*Nishinoya POV*
Szorosan magamhoz ölelte a lányt hevertem az ágyon, a szemem sarkában fagyos könnyekkel. Lassan úgy éreztem, az a két kis sunyi csepp örökre ott maradt, mintegy fizikai pecsétje a fájdalmamnak, amit ha enyhíthetek is, mindig ott lesz, akár egy kis, a mellkasomra nehezedő nyomásként, vagy egy egyszerű, futó gondolatként, mikor majd, ha tíz év múlva valaha szomorú leszek, magam előtt látom a szeretett ászom, érezni fogom az ölelését magam körül. Becsuktam a szemem és ezredszerre is odaképzeltem Azumanet a lány helyére. Ahogy hozzámbújna a vékonyka hideg ágyon, és az alkonyat vörös fénye szűrődne át az ablakon, mint most. Csendesen elmosolyodtam, és kiengedtem egy közel kéjes sóhajt. Hiányzott. Majd' beleszakadt a szívem, úgy hiányzott.
- Holnap reggel hazamehetsz. - mosolyogott rám Hanae csukott szemmel, és a hajamba fúrta arcát. Ironikusan felnevettem.
- Hova haza? - kérdeztem, miközben a gyomrom hátraszaltókat csinált. Nem akartam még találkozni apámmal. Még nem voltam készen rá.
- Hogy érte- Ja.. - szontyolodott el az arca menetközben, és lendületből a hátára feküdt, mellém.
- Nincs hova mennem. Anyám még valószínűleg otthon van... Nem akarom látni. - motyogtam.
- Megértelek. - suttogta és átölelt. Csönd volt, olyan némaság vett körül, hogy még a kórház előtt megálló busz ajtajának nyitódását is lehetett hallani a résnyire nyitott ablakon át. Már az az irritáló gépezet sem csipogott, ami első nap az ájulásom után a szívdobogásom figyelte. A számban savanyú ízt hagyott az a finom tejeskávé, amit Hanae hozott a cukrászdából és nevetve itatta meg velem a kezében tartott pohárból. Pár percekkel később kinyitottam a szemem. El is felejtettem, hogy eltelt az idő, csak néhány sápadt csillagot láttam az égen. Elhúzódott a szám és reszketeg levegőt vettem. Miért tűnik úgy, mintha minden elvesztette volna a színeit körülöttem? Mintha kikopott volna a világomból az élet. Miért nem mosolygok, ahogy érzem az ölemben ülő lány békés lélegzeteit, ahogy hallom a közelségemtől megszaporodott szívdobogásait?
 Megráztam a fejem, mintha ki tudnám belőle verni a fájdalmas, kegyetlen gondolatokat, és közelebb bújtam a láthatóan gondolkodóba esett lányhoz.
- Igazából... - térdelt fel, megtörve a békét körülöttünk, rövid egyenruhája éppen csak takarta a combját. Mivel minden nap rögtön iskola után rohan hozzám, hozzászoktam a dologhoz, és nem váltott ki belőlem különösebb érzelmeket, ugyanakkor nem akartam ezt beismerni magamban - ha nem lógnak kocsányon a szemeim, mikor meglátok egy miniszoknyás lány az ágyamon, aki éppen abban a percben bontakozott ki a karjaim közül, az már a vég. - Átjöhetsz a koleszbe aznap éjjelre, ha nem gond, hogy többen vagyunk. - mosolygott. - Úgyis szombat lesz és lesz időnk.
- Komolyan megtehetem? - mosolyodtam el szélesen, a bőr a komoly arckifejezés után megfeszült ajkaimon, ahogy lassan felfelé húztam a szám sarkát.
- Eh, igazából nagyon nem. - nevetett. - Keresztre feszítenek, ha fiút bújtatunk a szobában, de pontosan ezt fogjuk tenni.
- Biztos? Nem akarlak titeket bajba keverni.. - kérdeztem, általában csak akkor vagyok benne kihágásokban, ha nem más issza meg a levét.
- Igen, legfeljebb eladunk lánynak. - nevetett pimaszul.
- Hé! - csiklandoztam meg a hasát, mire egy nem túl elegáns bukfenccel a földön landolt.
Olyan boldog párnak tűntünk...
- Viszont... - állt fel a lány a földről, megigazítva a szoknyáját, és felkötötte a zilált haját újra kontyba. - Nagyon késő van... Lassan vissza kell mennem. Holnap hol találkozunk? Nem nézünk egy filmet?
