Szürreális volt az egész. Egy lánnyal ülök a kórházban és egy miliméterre a sírvafakadástól arról panaszkodom, hogy a fiú akit szeretek nem látogatott meg. De már nem érdekelt, nem érdekelt semmi, csak adtam ki magamból mindent, csapongva, elmosolyodtam a szép emlékeken, és éreztem, hogy ahogy a fájdalom mellkasomban csökken, azzal egyenes arányosságban nő bennem a feszültség, hogy amint befejeztem, feláll, és itthagy egyedül, mint Asahi. Elértem egy határt, éreztem minden szavamnál. Kizárt, hogy ennyi baromságot el tudna viselni. De ahogy ő is mondta, már mindegy. A barátnőm úgy se lesz, és különben is, már mindenem tönkrement emiatt a szar miatt.
És akkor kibukott belőlem.
- És én... Akartam egy barátnőt...El akartam felejteni... Annyira sajnálom, hogy pont veled próbálkoztam! Bocsáss meg! - fejeztem be az őszinteségi rohamom, amin végig a telefonom kikapcsolt képernyőjét bámultam, nem bírtam a szemébe nézni.
Amikor végeztem a történetemmel, a vállamra tette a kezét, és a homlokát ráhelyezte.
Kicsit kimeredt szemem a dologra, és majdnem lecsaptam a kezét, de érdekelt a kimenetele.
- Na ki a bátor? - kérdezte.
- Te. - csaptam le a magas labdát.
- Soha nem mondtam volna el...de az van, hogy mondhatni egy cipőben járunk.
- Hogyan? - elég sokszor ismételgettem ezt a szót. Ilyen az mikor az ember olyan dolgokat tud meg emberekről, - meg saját magáról - amit soha nem hitt volna.
- Évek óta... - sóhajtotta. - Tetszik nekem egy barátnőm.. és ez nem kifejezés. És ő is röplabdázik...ezért nem csatlakoztam a klubhoz... Én... nem akarom megkeseríteni az életét azzal, hogy a buzi szerelmemmel üldözöm! - borult ki teljesen, mire reflexből átöleltem. A vékony fehér pólóm egy perc alatt átázott a sós könnyeitől, szempillafestéke apró fekete pöttyöket rajzolt az anyagra és Hanae arcára is. A lány teljes testében remegett, mire óvatosan megveregettem a hátát, igyekezve, hogy a röplabdás kezemmel egy csontot se törjek el.
- B-Bocsi... - motyogta, miközben a mellkasomhoz lapult. - Két éve van ez bennem és nagyon kikívánkozott...- halványan elmosolyodott és csodálkozva szólalt meg. - Az embernek néha mennyire szüksége van egy ölelésre! Még ha.. nem is igaz...De elhiszi, hogy...valaki szereti...
Én csak néztem. Olyan kedves arca volt, szeretnivaló személyisége...Miért nem tudtam mégse vágyakozni érte? Miért nem érzek kényszert, hogy csókot lopjak tőle, mikor telt, íves ajkára nézek?
Miért történt ez velem?
Hanae átkarolta a nyakamat én pedig közelebb csusszantam hozzá, a maradék távolságot is átszelve.
- Mirai... - sóhajtott szomorúan.
- Asahi... - sóhajtottam vele egyidőben, és egy könny folyt végig az arcomon. Hagytam, hogy a hideg csepp lejusson az államon át a nyakamra.
- Köszönöm. - nyöszörögte Hanae.
- Nekem is jó érzés. - vallottam be.
- Akkor...szerinted működne ez így? - kérdezte. - Még úgy is, hogy nincsen...semmi?
- Talán...Egy ideig. - egészítettem ki, mert tudtam, abban a pillanatban, hogy Asahi elballag, én összezuhanok. Embert nem akarok majd látni, nem hogy egy barátnőt.
- Amíg a sebeink begyógyulnak... - mondta, de a hangjából ítélve ő is tudta, hogy ez nem igaz. Azok soha nem gyógyulnak be igazán.
