*Nishinoya POV*

Már az utolsó napom töltöttem a kórházban, én pedig hírt sem kaptam Asahiról. Suga időnként meglátogatott, de mindig ugyanazt a választ kaptam a kérdéseimre: Nem jött iskolába, annak ellenére, hogy a harmadik nap után kínosan egyértelművé vált, hogy nem igaz. Azonban volt egy biztos támaszom.
Hanae, aki rövid időn belül hivatalosan is a barátnőm lett, reggel hattól nyolcig majd délután, ameddig csak tudott, nálam volt. A kapcsolatunk egyszerű volt, amilyen egy érzelmek nélküli kapcsolat lehet, egymás vállán sírtunk, kínunkban nevettünk a helyzeten, és fizikailag egy másodpercre sem mozdultunk el egymás mellől. Kontaktust és boldogsághormont jelentettünk a másiknak csupán, valamit, amiről elképzelhetjük, hogy a szerelmünkkel vagyunk. Sokszor szólítottuk egymást tévedésből Asahinak vagy Mirainak, utóbbi ugyanis Hanae szerelme volt.
Ilyenkor mindig fordult velem egyet a világ. Elképzeltem magam ugyanabban a pozícióban, ahogy ültünk a lánnyal, a homlokunk a másikénak döntve, a kezem a hajába túrt, ő pedig kedves szavakat suttogott közvetlenül a fülembe...csak éppen ugyanezt az én egyetlen ászommal.
Fájt a gondolat ezért inkább sietve visszaestem a fizikai kapcsolat izgató boldogságába.
Már háromnegyed öt volt, én pedig másra sem vártam, mint hogy megérkezzen a lány. Soha nem voltam egy művészlélek, ezért nem is tudtam ilyenkor az önkifejezésbe menekülni. Festeni és rajzolni mindig is szerettem, de ezt egy kórházban nehéznek bizonyult, így nem maradt más boldogságom, mint egy olyan emberrel falni egymást, aki soha nem is volt számomra fontos. Csak fizikai kontakt, ez volt a jelszavunk. Nem volt nehéz tartani a dolgot, főleg, hogy Hanae biszexuális volt ugyan, de hangsúlyosan inkább a lányok felé húzott. Én pedig inkább a fiúk felé, azaz egy bizonyos fiú felé.
Afelé a fiú felé, akire nem akartam többé a szerelmemként gondolni.
Az ajtó kinyílt, én pedig gondolkodás nélkül odaröpültem és a karjaimba zártam a lányt. Cseresznyés parfüme a bőre édes illatával keverdve részegítő volt.
- Hiányoztál. - szorongatott ő is.
- Te jobban. - replikáztam.
Hanaeval valahogy egy centit sem eltávolodva egymástól tangóztunk el az ágyig. Egymás mellé heveredtünk, csak fogtuk egymás kezét és egymás örökké szomorú szemébe néztünk. Valahogy mindkettőnk tekintetébe belevésődött valami, mint egy történet szilánkja, egy keserédes mosoly.
Amit talán csak mi ketten látunk, a magunk fájdalom-szemellenzőjén át.
*Asahi POV*
Szóval így állunk. - köszörülte meg a torkát Daichi, mikor elmagyaráztam a dolgokat. A végére nem is tudtam levegőt venni a rámtörő fájdalmas érzelemhullámoktól. A puszta gondolat is fájt, hogy Nishinoyának most rossz, és ez miattam van. - Értem.
- Bocsánat, hogy nem szóltam. - kértem elnézést halkan.
- Megértem. Tudnánk találkozni? - kérdezte. - Felhívom Sugát is.
- Öh.. Most? - kérdeztem meglepetten.
- Úgy. - felelte.
- Nem...Nem tudom...
- Hidd el, ilyenkor jobb, ha nem zárkózol be. - tanácsolta.
- Hát jó... - feleltem értetlenül.
- A suli melletti étteremben. Húsz perced van. - adta ki a parancsot a kapitány és megszakította a kapcsolatot. Én felkaptam egy cipőt és egy farmert és vonakodva, de az ajtó felé vettem az irányt.
- Azumane-chan, hova mész? - értetlenkedett anyám.
- Daichi parancsba adta, hogy találkozzunk. - húztam el a szám, mire felragyogott az arca, hogy végre kimegyek a házból.
- Milyen jól teszi! Jól van, menjél! - mosolygott és egy puszit adott az arcomra.
