*Nishinoya POV*
- Noya? - kérdezte a vonal túloldalán levő férfi rekedtes hangon.
- Nálad akarok maradni! - mondtam köszönés és minden további nélkül, mielőtt elkezdenék gondolkodni. Mind a három szó előtt szívesebben tartanék egy szünetet és azt kívánom, el se kezdtem volna a mondatot. A sorsdöntő dolgokat fájdalmas kimondani.
- Komolyan? - derült fel apa hangja azonnal. - Biztos vagy benne?
Igazolásként már csak egy hümmögésre futotta, miközben a könnyek sztrádának használták az arcom.
- Annyira sajnálom, hogy ilyen döntést kellett hoznod! - mondta egy sóhaj közepette. Tudom, hogy boldog, hiába próbálta meg takarni a határtalan örömét, soha meg nem kérdezte volna, nem megyek-e anyámhoz. És ezért végtelenül hálás voltam neki.
- Nem a te hibád. Szerintem ez már ott lógott a levegőben. - nyeltem, próbáltam a gombócot eltűntetni a torkomból.
- Igen. - bólintott. - Yuu-kun, bocsáss meg, de szerintem holnap nem tudlak meglátogatni. Nem tudtam szabadnapot kérni.
- De - akadt el a hangom és eszembe jutott, mit láttam az ajtón túl, mikor Tanaka kiment. Apámat a padon ülni, és nézni előre. A fenét nem tudott szabadnapot kérni. Nem akar velem találkozni. Még nem. Talán egyikünk sem elég erős hozzá. - Értem. Viszont lehet, hogy én...Most alszom egyet. Nagyon nem vagyok jól. Reggel beszélünk, oké?
- Rendben... Gyógyulj meg! - tette hozzá.
- Igyekszem. - tettem le a telefont. Ahogy felnéztem a plafonra, nem láttam a repedést. Nem mintha hajnalig a szemem nem szokott volna hozzá teljesen a sötétséghez. A könnyek elhomályosították a látásomat. Ha Azumane itt lenne, ő segíthetne rajtam most...magamhoz öleltem a párnám, a szövetet átáztatták a könnyeim.
Nem értettem. Min bőgök? Hova lett az a nem is olyan régi erős én?
Belegondolva, azelőtt soha nem voltam szomorú. Sosem sírtam volna. Minden fájdalmam düh mögé rejtettem és ezt a hazugságomat hamar elhittem én magam is. Aztán valami megváltozott...Az utolsó elsőéves meccsemen, mikor elvesztettük a Vasfal elleni csatát...
- A francba! - ordítottam, mikor kiértem a csarnokból, és minden útba kerülő tárgyat odébbrúgtam. Nem is számoltam, hányszor rontottam el a vetődést. A csapat szégyene vagyok, nem igaz? - Egyik blokkot sem tudtam követni.
Szinte éreztem, ahogy a szemeim égnek a visszafojtott könnyektől, így inkább hátatfordítottam a csapatnak vészhelyzet esetére. Egy éve jártam a Karasunoba és szánalmasnak éreztem magam, hogy így elbuktam egy meccsen. Az én dolgom lett volna segíteni az ütőket, de talán épp az ellenkezőjét tettem. Mást sem akartam már tenni, csak gyakorolni, addig gyakorolni, ameddig nem maradt ép felület a bőrömön. Hiszen nem mindegy az?
Így csak álltam, bámulva a szertár falát, ám így egy fontos részlet kimaradt a látókörömből. Asahi megsemmisülve ácsorgott, és ugyanúgy hátat fordított a többieknek, ahogy én tettem. Örökkévalóságnak tűnő másodpercek után, elsüllyedve az önutálatom dühében, ő rángatott vissza a valóságba, de a lehető legfájdalmasabb módon.
- Miért? - ordította dühösen villogó szemekkel, mire megpördültem a tengelyem körül. Nem szoktam hozzá tőle ehhez a hangnemhez. - Miért nem engem okolsz?
Nem értettem. Miért kellene őt okoljam? Magyarázatot várva néztem rá.
- Miattam vesztettünk! - folytatta, már nyugodtabban talán, de még mindig indulatosan. Szemében a düh könnyei csillogtak. - Nem számít mennyit követtél!  Ha nem tudok ütni és pontot szerezni, nem jó semmire.
