*Asahi POV*
Másnap éjjel már éppen éreztem, hogy lassan álomba zuhanok, így a roham teljes meglepetésként ért. Nem akartam felrázni senkit, ezért két kezemet a számra tapasztva nyomtam el a kiáltásokat, rázkódtam az ágyamban, mire az agyamban egy versenyautó sebességével cikáztak a szörnyű gondolatok. A legrosszabb, hogy ilyenkor nincs reális magyarázatom, mitől is félek igazán, és akkor megpróbálok valamit belemagyarázni, a valódi pokol pedig csak ott kezdődik el. Eszembe jutott minden szörnyűség, ami történt mostanában és egyetlen mondat maradt fenn a gondolataim zavaros felszínén.
Mindez az én hibám.
Életemben először annyira szeretek valakit, hogy szívem szerint bearanyoztam volna az életét, és pont az ellenkezőjét tettem.
Hogy tudtam így lerombolni minden körülötte? Olyan boldog volt és életerős...
És én voltam az, aki mindezt lerombolta.
Egyre erősebben rázkódtam, a légzésem pedig egyre gyorsult, minden sóhajom egyre rövidült, ahogy a tüdőm oxigénért sikoltott.
Talán az lenne a legjobb, ha kilépnék az életéből és hagynám, hogy minden olyan legyen, mint régen. Nem? Legalább egy kis időre.
Csak meg akarom próbálni, de érzem, elbuknék. Enélkül a forgószél nélkül nem érne semmit az életem. Így meg kell várnom, amíg ő maga taszít el magától, ami ebben a tempóban hamarosan be is fog következni.
Nemes gondolat volt ugyan, de a testem egészen máshogy reagálta le. A mellkasom remegni kezdett, fáztam, de ennek ellenére a hátamon éreztem, ahogy a hőhullámok végigcikáztak.
Pokolian nem akartam elveszíteni Nishinoyát, de közben éreztem, hogy nemhogy őt, a testem fölötti kontrollt is kezdem elveszíteni. A fejem nekifeszült a matracnak, míg a felsőtestem elemelkedett és a légzésemet sem tudtam irányítani, úgy ráncigálta a mellkasom, ahogy csak akarta. A gyomrom teljesen begörcsölt és hányingerem támadt. Elveszíteni őt... Nem, nem akarom!
Fel akartam állni, kimenni legalább a fürdőig, kicsit összeszedni magam, de meg sem tudtam mozdulni, a teljes testem a pánik uralta.
- Segítség! - szakadt ki belőlem a mondat, de inkább suttogás volt, mint kiáltás, én mégis rettenetes hangosnak éreztem.
Valószínűleg a zihálásom áthallatszott a szüleim hálószóbájába, mert pár perccel később anya sietett be az ajtómon, és egyetlen szó nélkül átkarolt. Egészen hamar megtanulta, hogy kell kezelni a rohamaimat és azt is, hogy csak az ő és Noya mozdulataitól nem akadok ki ilyenkor, sőt azok pont, hogy megnyugtattak. A hátamat simogatta, és suttogva biztatott, hogy lélegezzek, de nem találtam az erőt arra, hogy újra irányítást találjak a testemen. Túl sok volt és én pedig éreztem, ahogy minden körülöttem szilánkjaira hullik. Eddig tudtam bármennyire is kontrollálni azt, ami körülöttem történik, most végleg elvesztettem, életem szerelmével együtt.
- Mindjárt vége, kincsem, kérlek tarts ki... - suttogta anyukám a legkedvesebb hangon, amit csak meg tudott ütni hajnali háromkor.
Olyan tíz perc múlva elmúlt. Egyszerűen eltűnt, mintha ott sem lett volna, és az izmaim elengedték magukat, ahogy hátraestem az ágyamra. Belégzés, kilégzés. Újra tudom, mi történik.
De ez a tényeken nem változtat. , suttogta a fejemben egy gonosz gondolat utalva arra, hogy a saját testemen kívül elvesztettem mindenen a kontrollt.
- Nem megyek ma el innen! - húztam fel a térdem zokogva, miközben betakaróztam.
- De Noya... - kezdett bele anya, mire a mellkasomban valami pokolian elkezdett fájni.
- Csak zavarom. - zártam rövidre, és bedugtam a fülhallgatóm. Nem lettem volna képes ezek után a csapat szemébe nézni.