- Kiléptem az ajtón és elindultam az iskola felé. Mint mindig, mikor hosszú idő után először léptem az utcára, a hirtelen impulzusok megrohamoztak, ami túl sok volt egyszerre. Az autók villogó lámpája, lányok hangos kacagása, orditások, csörgő telefonok... Ilyenkor még az időt is úgy érzékelem mint egy időzített bombát, ezért észre sem vettem, hogy szinte futva megyek az iskolához. Időnkén úgy éreztem, mintha a lefelé menő mozgólépcsőn próbálnék felrohanni, elszédültem, majd igyekeztem tovább menni. Kínok árán és két roham alatt eljutottam az étteremig, ahol a gondterhelt osztálytársaim már vártak. Sugawara elémrohant, a kezét a vállamra szorította, és annyi információt zúdított rám, ammenyi sok egyszerre és nem is tudtam felfogni, azonban egy dolog azonnal leesett, az pedig az volt, hogy feltűnően kerüli a Noya-témát. Ezért kifejezetten hálás voltam neki, ugyanis nem is bírtam volna ha most erről lett volna szó. Kicsit később Daichi is csatlakozott hozzánk és bementünk az étterembe. Ez volt a törzshelyünk már elsőéves-Karasunos korunk óta. Ahogy szoktuk, három személyre rendeltünk egy ráment, mert tudtuk, bőven nagy adag, hogy egy ember megegye. Szerettem ezt a helyet, talán a sportcsarnok után ez volt a kedvenc helyem. Ez csak a mienk volt, a kezdetektől fogva.
- Miért hívtatok? - kérdeztem sóhajtva, valahogy itt kicsit könnyedebben tudtam beszélni a rengeteg ember ellenére.
- Csak szereték elmesélni egy történetet. - mosolygott Daichi.
Sugára nézett, mintegy beleegyezését várva, az pedig bólintott. A kapitány pedig belekezdett a történetébe.
- Nehogy azt hidd - indította - hogy miköztünk mindig simán ment minden.
- Ezt nehezen tudom elképzelni. - motyogtam, nem tudtam elhinni, hogy ők rosszban is tudtak lenni.
- Pedig igaz. - felelt Daichi, és folytatta. - Suga egészen hamar, talán még alsó-közép első osztályában rájött, hogy a saját neme felé vonzódik, nekem azonban nem volt ez olyan könnyű. Alsó-közép elején így nagyon sokszor...sértegettem Sugát és úgy általában az embereket, de mikor megtudtam, hogy Koushi nem hetero, én a 13 éves szerencsétlen képes voltam ezért teljesen rászállni. Egy teljes évét megkeserítettem. - a hangjában egyértelmű volt a bűntudat, mire Suga átkarolta a vállát. Egyszerű gesztus volt, de Sawamura akaratlanul is elmosolyodott rajta. A feladó átvette a szót.
- Képzelheted azt a határtalan meglepetést, mikor a nyári szünetről visszajőve, még az iskola felé menet, Daichi rohan felém. Megijedtem, azt hittem verekedni akar...Mire megállt előttem, meghajolt és bocsánatot kérlelt. Teljesen lefagytam, nem is értettem, mit akar, mivel az azelőtt való év alapján nem tűnt olyan embernek, mint aki bántó dolgokon kívül mást is tud mondani ilyen őszintén. Nagyon nehezen, félszavaiból találtam ki, hogy rájött, ő is olyan, mint én. Tanácsot kért, segítséget, én pedig meg is adtam neki. Egy hónappal később az osztálynak is bevallotta, mire a meglepetés mindenki részéről megvolt. Azok az arckifejezések megértek volna azért egy misét - felnevetett az emlékre. Én csak elgondolkodtam, mikor lenne nekem annyi lelkierőm, hogy kiálljak az osztály elé ezzel.
- Igazából - folytatta most Daichi. - itt kezdtünk el igazán jóban lenni. A következő két évünket barátokként töltöttük együtt, majd felső-közép előtti nyáron bevallottam neki, hogy szeretem, ami valójában már két éve tény volt. Csak azért nem mertem neki bevallani, mert féltem, hogy azok után amit műveltem vele, elutasítana, de mivel nem tudtam, hogy egy iskolába készülünk, mindent vagy semmit alapon bevallottam neki. És elfogadta. - mosolyogott, mintha még mindig nem hinné el, hogy ilyen szerencséje volt. A szürke hajú csókot nyomott a feje búbjára.
- Szóval... Kérlek Asahi, ne keseredj el, ha még nincs minden a helyén Noyával. Előbb-utóbb minden rendben lesz. Ezek olyan dolgok, amiért meg kell küzdeni.
*Mei-chan*
Kis gondolatos rész, csak mert ha már beletettem egy DaiSugát a fanficbe, kell nekik egy háttérsztori is, főleg ha ez még segíthet ^^