- De nézhetünk! - mosolyogtam. Márpedig itt csak egy mozi van... Akkor ott találkozzunk, mondjuk olyan dél felé? És akkor meg is ebédelhetünk! - ajánlottam fel.
- Szuper ötlet! - mosolygott. - Akkor... Végre nem a kórházban...Holnap látlak..Yuu. - lehelt forró csókot az arcomra, ahogy a keresztnevem mondta. Még egy pillanatra két keze köze fogta az enyémet, és kiment az ajtón.
Elgondolkodtam, és igazából meg is lepődtem, milyen kimondatlan szabályként kerültük egymás ajkait. Talán mert nem a kórházban kellett megtörténnie, talán mert szebbnek képzeltük el...
Hazugság. Egyszerűen nem akartuk megpecsételni a kapcsolatot, mit a vágy a fájdalmunkból szőtt.
*Asahi POV*
Rég nem éreztem hasonlót, de Suga és Daichi történetétől elfogott a remény. Talán mégis... Talán egyszer Noya tudna engem szeretni! Talán felül tudnánk kerekedni a tényen, hogy mik történtek és lehetnénk boldogok!
Kihúztam magam és lelkesen kezdtem el beszélgetni az asztal túloldalán ülő szerelmespárral.
- Szerintetek... Mit csinálhatnék, hogy merjek Noyával beszélgetni. - vetettem fel a kérdést, egy adag rámen eltüntetése után.
Daichi elmosolyodott, és lelkesen osztogatta a tanácsokat, és vagy fél óráig tárgyaltuk a dolgot. Úgy éreztem, tényleg lesz elég lelki erőm és hétfőn elmondom neki. Vége annak, hogy a sarokban gubbasztok, miközben ő mindig megvéd engem mindentől, én pedig arra sem vagyok képes, hogy jelezzem neki, hogy az életemet adnám egyetlen öleléséért.
Olyan könnyű volt elhinni, ahogy a kapitány mondta. "Ne aggódj," mondta, "Noyának minden bizonnyal fontos vagy, akkor miért is ne lehetne romantikus kapcsolat kettőtök között?". Megnyugtatott, ahogy biztatott és végleg elhatároztam magam. Nincs több bujkálás. Teljes haditervet eszeltem ki, ahogy edzés után félrehívom, és miután bocsánatot kértem, fokozatosan viszem el a témát szerelmi irányba, majd végül bevallom neki, hogy szeretem. Minden részlet a helyén volt lassan.
- Köszönök mindent. - mosolyogtam a kapitányra.
- Nincs mit. - vigyorgott, és hátradőlt a széken. - Nagyon rég nem voltunk így hármasban.
- Bocsi, csak annyi dolgom volt.... - kezdtem el rögtön magyarázni, mire mindketten befogták a számat.
- Több magabiztosságot. - veregette meg a vállamat Daichi.
- Igenis... - bámultam az asztallapot. 
 - Jut eszembe..  - vetette fel Daichi. - Azumane, nem megyünk el holnap a bevásárlóközpontba? Kajálhatnánk meg ilyesmi, csak mert ismerve téged, egy komoly döntés után nem akarlak egyedülhagyni. Eredetileg Sugával mentem volna, de nem fog menni neki...
- Hogyhogy? - csodálkoztam el.
- Érettségi felkészítő. - motyogta az eddig halálos csendben ülő feladó, aki valamiért úgy nézett ki, mint aki rémesen el van keseredve és ezt Daichi szemlátomást észrevette, de nem firtatta. Úgy döntöttem én sem zavarom meg, hiszen csak fáradt lehet. Azonban a megérzéseim és az egyik jelentőségteljes pillantás, amit a két másik harmadéves váltott, azt súgta, Noyával lehet valami. A mellkasomban azonnal beindult a vészjelző, de azonnal elnyomtam. Minden bizonnyal csak a hétfő miatt aggódom, nyugtattam magam.
- Szóval, Asahi, mi lenne ha megnéznénk a Kimi No Nawat? Mostanában adják, elég nyálas, de amúgy érdekes. Neked mostanság pont ideális. - nevetett.
- Megnézhetjük... - egyeztem bele, miközben szedelőzködni kezdtünk. A leves elfogyott és már elég csúnyán ránksötétedett.  Mielőtt elváltak volna útjaink, leegyeztettük a végső időpontot.
- Rendben, Asahi! Akkor a pláza előtti parkban! Kereken tizenkettőkor várlak!

*Mei-chan*
Zene van odafenn, Sugamama aggódik, és még csak most kezdődik a buli...