Szinte a teljes utat futva tettem meg. Korábban már jártam nála, még elsőévesként, mikor megkértem, hogy üssön le nekem, hogy gyakoroljam a vetődést. Napokat töltöttem itt el, és általában utána az anyja vitt haza autóval, hajnali egy körül, félálomban. Abban az időben pocsékul ment az egész. Az első bajnokság előtt voltunk én pedig teljesen kétségbe voltam esve, hogy mennyire képtelen vagyok hozni az idősebbek által diktált szintet. Ezért lett nekem Asahi fokozatosan egyre fontosabb. Megnyugtatott, dicsért, segített, mindig ott volt mikor szükségem volt rá, Tanakával egyetemben. Jobb barátokat kívánni se lehetett volna.
Megálltam a ház előtt és becsengettem, miközben szorítottam, hogy legyenek itthon. Asahi apja nyitott ajtót, mire én azonnal berezeltem. Az a kétajtós szekrény típus volt, aki rám csak úgy tudott nézni, ha derékból lehajolt, nem mintha ez nálam akkora teljesítmény lenne.
- Te vagy Nishinoya? - kérdezte.
- Ig-Igen! Asahi-sanhoz jöttem... Hallottam, hogy beteg és gondoltam meglátogatom.
- Nem az iskolában kellene lenned? - mondta, látszólag figyelmen kívül hagyva, amit mondtam.
- Elkértem magam. - vallottam be lesütött szemekkel. - Felmehetnék Asahihoz?
- Phfuh...Hát te tudod...- bizonytalanodott el a férfi. - De nem fogadnék rá, hogy Azumane örül most neki.
Ezen a ponton elgondolkodtam. Lehet, hogy kicsit túl messzire mentem? Hiszen mégiscsak mindenféle előrejelzés vagy engedély nélkül robbantam be a házába aminek általában nem örülnek az emberek. Mindesetre ott, hogy már ott voltam, nem hagytam magamnak választást.
- Csak megnézem, rendben van-e...Nem zavarok sokáig. - motyogtam, és bementem a házba, amit hónapokig a második otthonomnak tudhattam be. Egyszerre rohamoztak meg az érzések és az emlékek. Féltem, örültem, aggódtam, és valahol még azon is idegeskedtem, ki tudott-e magyarázni Ryu a tanároknál. A hátamon patakokban folyt a víz, valamint arra is rájöttem, hogy térdvédőben futni a világ egyik legfájdalmasabb dolga, így bicegve, és mint egy rakás szerencsétlenség estem be Asahihoz. A döbbenettől a szívem kihagyott egy ütemet, és a szám egy halk, pukkanó hang kíséretében elnyílt.
Az ász, az, aki egy évvel korábban még engem tanított, aki nemrég újult erővel robbant vissza a röplabda világába...Még csak nem is emlékeztetett önmagára. Az ágya mellett ült, mintha fel akart volna menni, de nem lett volna rá ideje, a vállai rázkódtak, és nyitott szájjal kapkodott levegőért. Végre felém fordult, de azt kívántam, bár ne tette volna, ugyanis a sokk különböző formái egyszerre és elemi erővel söpörtek át rajtam. Az arca kipirult, és csillogott a verejtéktől. A pólóját a szívénél összeszorította, mintha azt hinné, nem dobog. De volt valami, ami mindennél jobban belevéste az emlékét a lelkembe...a tekintete. Mint egy kisgyerek, aki látja, ahogy lezuhan a bomba a házra, és nem érti mi történik, de retteg. A torkomban gombóc nőtt, és térdre huppantam a földön, mire egy ajtónyitódás odébbsöpört a helyemről, és Asahi anyja viharzott be kabátban és cipőben, szemlátomást éppen a munkából érkezett. Észre sem vette, hogy ott vagyok, egyből a fiához rohant, és átkarolta. Láttam rajta, hogy ő sem tudja, mit kellene tennie, ösztönből cselekedett. "Semmi baj, mindjárt vége", suttogta. Én a sarokban összekuporodtam és elképzelésem nem volt, mit tehetnék. Nem akartam őt így látni. Aggódtam, de nem tudtam mit tenni érte, ami talán a világ legrosszabb érzése. Tehetetlennek lenni. Tudni, hogy eljött az a pont, ahol nem óvhatod meg a szeretteid, akkor sem, ha tudod, minimum ennyivel tartoznál nekik. Kinyújtottam a karom, meg akartam érinteni, de a kezem ökölbe szorult a levegőben. Mi van, ha valami rosszat csinálok?
