás kihasználásáról szól?
Asahi miatt, hangzott bennem az egyértelmű válasz. Ő a motivációm, de egyben az iránta érzett szerelmem a vesztem is. Az ő hibáiért felelek, de mindeközben én hibázom. Hibát hibára halmozok, és elértem arra pontra, amikor senkire soha nem haragudtam annyira, mint amilyen undort érzek magam iránt. Minden amit csinálok, rosszul fog végződni, mert egy ilyen tudatosan végrehajtott lassú és fájdalmas lélek-gyilkosságnak nem lehet jó vége. És végül én leszek az aki tönkretesz mindenkit. Aki el fogja küldeni Hanae-t, aki el taszítja magától a csapatot, aki kimegy külföldre tanulni mert nem lesz képes egy helyen lenni a fiú szerelmével...
Nem akartam feladni. Tényleg nem éreztem úgy, hogy jó gondolat minden eddigi küzdelmet magam mögött hagyni pusztán egy szerelmi csalódás miatt, de úgy éreztem, soha nem tudnék mást szeretni.
Ezért vagyok itt. Mert akármi történjen én nem akarom feladni.
- Yuu... - suttogta a lány.
- Igen? - mosolyogtam le rá.
- R-Rossz volt? - motyogta. -
Mo-Most csókolóztam először.
- Ehhez képest zseniális voltál. - kuncogtam és megsimogattam az arcát.
- Akkor jó... - nehezedett rám a feje teljes súlyával. - Csak olyan... csalódottnak tűntél.
- Dehogyis! - szabadkoztam. - Csak Asahi ott ment el az előbb...
- Hogyan? - kapta fel a fejét a vállamról. - Jajj, sajnálom!
Nem tudtam mire érti. A csókra, arra, hogy nem vele jöttem el ma, vagy egyszerűen arra, hogy a fiú annyira sem méltatott, hogy ideintegessen nekem. Az utóbbira tippeltem végül, és csak megráztam a fejem.
- Nem számít. Semmi sem. - csusszantam lejjebb a fotelben, és megfogtam a kezét. - Csak szeretnék nem gondolni rá..
- Megértem. - mosolygott keserűen. - Törjünk össze együtt.
*Mei-chan*
Zene odafent
Ikanaaiiiide...