*Asahi POV*
Sípszó, majd "A hívott szám jelenleg nem kapcsolható"
Két órája más sem hallatszik a szobámban, csak ez a hat szó, én pedig egyre mélyebben süllyedtem a kétségbeesésbe. Mi történhetett Noyával? Valahol reménykedtem, hogy egyszerűen alszik, de tudtam, hogy ennek este hatkor úgy sincs esélye, hogy mostanában nagyon kialvatlan. Tudtam, hogy haragszik rám, azt is, hogy megérdemlem. Biztos azt hitte, iskolában voltam, mi? Hogy van bármennyi erőm is, hogy kilépjek a szobámból. Ő biztos azt tenné, mint mindig. Már ismertem azt a mozdulatsort, amivel egy fájdalmas pillanat után újra visszatér a valóságba. Mindig megigazítja a szőke tincsét, a térdére üt, és mintha semmi nem történt volna, elvigyorodik. Ezerszer láttam már ezt a procedúrát, és mindig keserédes volt. Csodáltam, hogy így össze tudja szedni a gondolatait, de tudtam, senki nem tudja ezt örökké csinálni és féltettem, hogy ne tartsa vissza az érzelmeit túl sokáig, de mindig én voltam az, aki hamarabb összeesett. Nishinoya örökké a támaszomként állt mellettem, és ugyan egy-két pofon már le lett keverve, amiért szerinte nem voltam eszemnél, mikor ott akartam őket hagyni - és mint kiderült, úgy is volt - mindig is akartam, hogy legalább egyszer én tudjak segíteni neki.
De mindent csak rosszabbá tettem. - gondoltam, miközben összegubóztam a takaró alatt.
- Azumane... Nem jössz vacsorázni? - settenkedett be anya a szobámba, mire felpattantam ültömben, ijedtemben, ahogy kiestem a gondolataimból.
- Inkább nem. - sóhajtottam.
- Miért? - lepődött meg. - A kedvencedet csináltam. De rendelhetek valami desszertet is, ha akarod.... - alkudozott.
- Nem kérek. - zártam le. - Nem vagyok éhes.
- De nem is ebédeltél! Sőt, napok óta alig jöttél ki a szobádból! - esett kétségbe. - Aggódom érted! Mi történt?
- Semmi- kezdtem bele, de anya belémfojtotta a szót.
- Az nem lehet! Yuuval történt valami, nem igaz? - kérdezte, kijátszotta az adu-ászt.
- Olyasmi. - titokzatoskodtam.
- Tudod...Soha nem akartam olyan szülő lenni, aki azt kérdezi, akarsz-e róla beszélni, de... - hatásszünetet tartott, és egy sóhaj után folytatta. - Akarsz róla beszélni?
- Nem igazán. - feleltem. - Csak fájna. - Pontosabban, egyszerűen rohamot kapnék. Nem akartam. Nem akartam, hogy még a szüleim dolgát is megnehezítsem, hogy potyára aggódjanak értem.
- Biztos nem tudok segíteni? - kérdezte óvatosan.
- Na az teljesen biztos. - nevettem keserűen. Hogy is tudna?
- Jó... De kérlek... Csak gyere ki enni! - tért vissza az eredeti témára!
- Huh, jó. - nem tudtam sokáig nemet mondani. - Csak hadd szedjem kicsit össze magam.
Nem éreztem magam túl jól a bőrömben. Az, hogy alig mozdultam ki a szobámból, nem volt túlzás.
Felvettem egy másik pólót, felkötöttem a hajam és indultam is volna, de a telefonom félbeszakított.
Két lépésből átszelve a fürdőszoba és a szobám közötti távolságot remélve, hogy a képernyőn Noya neve jelenik meg, de csak a kapitány volt, vélhetően, hogy leszedje a fejem, amiért nem voltam edzésen. Hatalmasat sóhajtva felkaptam a kagylót.
- Halló? - szóltam bele a telefonba, de Daichi hamarabb intézkedett.
- Asahi! - ordított teli torokból. - Hol a szent szűzben voltál ma?
- Itthon. - válaszoltam.
- És megkérdezhetem, miért? - sziszegte. - Nem rémlik, milyen nehezen hoztuk fel a Nekoma elleni meccsen is nélkületek? Nem hagyhatjátok ott a csapatot ketten egyszerre! Beteg vagy?
Elhallgattam. A Nekoma elleni meccs érzékeny pont volt számomra és ezt Daichi egy másodperccel később le is reagálta.
- Bocsi. Szóval, beteg vagy? - ezúttal finomabb hangon folytatta.
- Nem. - közöltem, pedig pontosan tudtam, ezzel a saját síromat ásom.
- Akkor hogy gondoltad....- kezdte el, de megszakítottam.
- Elmagyarázom.
És belekezdtem a két éve húzódó kínlódásom történetébe.
*Mei-chan*
Zene odafent!