Minden egyes szava fájt. Nem értettem, miért okolja magát. Kettőnk közül én vagyok az, aki felel a blokkokért és mások hibáiért. Én vagyok itt az egyedüli felelős. Lassan, dühösen sziszegtem vissza.
- Hogy nem jó semmire? - minden szót tagoltam, mintha egy idiótához beszélnék, vörösben láttam mindent. Éreztem, hogy lassan elborul az agyam. - Akkor miért nem kérted az utolsó feladást? Ütésre alkalmas pozícióban voltál!
Tudtam, hogy megbántom, amit egy elakadt lélegzet formájában Asahi igazolt is, de ezen a ponton nem érdekelt, hiába szólt rám Sugawara. Most megkapja, gondoltam. Egy életre megtanulja.
- Akárhogy is adjatok fel. - sóhajtott, immár  hangja inkább szomorú mint ingerült. - Soha nem fogok pontot szerezni.
Lefagyott a teljes idegrendszerem. Hogy mit mondtál, te kis...
Két kézzel megragadtam és egészen magamhoz húztam. Soha nem kívántam még jobban, hogy magasabb legyek és fölé tornyosulhassak, de így is hatásos volt, ahogy szinte kettőbe téptem a melegítőfelsőjét.
- Nem tudod, amíg nem ütöttél! - vonyítottam, bár tudtam, hogy ezt a csatát már elvesztettem. Asahi amilyen kedves, olyan makacs is tud lenni... de én is! - Lehet, hogy a következőt behúztad volna! 
Mostmár inkább fojtogattam az ászt, miközben éreztem, hogy valami kettétörik a talpam alatt. Éppenhogy megtartottam az egyensúlyom, le sem nézve mit törtem el, folytattam az őrjöngést.
- A levegőben tartottam volna a labdát! Te nem adhatod fel!
Örökké dühöngtem volna még, ha Tanaka nem fog meg, és tép le a másodéves mellkasáról. Lehet nem élte volna túl Asahi azt a délutánt, de így csak tehetetlenül néztem, szinte égető tekintettel, miközben a szememmel próbáltam felnyársalni.
- Liberó vagyok, nélkülözhetetlen a védekezésben! A csapat sarokköve!  - Soha életemben nem mondtam volna ilyent, ha nem őt akartam volna meggyőzni. Nem dicsérem sokat a játékom. - De nem én vagyok az, aki pontot tud szerezni. - lassan leszállt az egekből a pulzusom és hivatalosan is kezdtem feladni a dolgot. - Nem támadhatok...Nem érdekel, ha nem hoznak pontot az ütéseid, soha nem okolnálak érte, de soha életemben nem fogom megbocsátani, hogy ilyen önfejűen feladtad!
Aztán elment. Egyszerűen kilépett az életemből. A csapat kis híján megölt a incidensért, és egy óra folyamatos Suga és Daichi-féle hegyibeszéd után volt egy pont.
- Talán most miattad soha többé nem fog játszani. - szaladt ki Daichi száján. És valahol mélyen tudtam...Tudtam, hogy igaza van. A mellkasom remegni kezdett, ahogy a légzésem újra egyre szaporább volt...
És minden előjel nélkül kitört belőlem a zokogás.
Asahi az egyetlen, aki képes volt belőlem előhozni az érzelmeimet. Örökké a játéknak és a haveroknak éltem, bele sem gondoltam, hogy a dühön és a bűntudatom kívül más rossz érzés is létezik.
Soha más miatt nem sírtam. Túl fontos volt nekem ahhoz, hogy el tudjak menni mellette egy összetépett magazinnal, vagy egy megzúzott kartondobozzal a klubszobában.
Nem tudtam többé harag mögé rejteni az érzelmeim, az iskolafolyosó közepén sírtam volna szívem szerint, mikor kimondta, nem akar játszani többet. Egyetlen hajszál választott el a zokogástól, az pedig az összetört váza volt. Ha valamit, a haragom nem tudom kontrollálni.
És talán van még egy dolog... Az Asahi iránt érzett reménytelen szeretetem.

*Mei-chan*
20 fejezeten keresztül megálltam.
De idáig bírtam.
EZT A FLASHBACKET ANNYIRA MEG AKARTAM MÁR ÍRNI *-*
Ugye nem baj? C: