*Nishinoya POV*
Ordított egy óriásit az ébresztőórám, mire kiugrottam az ágyból. Kereken hajnali öt volt, én pedig  végre hivatalosan is szabad voltam. Ásítva hajtottam össze a hófehér ágyneműt, amit csak egy-két sminkfolt és még friss könnycsepp nyoma piszkított össze. Nem törődtem velük, szinte felhőtlen boldogsággal vettem fel hosszú fekete farmerem és a hozzá illő fekete ingem, amit speciel a mai napra vett nekem Hanae, ahogy ő nevezte "Szabadulási ajándékként". Elvigyorodtam, ahogy a lányra gondoltam. Ma randira megyünk, gondoltam. És nem leszek hajlandó semmi másra sem gondolni, csak rá. Négy órára, plusz az éjszakára ő lesz a mindenem, az összes gondolatom, a szerelmem, aki egyben a bűntársam és fogadok be semmilyen más gondolatot a fejembe.
Végre, hetek gondjai után, újra boldog akartam lenni.
Ehhez azonban az első lépés az volt, hogy végre kiemeljem a seggemet a kórházból, ahol már egy teljes hete sorvadtam és ahol minden nap minimum egyszer agyvérzést kaptam az idegesítő nővérkéktől, akik kifejezetten azért tartottak reggeli rutinvizsgálatot, hogy engem idegesítsenek. Miután három napig hagytam a hajam leeresztve - mivel a lány úgysem tudta megállni, hogy turkáljon benne, mondván 'annyira puha, ha nincs benne zselé' - úgy döntöttem, most megfésülöm, és ahelyett, hogy ezerfelé állna, inkább szépen beállítottam hogy ne is legyen a fejemre lapulva, és ne is nézzen ki úgy, mintha belenyúltam volna a konnektorba. Csak és kizárólag bulikon vagy még régebben randikon hordtam így a hajam. Nem is tudtam, a barátnőm látott-e már így.
Barátnőm, ismételtem magamban a szót. Milyen különös hangzása volt a fejemben! Nem múlott sokon, hogy hangosan kezdjem el ismételgetni, annyira nonszensznek tűnt a gondoltat. Azok után, amin keresztülmentem Érte, barátnőm van. Olyan érzés volt, mintha feladtam volna. De nem, próbáltam a fejembe verni, szó sincs itt gyengeségről, pont hogy erős vagyok, hogy képes voltam kilépni a helytelen szituációból. Nagyon igyekeztem elhinni, hogy igazat mondok magamnak, de ahogy kicsípve egy olyan ruhában, amit Hanae vett nekem, parfümmel, miliméterre kimért hajjal, úgy éreztem, ez nem én vagyok.
Felsóhajtottam, és az arcomba fröcsköltem a hidegvizet. Leültem az ágyra, és bekapcsoltam a telefonom. Eddig folyamatosan kikapcsolva tartottam, nem akartam kísértést érezni, hogy felhívjam Őt, azonban mától fogva hozzá kell szoknom, hogy mindig ott lesz a vágy, hogy egyszerűen bocsánatért könyörögve Asahi ölébe rohanjak újra.
Ahogy lassan bekapcsolt a kis fekete készülék és betöltötte az értesítéseimet, ledöbbentem.
-Hogy érted, hogy 28 nem fogadott hívás? - kérdeztem magamtól, nem is vettem észre, hogy hangosan mondtam.
Félve, de rákattintottam a kis piros értesítésre. Hinata többször is hívott, a harmadéves gerlepár mindkét tagja szintén, de ez csak egy-két hívást jelentett. A legnagyobb számon megakadt a szemem.
Nem fogadott hívás: Asahi-san (18) - 3 napja
Hátravetettem magam az ágyon, a fájdalom amit éreztem azért, hogy megbántottam, fokozatosan lett lelkiből fizikai.
Egy miliméter választott el attól, hogy rányomjak a nevére, és beszéljek vele, hogy kisírjak neki mindent, ahogy Hanaeval tettem, de az agyam maradék józan része megállított.
Három napja. Három nap alatt sok minden történhet. Biztos túllépett rajta, nem lehet bűntudata örökké.
Mélyet sóhajtottam, és továbbmentem. A teljes klub - még Tsukishima is, amit nem tudtam igazán hova tenni - és az évfolyamról is sokan küldtek jókívánságokat. Ami kifejezetten meglepett, az az volt, hogy Hanae abszolút semmilyen platformon nem jelentkezett. Visszaemlékezve eszembe jutott, említette, mennyire nem szereti a social médiát amióta a szülei kitették otthonról. Utálta a gondolatot, hogy ezek után azok ketten még nyomon követhetnék a neten az életét. Sajnáltam, hogy nem chatelhetek vele csak úgy, de valahol megértettem. Én sem akartam többet anyámat az életemben látni.
