Holnap találkozunk.
Két szó. De csak egyféleképpen lehet értelmezni a dolgot. Egy visszautasításként. Hogy nem bízik bennem eléggé, hogy elmagyarázza azt, amit láttam. A düh és a csalódottság könnyei gyűltek a szemembe, és beleöklöztem a mellkasomba, nehogy véletlenül kicsusszanjanak. A rengeteg érzelem összegyűlt bennem és mindent egyszerre kiadtam magamból.
- Te gyáva! - ordítottam, miközben lehajoltam, egy tenyérnyi távolság, ha volt az arcunk között, ami normális esetben egészen más érzéseket váltott volna ki belőlem, mint amik most kavarogtak bennem, de abban a pillanatban nem érdekelt. A szemébe néztem, miközben az arcom szinte felrobbant a hőtől. - Tudod hogyan csalódik egy ember?! Szerinted én azért csalódnék amiről rohadtul nem tehetsz?! Hát akkor most figyelj ide, de nagyon, mert az arcodba vágom, hogy az egyetlen dolog, amiért az ember megfojtana, az pontosan az, hogy folyamatosan attól rettegsz, hogy a csapat csalódik benned! Egyszer ebben az életben gondolkozz már egy kicsit!
- Nishino- szólított meg, de addigra bevágtam magam mögött az ajtót. Éreztem, ahogy az a bizonyos vörös köd ellepi az agyamat, és szinte fellökve az utamba kerülő összes tárgyat, kitrappoltam a házból, le a lejtőn, egyenesen vissza az iskolába. Keresztülmeneteltem a folyosókon és beléptem a terembe, a tanárral nem is törődve vágtam be magam a Tanaka melletti padba. Fortyogva csaptam le a padra a füzetem és egyetlen szó nélkül kezdtem el körmölni a táblán lévő anyagot, az osztály pedig megfagyott körülöttem. A tanár a padom fölé magasodott, és ráütött az asztallapra.
- Mire véljem ezt a magatartást, Nishinoya? - kérdezte szigorú hangon, én pedig vicsorogtam.
- Magánügy.  - morogtam a füzetemnek. Semmi kedvem nem volt részletezni, főleg, hogy nem is nagyon volt mit részleteznem.
- Pontosabban kérhetem? - kérdezte cinikus hangon.
- Meg fog sértődni a tanár úr, ha azt mondom, én se tudok sokkal pontosabbat mondani? Annyi talán elég lesz, hogy összevesztem valakivel. - A férfi látszólag feladta, és folytatta az órát, én pedig elfehéredett ujjakkal szorongattam a tollat. Mi a franc volt ez az egész?
- Oi, Nishinoya! - bökött meg Ryu oldalról. - Mi a fene ütött beléd? Asahival van vala-
- Ne mondd ki azt a nevet a közelemben. - csavartam le a csuklóját a vállamról, mire feljajdult.
- Kilép? - kérdezte, mire megráztam a fejem.
- Merem remélni, hogy nem - sziszegtem a fogaim között. - Igazából gőzöm nincs, mi van. Az viszont biztos, hogy rohadtul nem bízik bennem és ez nagyon felhúz.
- Majd mesélsz? - faggatott tovább.
- Nem. Nem akarom felidézni. - váltottam komolyabb hangnemre. Soha többé nem akartam még csak gondolni sem erre a jelenetre.
- Noya, mégis mi a francot csináltatok?! - döbbent le.
- Te esküszöm teljesen hülye vagy. - temettem a tenyerembe az arcom. - Mégis mit csináltam volna vele?
- Én azt nem tudom, de az eddigiek alapján ez volt az első, ami eszembe jutott. - vallotta be töredelmesen, mire én még az eddiginél is jobban felhúztam magam. De ez másféle harag volt, amit könnyebb kezelni, mint azt a kibírhatatlan, tehetetlen dühöt, ami elborította az agyam. Ez inkább az a klasszikus megfojtom-ezt-a-barmot érzés volt, amit egészen gyakran éreztem, és rég megtanultam egy röhögéssel elsiklani fölötte. Egy kényszeredett vigyorral néztem Tanakára, miközben a pad alatt némán gyomorszájon vágtam. Ő összegörnyedt a padban, én pedig mintha semmi nem történt volna fordultam vissza a tábla felé, azonban a gondolataim valahol egészen máshol jártak. Mi volt ez, mégis? Nem tudtam rá nem visszagondolni. A rémült szemek képe kísértett minden másodpercben, és gombóc nőtt tőle a torkomban, a gerincem pedig a tehetetlen fájdalomtól valami természetellenes ívben dőlt meg, miközben a szememet a lehető legszorosabban összeszorítottam, mintha bizony így nem láthatnám magam előtt.
- Nishinoya Yuu! - kocogtatta meg a vállamat a tanár, mire felnéztem. Komoly, sajnálkozó arca volt, és látszott rajta, hogy azt hiszi, hogy beteg vagyok, agyilag legalábbis mindenképpen.
- Igen? - törtem meg a kellemetlen csöndet.