Néma csend borult a szobára, hallottam az ász egyre gyorsuló, kapkodó lélegzetét, ahogy szinte esdeklik egy kis levegőért, pedig nyilvánvaló volt, hogy tud lélegezni. Összeszorítottam a fogam, az  ajkam egyetlen vékony vonallá préseltem, hogy ne sírjak fel.
Kis idő múlva az apa is bejött, megállt az ajtóban, és felsóhajtott.
- Ez ma már a második. Még sosem történt ilyen sűrűn.
A nő arcán könnyek kezdtek el csorogni, és megsimogatta Asahi arcát. Arra gondoltam, milyen szívesen lennék a helyében, de két perccel később realizáltam, mikre nem gondolok, és kivertem a fejemből.
- Bevette a gyógyszereit? - nézett a férfira, mire az bólintott. Feltételezem éjszaka dolgozott. Azumane anyukája orvos a helyi kórházban, így nem meglepő, hogy nem tudja, mi történik az este és a reggel folyamán.
- A gyerek hova tűnt? - nézett körül az apuka - Nem ide jött?
- Hm? Gyerek? - kérdezett vissza miközben folyamatosan Asahit nyugtatta.
- Az a Nishinoya kölyök. Körülbelül három perccel előtted viharzott be a szobába.
- Itt vagyok. - másztam elő az ajtó mögül, mire az anyuka elsápadt.
- Yuu...Te vagy az? - kérdezte, majd szívinfarktus-közeli állapotban kezdte el ömleszteni a gondolatait össze-vissza, egy értelmetlen masszában. - Úr isten, hogy kerülsz te ide, miért vagy itt, hogy jutott ez eszedbe, mi lesz itt, Atya ég...
- Mi van Asahival? - mondtam, de inkább egy sokkolt motyogásnak festett. Ugyanis a többi részlet ellenére egy dolgot soha nem fogok tudni elfelejteni: azt a rettegő tekintetet. Egy őz tekintetét, ahogy szembenéz a puska csövével.
- Nem is mondta? - kérdezte rosszallóan, de Asahi időközben mintha kissé jobban lett volna, és megszólította.
- Anya...- zuhant össze ültében.
- Jobban vagy? - fordult oda hozzá rögtön. Bennem volt a reflex, hogy a frissen magához tért Asahi nyakába ugorjak, de nem mertem még hozzáérni sem. Mi lesz, ha bajt okozok? Asahi rám nézett és leesett az álla.
- Nishinoya!? - döbbent le, mire én bólintottam, amivel minden kérdésre választ akartam adni. Igen, én vagyok. Igen, megléptem. Igen, itt ülök, és arra sem volt bátorságom, hogy a két méteres körzetedbe menjek. Igen, pocsék barát vagyok.
- Mióta vagy itt?! - kérdezett tovább rémülten.
- Egy olyan tíz perce. - tippeltem meg, a padlót bámulva magam előtt.
Asahi bemászott az ágyába, és magára húzta a takarót derékig.
-Hozok neked vizet, Azumane. Különben is szerintem van mit elmagyaráznod Noyának. - itt hozzám fordult - Ha bármi baj van szólj, rendben? - ismét csak egy bólintásra tellett. A nő kiment, én pedig amint kiment az ajtón, leültem Asahi ágya mellé törökülésben.
Asahi, mi volt ez? Félek! - akartam mondani, de még egy sóhaj sem jött ki a torkomon. Folyamatosan a kép lebegett előttem, ahogy Asahi szeme rettegéssel telik meg, ahogy a mellkasa szünet nélkül emelkedik és süllyed félelmetes tempóban... Nem bírtam megemészteni a látottakat. És életemben először, rettegtem.
- Végig láttad? - kérdezte remegő hangon.
- Nem tudom. Mi..Mi volt ez, Asahi? - fakadtam ki, miközben éreztem hogy a sokktól az ujjaimban szinte leáll a vérkeringés, és mindenem jéghideg.
- Semmi. - válaszolt.
- Semmi?! Végignézem, ahogy mintha lábon kihordanál egy szívinfarktust, és semmi?! - dühöngtem, és felpattantam. - Ha nem szóltál előre, hogy nem jössz, és - feltételezem - meghagytad Sugawaráéknak is hogy ne szóljanak nekem, akkor az lenne a minimum, hogy most elmagyarázod!
Asahi vízszintes helyzetbe került az ágyban. Szinte hallottam, ahogy gondolkodik, hogy erre mit reagáljon. Végül felsóhajtott és a szemembe nézett.
- Nishinoya...Kérlek...Megígérem, egyszer mindent elmagyarázok...De most menj el, rendben?
- De... - nyögtem, de félbeszakított.
- Bocsáss meg, ha csalódtál bennem. Holnap találkozunk.