Az idő úgy tetszett, mintha csak vánszorogni tudna, de végre-valahára bejött a főorvos, hogy megnézze, ki lehet-e engedni.
- Igazából... Nem akarok a magánéletedben turkálni, de melyikükkel vagy végül is kapcsolatban? - kérdezte az orvos szórakozottan, miközben a zárójelentést írta. Egészen addig én csak félig voltam ott, de erre felkaptam a fejem.
- Melyik kettőjük közül? - Nem akartam elhinni, hogy ennyire egyértelmű, hogy az ász fontosabb nekem, mint bárki más a látogatók közül.
- A hosszú, barna hajú fiú vagy az európai lány? - biztosította, hogy egyértelmű a dolog. Elfintorodtam, és abban reménykedtem, hogy a csapatnak nem fog ilyen hamar leesni.
- A lány a barátnőm, természetesen. - emeltem ki az utolsó szót, mintha lehetetlen lenne, hogy én fiút szeressek.
- Értem. - hümmögte, elégedetten, mintha fogadást nyert volna.
- Mehetnék végre? - fészkelődtem az ágyon. - Történetesen randevúm lesz!
- Ti nem bírjátok egymás nélkül, mi? - kérdezte.
- Úgy valahogy. - motyogtam zavartan.
- Hát sok szerencsét. - nyomta a papírokat a kezembe. - Szép pár vagytok.
- Köszönjük. - mosolyogtam, örvendve, hogy úgy tűnik, szerelmesek vagyunk egymásba. Kivágtattam a kórházból. Megrohamoztak a színek, az illatok, a hangok... A város minden részlete mintha egyszerre akarta volna gyönyörködtetni az érzékszerveim. Soha nem voltam huzamosabb ideig kórházban azelőtt, és mivel túl sok minden történt, meglepően kevéssé éreztem a szabadság hiányát, de abban a pillanatban, hogy újra a levegőn voltam, hirtelen csapott meg az érzés, hogy mennyire hiányzott az életem. A kis park előttem az ősz összes színében pompázott, sárga, piros, narancs és barna minden árnyalata játszott a fényben, ahogy lehullottak a levelek, és ahogy a park gondozói szép kis halmokba gyűjtötték őket. Az emberek az utcán egymást váltották, a tegnapi eső emléke a lefolyó felé csörgedezett a járda mellett, a kocsik motorja dorombolt, valahonnan halk zenét hallottam, én pedig álltam a kórház lépcsőjén és boldog mosollyal az arcomon, és nem is tudtam mikor szerettem utoljára ennyire ezt a várost.
Szinte ugrándozva kezdtem el vonulni a bevásárlóközpont mögötti parkba, ahol feltételezhetően Hanae már várt. Útközben minden impulzus legalább kétszer olyan erősen ért, mint máskor szokott, minden zaj tisztábban kivehető volt, a színek élénkebbek, jobban meg tudtam figyelni az embereket az utcán, a mosolyokat, éreztem a boldogságukat, és ez engem is felvidított.
A szomorúságot tudatosan kihagytam a gondolataimból. Nem gondoltam arra, milyen elmúlás-érzete van az ősznek, nem gondoltam arra, hogy ki az a tahó, aki úgy ordíttatja a zenét az autóban, hogy még én is hallom, nem figyeltem arra, hogyha valaki könnyes szemmel, orrig a sálába burkolózva sietett el mellettem. Ismertem azt az ördögi kört, ahova ez vezetne. Minden kis negatív hullám azonnal nekicsapna a kétségbeesés sziklájának, az Asahi iránt érzett szerelmemnek. Nem akartam éreztetni magamban, hogy ennyire tudatosan kerülöm a gondolatát, így zenét kapcsoltam és sietősebben mentem a park felé. Keresztülmentem a foci- és kosárpálya mellett, keresztülvágtam a futópályán, kikerültem egy csapat óvodást, és megérkeztem a plázához. Nem kellett sokáig keresnem a barátnőmet, egy padon ült, és integetett nekem, hogy vegyem észre.
És ott a hamis szerelmünk első randevúja megkezdődött
*Mei-chan*
Miért jó a random álmatlanság? Írhatsz hajnali egykor AsaNoyát ^^