- Biztos benne, hogy jól érzi magát? Nem szeretne lemenni a gyengélkedőbe? - elgondolkodtam. Edzésre biztos visszaengednek - azt magamnak sem akartam beismerni, hogy nem voltam benne biztos, hogy most labdába tudnék egyáltalán érni - a tananyagból pedig úgysem fogtam fel egy árva hangot sem, még annyira sem, mint szoktam. Lehet, hogy erre lenne szükség, kérdeztem magamtól, talán csak egy kis pihenés kellene, hogy kitisztítsa a fejem. Felálltam és a padlót bámulva válaszoltam
- Nagy baj lenne? Azt hiszem kicsit össze kell szednem magam.
- Lekísérhetem? - pattant fel Tanaka. Tudtam, hogy kérdezősködni akar, de azt is, hogy nem fog válaszokat kapni.
- Persze, kísérd, de aztán tűnés vissza. Nishinoya, szólj, ha tudunk érted tenni bármit. - nézett rám végül a tanár, bólintottam, Ryu pedig elkezdett kivonszolni a teremből a karomnál fogva, én pedig megbénulva hagytam huzatni magam. Kiértünk a teremből, és azonnal elkezdett kérdezni.
- Noya, komolyan aggódom érted! Mi történt? Hé, Noya! - rázott meg, mikor nem válaszoltam.
- Kérdezd meg Sugáékat, ők többet tudnak, mint én. Úgyis a következő szünet ebédszünet... - válaszoltam őszintén. - De akkor mondd meg nekem is, hogy mit láttam, mert nekem elképzelésem sincs. - Szinte láttam, ahogy Tanaka próbálja a mondandómból kisakkozni, hogy mit akar jelenteni, de aztán csak ennyire futotta válaszul.
- Majd bevigyem a kajádat? - kérdezte, miközben beléptünk az ajtón. Rajtam kívül egyetlen lány volt ott, felpolcolt lábbal, tetőtöl-talpig porosan, jegelt térddel. Feltételezhetően távolugrás közben sérült le. A nővérke segítőkészen lépett oda elénk.
- Mi történt? - kérdezte, engem méregetve, aki nem úgy nézett ki, mint akinek bármi baja, leszámítva a millióegy sebet a lábamon, persze, de azok soha nem zavartak különösebben.
- Semmi...A tanár küldte le...Volt egy kis konfliktusa valakivel, és kicsit össze kell szedje azt hiszem magát. - Nishinoya Yuu szinkronhangja Ryunosuke Tanaka, valami ami általában fordítva vagy kölcsönösen szokott lenni, de nekem most nem volt nagyon kedvem beszélni, így csak bólintottam.
- Oh, szerelmi ügy? - nézett le rám a lány, mire én majd' felrobbantam. Hát persze, mi más? Miért mindenkinek ez jut eszébe első blikkre?
- Ne-ne-ne-ne-nem! - integettem tagadóan - Egy haverommal vesztünk össze nagyon erősen, de rendben leszek - Indultam el az ajtó felé, de Tanaka megfogott a mezemnél fogva.
- Haver, bocsáss meg, hogy ezt mondom, de egy teljes roncs vagy. Csak kicsit pihenj, kérlek. - mostmár komolyan kért.
- Rendben. Elmennél a szekrényemhez, és kivennéd a sporttáskám? Át akarok öltözni. - törődtem bele a sorsomba, és bevonultam a lánnyal szembeni ágyba. Amint Tanaka kiment, beismertem magamnak milyen szinten szét vagyok esve. A hasamra fordultam, beleboxoltam a matracba, és hogy ne hangosan ordítsak, beleharapjam a párnámba, mire a fogaim pocsék csikorgó hangot adtak ki.
- Hé...Ö.....Nishiya-san? - hallottam egy vékony hangot, az oldalamra fordultam.
- Nishinoya. - javítottam ki. - Mivan? - morogtam.
- Öh...Nem akarok beleszólni, de...már láttalak korábban, és egy szót se fogj fel sértésnek de...ehm...nem tűnsz egy nagyon erősen érzelmes embernek - mekkorát tévedsz, kiscsaj, gondoltam magamban-, ezért kérdem, hogy...szóval...biztos vagy benne, hogy akivel összevesztél csak egy haver ? - kérdezte, én pedig gondolkodás nélkül válaszoltam.
- Igen. Mi a franc lenne, ha egyszer egy srác?! - kérdeztem tele cinizmussal. Komolyan gondolja egyáltalán ezt a kérdést, vagy csak heccelni akar? Mondjuk nem hiszem, hogy egy elsőéves lány merne bármelyik idősebb fiúval szórakozni, aki ráadásul röplabdázik...Akkor meg honnan szedte? Anyám, miért is gondolkozom ezen ennyit?! - filozofáltam magamban.
- Értem...Bocsánat. - halkult el, én pedig visszafordultam a hasamra. Tíz perc eltelt néma csendben, mire a nővérke odasettenkedett az ágyamhoz, és megszólított:
- Öh... Bocsi, ha megzavartalak...De itt egy Asahi nevű fiú, és beszélni akar veled.

*Mei-chan*
Hihi, gonosz vagyok ma xD
Ne egyetek meg :c