*Nishinoya POV*
Az ágyban ülök, pizsamában. Jönnek-mennek a látogatók. Ryu és a harmadéves duó, Hinata, aki megkönnyebbülésében az ágyamra ugrik, majdnem eltörve a sípcsontom, de Kageyama elkapja a bokáját, a magas szőke blocker, a szégyellős szeplőssel mögötte, a nagyszüleim, az osztálytársaim, a felsős lányok... De hiába jönnek, nem lehet mosolyt csalni az arcomra. Én egyvalakit várok, aki soha nem fog jönni. Magamra hagyott, mert képtelen voltam magamban tartani a fájdalmam. Minden pillanatban, mikor kinyílik az ajtó, őt várom, de csalódnom kell.
Kilépett az életemből, immáron másodszorra. És ezúttal végleg, nincs időnk várni két hónapot, hogy rendezzük a kapcsolatunk.
Csak nézem a körülöttem levő csomagokat. Suga és Daichi egy komplett ebédet hoztak, ezer meg egy "Gyógyulj meg!" képeslap, a lányoktól rajzok és plüssállatok és a kedvenc édességeim... Egyetlen plüsst vettem magam mellé. Egy alsós csaj hozta, ő varrta és varjú alakja volt. Asahira emlékeztetett, ahogy magamhoz öleltem. Minden más esetben örültem volna az ajándékoknak, lenne mivel agyonütnöm az időt, de most annyi életkedvem maradt, hogy feltegyem a fekete-narancs fejhallgatóm és elmerüljek a monoton érzelemmentességben. Soha normális esetben Vocaloid számot a fülembe nem tettem volna, de ez a mai nap, mint mindenben, ebben is kivételt képezett.
- Me no mae no kimi ga marude....sonzai shinai youna hibi no... - dúdoltam halkan a párnámba fúrt arccal. Már délután felé járt, edzés után voltak a többiek. Ilyenkor általában mindenki egy kicsit halott, ezért is lepődtem meg, mikor kopogást hallottam és Suga lépett be az ajtón.
- Szia No.. Jesszusom, jól vagy? - nézett rám, ahogy összegömbölyödve magamhoz ölelem a kis varjú plüsst.
- Nem... - nyöszörögtem.
- Mi történt?  - ült le az ágyam szélére, amitől újra hatévesnek éreztem magam.
- Asahi. - mormogtam, mire szinte láttam, ahogy összeszűkül a hirtelen ijedtségtől a pupillája.
- Mit csináltatok? - szisszent fel.
- Suga... Mi a baj? - kérdeztem. - Tudsz valamiről?
- Mennyire komoly a helyzet? Teljesen tönkrevágtátok egymást?
- Csak én őt, de ha csak azt nézzük, egy tízes skálán tizenkettőt mondanék. - fuldoklottam a bűntudatban. - Nagyon elbasztam.
- Asahi.. Nem jött be iskolába. - suttogta.
- Hogyan? - kérdeztem, sokkal az arcomon, ő pedig megismételte.
- Nem lehet. - motyogtam, és összezuhantam ültömben. - Ennyire...nagyon nagyon elbasztam volna?
- Hidd el, ő pont fordítva gondolja. - csitított Suga. -Valószínűleg csak pánikrohama volt.
- Miattam. - fejeztem be a mondatát sokkos állapotban.
- Ez senkinek nem a hibája, Noya! - mentette a szürke hajú feladó a menthetőt, de el sem jutott hozzám az információ.
- Tönkreteszem. - nyögtem, mire Suga kezdte észlelni, hogy belőlem kiszállt az utolsó csepp lélek is, rázni kezdte a vállamat.
- Noya, térj vissza a valóságba! Hogy tennéd tönkre?! - kiabált, de nem érdekelt. A fejem a fiú ölébe zuhant, és többet nem bírtam elviselni a bűntudatot.
- Hát nem érted?! - fakadtam ki. - Ugyanúgy történt mint egy éve! Asahi önhibáján kívül gondot okozott, én pedig képes voltam ismét beleesni ugyanabba az ostoba hibába! Nem érdemlek meg egy olyan barátot mint ő! Talán itt az ideje, hogy...
- Noya mit tervezel? - hűlt el Suga.
- Végre itt az ideje elérnem valamit önerőből. Szeretném, hogy tudja, nem tette tönkre az életem. Szerzek egy barátnőt.
Minden szavam hazugság volt. Egyszerűen pótlékot kerestem a lelkem Asahinál maradt fele helyett. Nem akartam tovább megnyomorítani azzal, hogy ennyire függök tőle. El akartam felejteni, hogy úgy lehessünk, mint régen. Így fájdalmasan, de elkezdtem gondolkodni a dolgon, miközben észre sem vettem a feladó rettegő tekintetét.
*Mei-chan*
Muzsika odafent!